(Írta: Mészáros F. Sándor) „Hogyan hirdetik a német utazásszervező irodák az albániai utakat? Látogasson Albániába, az autója már ott várja!” A külföldiek ilyen és hasonló tréfákkal jellemezték a kis balkáni országban kialakult kaotikus helyzetet a múlt évszázad végén. (A nyitó képhez: az autólopás legjobb módja, ha kulcsod van hozzá…)

Egyes felmérések szerint abban az időben kevés teljesen tiszta eredettörténetű márkás autó futott az országban. Pedig a legjobb márkákból sok volt az utakon, első számú favoritként a Mercedes. Nagykövetként jó kapcsolatot ápoltam Spartak Poci belügyminiszterrel, aki görögországi hivatalos látogatásra utazván hivatali Mercedesével, a határon bukott le: a görög vámosok megállapították, hogy autója európai körözés alatt áll. Legközelebbi találkozásunkkor, kérdő tekintetemre, csak széttárta a karját.

Egy alkalommal teljesen véletlenül szóba elegyedtem egy ismeretlennel Tiranában, a Rendez vous nevű hangulatos kerthelyiségben. A feltűnően elegánsan öltözött férfi egy teljesen új Porscheból szállt ki, a személyzet szemmel látható tisztelettel köszöntötte. A kézmosás közben történt rövid megismerkedés tisztázta, hogy magyar vagyok, amit új ismerősöm kitörő örömmel fogadott. Klédinek nevezte magát, s átadott egy névjegyet is. Feleségemmel együtt meghívott az asztalához, ahol hamarosan élénk beszélgetésbe merültünk a külföldről behozott lopott autók ügyében. Ismerősünk, aki autókereskedőnek mondta magát, hangsúlyozta: szívesen megismertet minket a külföldön történő autólopások menetével, csak ő beszerzésnek mondta: természetesen, nem a saját tapasztalatai alapján, hallomásból ismeri az üzletmenetet. Természetesen, bólintottunk.

̶  Egy-egy komolyabb autókereskedőnek felderítői vannak Németország városaiban. Ők kifigyelik a kiszemelt jármű tulajdonosának mozgási, parkolási stb. szokásait. Mondjuk, az illető a munkahelyén parkol, van, aki hétvégére is ott hagyja az autóját. Itt lépnek közbe a tárgyalók, akik megkeresik a tulajdonost. Felajánlanak neki egy bizonyos összeget (természetesen a tulaj a biztosítótól is felveszi majd a kártérítést), amiért mindössze annyit kell tennie, hogy hétvégére a munkahelyi parkolóban hagyja az autóját, benne a papírokkal, s az eltűnést csak hétfőn jelenti be a hatóságoknál. Amint hallottam, elutasításban nem túl sok esetben van részük. Ezután következnek a futárok, akik az átvett autóval szélsebesen leautóznak Albániába (az útvonal igen alaposan kidogozott, sokszor kipróbált, fel vannak készülve minden eshetőségre), s ott átadják a járművet a „cégnek”. A „cég” kereskedői veszik át innen a stafétabotot, először is beszerzik az összes szükséges dokumentumot (értsd: hamisított papírok), akit kell, megkennek. Majd a „legális papírok” birtokában elkezdik árusítani a kocsit, s nem szükséges igazán nagy erőfeszítés az új tulajdonos megtalálásához.

– Persze  – ismerte el alkalmi beszélgető partnerem –, sok esetben egyszerűen csak ellopják az autót, minden különösebb cécó nélkül. A kocsi megszerzése utáni folyamat olyankor is ugyanaz, mint az előző esetben, csak kissé nagyobb odafigyelést kíván a szállítás, bár a rendőrségi körözést sem adják ki tüstént, másodpercek alatt.

Autókereskedő beszélgető partnerem szerint igen logikus és nem túl bonyolult folyamatról van szó. – Tulajdonképpen mindenki jól jár, egyedül a biztosító veszít pénzt, de az meg kit érdekel. Az egyedüli probléma mindössze azzal adódik, hogy az új tulajdonos, bár „kifogástalan papírjai” vannak az autóról, csak Albániában használhatja azt, nem tanácsos külföldre utazni vele.

A szívélyes beszélgetés végén, albán szokás szerint átkaroltuk egymást, s miközben egymás hátát lapogattuk, kitapinthattam a pisztolyt az elegáns zakó alatt. – Ragaszkodik hozzá – mondta az „autókereskedő” –, hogy az otthonában is látogassuk meg. Ha pedig új autóra lenne szüksége – szólt kacsintva –, csak hívjon fel, olyat szerzek magának, amilyen addig csak álmaiban fordult elő. Vagy még ott sem.

Alkalmi ismerősömet egyszer viszontláttam egy kormányzati szintű fogadáson, távolról intettünk is egymásnak, mindazonáltal a kedves meghívásával nem éltünk.