A félelem iskolái Kanadában

(Szerző: Ács Gábor) Nehezen dolgozzák fel az őslakosok és utódaik Kanadában a rejtélyes haláleseteket és a diákokkal való tisztázatlan bánásmódot, ami a gyerekeket érte az asszimilációs bentlakásos iskolákban, több mint száz éven át. (A nyitó képen: a diákokat meggyörtrő bentlakásos iskolák – Kamloops (2021) és Ontario (1945). Fotó: Darryl Dyck/AP és Wikipedia.)

A fájdalom érzése azokban is megjelenik, akik most hallanak először a botrányos esetekről. A nemzetközi közvéleményt is megrázta, hogy május végén Brit Kolumbiában, Kamloops őslakosainak egykori bentlakásos iskolájának helyén 215 őslakos diák maradványait fedezték fel.

Néhány nappal ezelőtt 751 újabb névtelen sírt találtak Kanadában, diákok földi maradványaival. Az őslakosok közösségéhez tartozók közül egy fiatal nőt itt, az Euronews adásában is hallhattak, szerinte ezek a felfedezések csak a folyamat elejét jelentik, minden bizonnyal egyre több bizonyíték kerül elő, egyre több konkrétum és tény kerül napvilágra.

Nem tudható az áldozatok száma

Rendkívül tág határok közé teszik a becsléseken alapuló összesítések a bentlakásos iskolarendszer áldozatainak számát.

Az iskolai haláleseteket 3200 és 30 000 közé teszik. A nyilvántartások hiányosan maradtak fenn, ezért nem tudni pontos adatot. Számos intézményben direkt megsemmisítették a vonatkozó iratokat, illetve sok esetben nem is készült feljegyzés a gyerekeket ért erőszakról.

Mi történt ezekben az iskolákban?

Az őslakos közösségek számára a kanadai kormány a XIX. század második felében írta elő, hogy iskoláztassák a gyermekeket. A 1876-ban elfogadott jogszabály ezt törvényi erőre emelte. 1894-ben az indiánokra vonatkozó törvény módosításai kötelezővé tették az iskolába járást a 7 és 16 év közötti őslakos gyermekek számára.

Az iskolákat a kanadai kormány indiánügyi hivatala nyittatta, és keresztény egyházak üzemeltették. A kanadai vezetés célja az volt, hogy az őslakos közösségek asszimilációját serkentsék a gyerekek kötelező iskoláztatásával. Az utolsó ilyen iskolát 1996-ban zárták be.

A történészek mindössze átfogó megállapításokat tettek, amely szerint lelki, fizikai és szexuális bántalmazás egyaránt gyakran érte a több mint száz éven át működő asszimilációs iskolarendszerben az őslakosok gyermekeit.

Az akadémiai kutatások konkrétabb borzalmakat tárnak fel. Tudománytörténettel foglalkozó szakértők szerint sok diákot akaratuk ellenére vagy tudtuk nélkül használtak fel alanyként kísérletekhez.

Az Igazság és Megbékélés Bizottságának zárójelentése azt bizonyítja, hogy a diákok több kutatási kísérletbe bekerültek. Ilyenek voltak például a táplálkozástudományi kísérletek, amelyek során a kibírható éhezést vizsgálták a szándékos alultáplálás módszerével, illetve oltóanyag-, gyógyszer- és élelmiszerkísérletekhez használták a gyerekeket.

A családok tehetetlenek voltak

A kanadai kormány három fő iskolatípusba terelte az őslakos közösségekben született gyerekeket: a nappali iskolákba, az ipari iskolákba és a bentlakásos intézményekbe.

A diákok az utóbbi típusban, a bentlakásos iskolákban szenvedtek leggyakrabban az erőszakos bánásmódtól. A gyerekek nem kérhettek segítséget szeretteiktől, hiszen családjaiktól távol voltak.

A történteket ma vizsgáló szakértők szerint a kanadai kormány szándékosan hozta létre úgy az asszimilációs iskolák rendszerét, hogy az oktatási intézmények távol legyenek az őslakosok lakta területektől.

Erőszakos bánásmód és asszimilációs rendszer

Ha egy indián közösség távol élt a kötelező oktatást biztosító nappali iskoláktól, kénytelen voltak a családok bentlakásos iskolákba küldeni a gyerekeket, nem maradt más választási lehetőségük.

A kanadai asszimilációs politika célja pont az volt, hogy a már kisiskolás korban elszakított gyermekek a diákévek alatt elveszítsék kapcsolatukat szeretteikkel, kultúrájukkal, sőt anyanyelvükkel.

A terv bevált, amire egy gyerek felnőtt, az oktatástól függően már angolul vagy franciául beszélt, nem csak családjával veszítette el kapcsolatát, hanem a saját eredeti identitásával is.

A bentlakásos iskolákban mire kamaszkorba értek a felnövők, már elveszítették gyökereiket, az iskola elvégzése után már nem volt közük az eredeti közösségeikhez, nem találtak kapcsolódási pontokat rokonaikkal, gyakran maguk sem akartak visszatérni szülőfalujukba, otthonaikba.

A szeretteikkel való viszonyt annyira kiüresítette a gyerekek asszimilációs átnevelése, hogy olykor már a család sem volt képes teljes jogú tagként visszafogadni a tőlük elragadott gyerekeket. A diákokból kiöltek minden kulturális és nyelvi kötődést, ami a gyökereikhez kapcsolhatta volna őket felnőttként.

Fizikai és lelki bántalmazás

Az asszimilációs oktatás a legtöbb esetben egy életre megváltoztatta a diákok sorsát, ez a lelki trauma felnőttként, egész életükben végigkísérte a bentlakásos iskolákban végzetteket.

Majdnem a XXI. századig működött az intézményrendszer. Az utolsó szövetségi bentlakásos iskolát, a gordoni indiai lakóiskolát Punnichy-ben (Saskatchewan) 1996-ban zárták be. Az iskolák minden tartományban és területen működtek, New Brunswick és Prince Edward-sziget kivételével.

A rendszer öröksége a poszt-traumás stressz, az alkoholizmus, a kábítószerfogyasztás és az öngyilkosság gyakori előfordulása.

Hogy maradhatott fenn több mint egy évszázadon át a rendszer? Sok ilyen iskola csak rövid ideig működött, de akadtak intézmények, amik hosszan aktívak voltak. Kanada legrégebbi, folyamatosan működő bentlakásos iskolája, a Mohawk Institute Residential School 1834-ben nyílt meg az ontariói Brantford közelében, és 1970 június 30-ig működött.

Az 1930-as évekre a kanadai kormánytisztviselők felismerték, hogy a bentlakásos iskolarendszer pénzügyileg fenntarthatatlan, és megkérdőjelezték azt is, hogy hatékony-e az őslakos gyermekek képzésének és asszimilálásának tervezett céljának elérésében, az európai-kanadai társadalom javára.

Az 1940-es években több egyházi testület úgy ítélte meg, hogy a rendszer kudarcára nem az a válasz, hogy megszüntettessék a bentlakásos iskolákat, hanem az ellenkezője: bővíteni kell azokat, intenzívebb nevelési programmal.

A kanadai kormány indánügyi hivatala (Indian Affairs) által működtetett, egyházi kezelésű nappali iskolákban 1945 és 1955 között 9532-ről 17 947-re nőtt a diákok száma.

A hatvanas években robbant a botrány

Az 1960-as években már nem lehetett szőnyeg alá söpörni, hogy az őslakosok gyermekeit széles körben akaratuk ellenére szakították el hagyományos közösségeiktől.

A mérföldkő egy tanulmány volt. Patrick Johnston, a Native Children and the Child Welfare System című 1983-i jelentés szerzője irányította rá a nyilvánosság figyelmét is a rendszer visszásságaira.

A jelentés szerzője kimondta az addig takargatott tényt, miszerint a gyerekeket gyakran szüleik vagy a közösség beleegyezése nélkül vették el, és helyezték bentlakásos iskolákba vagy adták örökbe.

A nevelőszülőkhöz, idegen családokhoz kényszerített gyerekek száma is magas, becslés szerint 1960 és 1990 között több mint 11 ezer gyermeket fogadtak örökbe, de a tényleges létszám akár 20 000 is lehet.

Magas halandósági arány

Az asszimilációs bentlakásos iskolákról már a kezdetektől ismert volt, hogy az átlagosnál jóval magasabb a halandóság aránya a diákok körében.

Az intézmények az esetek körülményeit titokban tartották, nem is vezettek magukra nézve terhelő dokumentációt. A közvélemény felé a gyenge felszereltséggel, a rossz feltételekkel, pénzhiánnyal, élelmezési gondokkal, betegségekkel magyarázták a gyermekek halálát.

Az Indiai Ügyek Minisztériumának 1906. évi jelentése a Kanadában megszokott halálozási átlag háromszorosaként írja le az arányt.

Igazság és Megbékélés Bizottság: népirtás történt

2008-ban létrehozták az Igazság és Megbékélés Bizottságát (TRC), hogy összegyűjtse a bentlakásos iskolarendszer által érintett emberek vallomásait. Mintegy 7000 őslakos mondta el a történetét.

A TRC 2015-ben 4 ezer oldalt meghaladó jelentés közzétételével összegezte a túlélők és szeretteinek vallomásait, illetve a rendelkezésre álló történelmi dokumentumokat.

A TRC összefoglalója arra a következtetésre jutott, hogy a kanadai asszimilációs iskolarendszer kulturális népirtást jelent.

Árnyék vetül az egyházakra

A történtek feltárása az egyházak érdeke is, ugyanis a feldolgozatlan traumák árnyékot vetnek az iskolákat üzemeltető unitárius, a római katolikus, az anglikán és a presbiteriánus egyházakra is.

Erre utal, hogy a közelmúltban több katolikus templomot felgyújtottak. A feltételezések szerint a tűzeseteknek köze van az egykori bentlakásos iskolák helyén feltárt sírokhoz. A katolikus egyház 1831-től egészen a közelmúltig, 1996-ig működtetett bentlakásos iskolákat Kanadában.

Bocsánatkérés, szembenézés, emlékezés

Justin Trudeau kanadai kormányfő 2021-ben több alkalommal bocsánatot kért az elődök erőszakos asszimilációs politikájáért, amelyet „károsnak” nevezett.

A kanadai miniszterelnök személyesen arra kérte Ferenc pápát, hogy utazzék Kanadába, és kérjen bocsánatot a katolikus egyháznak az ügyben játszott szerepéért.

Trudeau hangsúlyozta, hogy nemcsak a bocsánatkérés lenne fontos, hanem az is, hogy a gesztus Kanadában történjen meg, az egyházfő közvetlenül a kanadai őslakosok előtt gyakoroljon bűnbánatot.

A pápa a közelmúltban fájdalmának adott hangot a kanadai katolikus iskolákban az őslakosok ellen elkövetett bűnök miatt, de az egyház nevében egyelőre nem kért bocsánatot.

További gyereksírok felkutatását követelik őslakos csoportok Kanadában
751 jelöletlen sírt találtak egy Kanadában egy katolikus bentlakásos iskola mellett
Kanadai őslakosok: a pápa sajnálja, ami a katolikus iskolában történt