(Írta: Mészáros F. Sándor) A kínai „kulturális forradalom” 1966-76 közötti évei súlyos megpróbáltatásokat okoztak Ázsia legnagyobb, a világ akkori legnépesebb országának. A többi között kiszemelt személyek, káderek tömegeit, fiatalok százezreit küldték vidéki átnevelésre, hogy úgymond „tanuljanak a dolgozó parasztságtól”.

A pekingi magyar nagykövetség kezdő diplomatájaként, 1979-ben egy magas beosztású rendőr visszaemlékezésein akadt meg a tekintetem az egyik vezető, kínai napilapban. A rendőrtiszt felidézte élete legfurcsább nyomozását a Hunan tartományi, Hsziaolaj megyei, Cajcun nevű faluban, a Kelet Vöröslik kommuna nagy termelési brigádjában, ahová két évre politikai átnevelésre küldték. A továbbiakban részlet következik a szerző „A pekingi követség” című könyvéből:

Egy szép napon, 1971 júniusában, a Zsenmin Zsipao pártlap terjedelmes cikkben taglalta a fekália-begyűjtés jelentőségét a nagy proletár kulturális forradalom diadala és a mezőgazdasági termelés szempontjából. A cikk megjelenése után a kommuna vezetősége csak ezzel a kérdéssel foglalkozott. Két nap és éjszaka vitatkoztak a részletekről, majd nagygyűlésen igazították el a dolgozókat.

A kommuna elnöke, kezében a Mao idézetek elhíresült vörös könyvecskéjével, verítékező arccal órákig üvöltözött.

„Az írás szerint az országban a helyzet a kulturális forradalomnak köszönhetően kiváló, a nép kiemelkedő sikereket arat a szocializmus építésében. Felsorolni is nehéz a haza jövőjét meghatározó eredményeket. Létesítményeket avatnak, győzedelmesen tör előre az ipari proletariátus, a kommunákba tömörült parasztság nemkülönben. Mao elnök arra tanít: Ha pártunkban hiányzik az új káderek tömegeinek a régi káderekkel való egysége és együttműködése, akkor ügyünk félúton meg fog állni.”

A kommunaelnök hatásszünetet tartott, zsebkendőjével megtörölte fénylő arcát, miközben fenyegetően tekintgetett a politikai átneveltek padja felé – számol be a történtekről az átnevelésre a helyszínre küldött rendőrtiszt –, ahol én és társaim egymás mellé húzódva ültünk. Bár volt még ott szabad hely, senki sem csatlakozott hozzánk.

Ellenségnek, barátnak egyaránt látnia kell: a nemzetközi helyzet is kedvező Kína számára. A szomszédos Vietnamban egyre mélyebben kátyúba süllyed az amerikai imperialisták háborús gépezete (micsoda megfogalmazás – a szerk. megj.). A hős vietnami nép, amellyel úgy vagyunk, mint a hal és a víz, csapásra, csapással válaszol, hatalmas emberi és anyagi veszteségeket okoz az agresszornak.

Idézzük a Nagy Kormányost (azaz Mao Ce-tungot – a szerk. megj.): «A kínai népnek több száz esztendejébe, s több tízmillió emberélet feláldozásába került, hogy felszámolja hazájában a feudalizmus, az imperializmus  és a bürokrata-kapitalizmus uralmát, amíg 1949-ben kivívta a győzelmet. Lám! Nem voltak ezek élő tigrisek, vastigrisek és valódi tigrisek? És végezetül mégis papírtigrisekké, döglött tigrisekké és vajpuha tigrisekké váltak. Ezért az imperializmust és az összes reakciósokat lényegükben, hosszú távlatból és stratégiai szempontból nézve annak kell tekintenünk, amik valójában – papírtigriseknek.”

A hallgatóság soraiban többeknek a mellére csuklott a feje a fáradtságtól. Az elnöki emelvény felett vörös vászonszalagon fehér írásjelek hirdették: „Tanuljunk az élenjáró fekáliabegyűjtőktől. Tízezer évig éljen Mao elnök!”

„A Harmadik Világ népei a napnál is világosabban látják, hogy az imperialista kizsákmányolás elleni küzdelmükben csak a dicsőséges Kínai Kommunista Pártra számíthatnak. A szovjet revizionizmus fellép a népek függetlensége és szabadsága ellen, de nem akadályozhatja meg a marxizmus-leninizmus és mao-ce-tung-i eszmék világméretű győzelmét. Mezőgazdasági fejlődésünk nagy mértében függ a fekália-begyűjtés hatékonyságától: minél aktívabbak leszünk, annál jobb termés-átlagokkal számolhatunk a földeken.“

A cikk szerzője befejezésül felsorolt buzdító, ösztönző eseteket, de nagy sajnálattal ugyan, hírt adott negatív jelenségekről is. „Az egyik megyei központban például nem szervezték meg kellő éberséggel az utakon közlekedő igás állatok elhullajtott végtermékének felszedését idejében. Egy felügyelet nélkül játszadozó gyerek kis kezével szétkent az út porában egy tehénlepényt. Szétmázolta a drága anyagot, egyszerűen belepasszírozta a porba! Micsoda veszteség!”

Mint kiderült, a cikk szerzője éppen abból a megyéből vette a példát, ahol az elbeszélő rendőr átnevelésen volt, és akit egyik nap hívatott a kommuna elnöke. Egykori rendőri beosztására hivatkozva megparancsolta neki, hogy derítsen fényt a szégyenteljes mulasztás felelősére.

A rendőrtiszt egy hónapot elvacakolt a „nyomozással“, majd közölte a vezetőséggel: konkrétan senkit nem lehet felelősnek tartani, de a jövőre nézve egy-egy zacskót kellene kötni a tehenek farához, hogy az értékes hulladék ne vesszék kárba.