Mindenekelőtt a nyitó képhez: Kína csak egyszer vett részt foci-világbajnokságon. Néhány év múlva Kína meg akarja szervezni a sajátját – írta Ronny Blaschke 2021 nyarán. Kína évek óta próbálja kialakítani saját futballkultúráját. A vállalatok rengeteg pénzt fektettek ebbe a sportágba – és el is veszítették. A futball még mindig nem népszerű sport, bár kereskedelmi és politikai célra kihasználják.

(Írta: Mészáros F. Sándor) Hetven esztendővel ezelőtt, 1954 áprilisában 25 kínai ifjúsági labdarúgó érkezett Magyarországra másfél éves edzőtáborozásra. Nian Wei-si (a képen)… aki később a kínai válogatott vezető edzője lett, önéletrajzában így írt erről az időszakról:

„21 éves koromban utazhattam Magyarországra, s az ott töltött másfél év életem legszebb emlékei közé tartozik. Ma már hetvenhat éves vagyok, de még időnként álmomban megjelenik, ahogy a Margitszigeten Ember József irányításával edzünk.”

Egy követségi fogadáson a kínai csapat egyik kapusa csillogó szemmel idézte fel emlékeit:

– Szállt a levegőben, szinte lebegett, úgy tűnt föl, sosem ér földet, örökké fennmarad, amint a jobb sarokra tartó lövésre vetődött. Egy életre bennem maradt a mozdulata: jobb lábbal elrugaszkodott a talajtól, a törzse és felsőteste felemelkedett, lassan, de olyan lassan, mint egy háromszoros lassítású felvétel, jobbra vetődött, szinte teljesen vízszintes helyzetben feküdt rá a levegőre, karja kinyúlt, míg végül keze lágyan rásimult a labdára és könnyedén lehúzta a földre.

Zhang Junxiu kapus, Grosics Gyula és Zhang Shuihao találkozásas 2013-ban Budapesten

 – Grosics! Alig tudtam valamit magyarul, de a nevét, meg azt, hogy Fekete Párduc, hibátlanul ejtettem. Őrzök egy pillanatfelvételt a tárcámban: ketten vagyunk rajta, kapusszerelésben. Én ugyanis az egyik hálóőrként voltam tagja az ötvenes évek kínai ifjúsági labdarúgó csapatának, így jöttem a csapattal Magyarországra. Másfél évre, tanulni. Mi nagyon szerény színvonalat képviseltünk, de a magyarok sokat segítettek, kedveltek minket. Szabadidőnkben mérkőzésekre jártunk, jobb dolog azokban az években nem létezett Budapesten. Láttuk az Aranycsapatot, találkozhattunk Puskással, Kocsissal és a többi nagy játékossal.

– Egy banketten megismerkedtem kapus-példaképemmel, elmeséltem neki edzőnk tréfás intelmeit: ha a tizenegyest rúgó feltekint az égre, akkor a jobb sarkot célozza meg, ha a cipőjének orrával kissé megkapálja a talajt nekifutás előtt, a lövés balra fog tartani, ha pedig rád néz, középre várhatod a bőrt. Grosics nevetve megvonta a vállát, és kifejtette, hogy tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni, de mindenkinek lehet persze valamilyen babonája, miként mozdul rá a büntetőre…   

– Az idő elrepült, eljött a búcsú ideje, csomagoltunk, hazahívtak minket.         

– Kínában akkor állandó politikai kampányok közepette zajlott az élet. Az 1950-es évek végén megindult jobboldal elleni mozgalomban az én szüleimet is megvádolták, állandó rettegésben éltek. Miután én Pekingben, a válogatott táborában tartózkodtam, az edzőmtől tudtam meg, baj van velük. A tréner jóindulatú ember volt, igyekezett vigasztalni, de nekem mégis minden pillanatban az otthoniakon járt az eszem. Elment az étvágyam, leromlott a kondícióm, a társaim csúfoltak: csak nem szerelmes lettem!

– Fontos megmérettetésre készültünk, igaz, csak egy barátságos mérkőzésre, az egyik, Pekingbe látogató kelet-európai válogatottal, de a vezetés nagy jelentőséget tulajdonított a jó szereplésnek. Megtelt a stadion, néhány perccel a játék megkezdése előtt izgatottan rohant be az öltözőbe a szövetségi kapitány. Most érkezett meg Mao elnök!

– Mielőtt kifutottunk, a kapitány magához intett. Felső helyről utasítás jött, lépjenek fel az ügyemben, egy jobboldali család sarjának nincs helye a nemzeti tizenegyben. Bíztatott, játsszam jól, az talán hatással lesz a vezetőkre, esetleg szót emelnek az érdekemben. Mondanom sem kell, elnehezült tagokkal futottam ki a pályára, szívemben indulatok tomboltak.

– A csapatnak jól ment a játék, megszereztük a vezetést, majd rúgtunk még egy gólt. Igaz, az ellenfél sem adta meg könnyen magát, egy szabadrúgással szépített. Közvetlenül a félidő lefújása előtt a középcsatáruk tisztán vehette át a labdát a tizenegyes magasságában – nem tehettem semmit, oda rúgta a bőrt, ahová akarta. Kettő: kettő.

A szünetben az öltözőbe látogató szövetségi kapitány idegesen követelte a csapattól, mindent adjunk bele a játékba, a vezetők győzelemre számítanak. Hozzám nem szólt, de abból, ahogyan komoran végigmért, mindent értettem szavak nélkül is.

– A második félidő utolsó negyedéig nem bírtunk egymással, ellenfelünknek voltak nagy helyzetei, de én kivédtem a szemüket, s a mieink előtt is adódott néhány alkalom. Tíz perccel a mérkőzés vége előtt sikerült gólt szereznünk, ujongott a nézősereg, a vezetői páholyokból mosolygós arcok sugároztak felénk.

– Az utolsó előtti percig őriztük a vezetést, de akkor a jobbszélsőjük betört a tizenhatosra, védőink nem tudták szerelni, elkaszálták lövésre lendülő lábát. A játékvezető habozás nélkül tizenegyest ítélt, nem is próbáltunk vitatkozni, annyira egyértelmű volt a helyzet. A szövetségi kapitány a kapum mögé szaladt.

– Most minden rajtad múlik, ha kifogod a büntetőt, győzünk, újrakezdésre nem marad idő. Láttam filmfelvételeket róluk, biztosra veszem, hogy a jobbfedezetük, mert mindig ő rúgja a büntetőt, a jobb sarokba lövi. Ne mérlegelj semmit, a lövés pillanatában vetődj el jobbra! Jobbra, megértetted? Tudod, mi a tét!

Az 1954-ben Magyarországra érkezett kínai ifjúsági labdarúgók Ember József edzővel. 

– A jobbfedezet hosszasan készülődött a büntetőnek: követtem a mozdulatait, a szám kiszáradt az izgalomtól. Gondosan a tizenegyes pontra igazította a labdát, néhány lépést visszahátrált, egy pillanatra sem nézett felém. Öt méterre lehetett a labdától, már majdnem mozgásba lendült, amikor cipője orrával néhányszor a földbe rúgott. Nem sok időm volt mérlegelésre, lába már-már a labdához ért, néhány gondolat futott át rajtam lázasan. Kapus vagyok, csak ez számít, senkire sem hallgatok, csak magamra, azért is megmutatom, mit tudok. Lesz, ami lesz, most az egyszer nem engedelmeskedem más akaratának. EGYSZER AZ ÉLETBEN!  

– Szálltam a levegőben, szinte lebegtem, úgy tűnt föl, sosem érek földet, örökké fennmaradok, amint a bal sarokra tartó lövésre vetődtem. Egy életre megmaradt bennem a mozdulat: bal lábbal elrugaszkodtam a talajtól, a törzsem és felsőtestem felemelkedett, lassan, olyan lassan, mint egy háromszoros lassítású felvételen, balra vetődtem, szinte teljesen vízszintes helyzetben feküdtem rá a levegőre, karom kinyúlt, míg végül kezem lágyan rásimult a labdára és könnyedén lehúztam a földre…