Egyedülálló szótár jelent meg Ukrajnában: „A háború értelmező szótára”. Ezt mutatta be a Közép-európai Egyetemen, a CEU-n az ukrán Pen Club alelnöke. A kötet szerzője: Osztap Szlivinszkij (a jobb oldali képen), a Lvivben élő költő, műfordító, esszéista, hazája középnemzedékének egyik legelismertebb szerzője, az ukrán Pen Club alelnöke. Művét elhozta a CEU közönségének, a CEU nyári, ukrán egyeteme hallgatóinak is. A szótár természetesen háborús történeteket mond el, ám műfaji jellegénél fogva szűkszavúan, szótári kellékekkel és annak keretei között. Az ukrán költő, aki ez alkalommal Magyarországnak szóló figyelmeztetést is megfogalmazott: „Egy ország sem függött a világon jobban Oroszországtól, mint Ukrajna”. A Láthatatlan Egyetem egyetemistái is részt vettek a rendezvényen, akik életük egy-egy meghatározó pillanatát idézték fel…

– Melyik volt az a szó, ami az ön számára a legdrámaibb, legfájdalmasabb változáson ment át az immár 500 napja tartó háború kezdete óta? – kérdezem a most éppen kelet-közép-európai körúton lévő alkotót előadása után a CEU rendezvényén.

A háború értelmező szótára

– A szabadság, igen, a szabadság. Nagyon meglepett, hogy aki ezt az egyébként meglehetősen elvont fogalmat értelmezte nekem, az annak a materialitását érttette meg velem. Mintha egy gyártásoron végig ment termékről beszélt volna. Azt mondta: senki sem adhat neked szabadságot, ez csak rajtad múlik, mit hozol ki belőle. Te teremted meg ezt a terméket. A te kezed műve, amolyan kézműves termék.

– Mindannyiunk számára csodálatra méltó az önök patriotizmusa. Felteszem, ez a szó is súlyos változáson ment át a háborúban

Bárcsak ez is olyan elvont fogalom maradt volna, mint amilyennek hittük.

– Ma a patrióta tudja, mit kell odaadni ezért a földért az idejéből, a mindennapi tevékenységéből, az erejéből, legyen az lelki és fizikai. Tudja, mit kell odaadnia az életéből. Tudja, mivel kell hozzájárulnia és mi az ára annak, ha patriótának tartja magát.

– Mennyire követi a politikát a költő Ukrajnában?

– Nem teheti meg, hogy kimarad belőle. Minden nap a politikáról szól. Nem vagyok politikai aktivista, de a politikában kell élnem.  – Nem ritkán a költészet, a művészet a politikai propaganda eszközévé válik. Mindenhol a világon, nálunk is. Mit gondol erről?

– A költészetnek épp az a feladata, hogy szembe menjen a hivatalos propagandával. Egyetértek önnel, hogy gyakran a propaganda eszközeként használják a költészetet a politikusok – sajnálatos módon. Ám a művészetnek valós tényeken és igaz érzelmeken át kell alternatívát adnia a propagandával szemben.

– Nem tudom, mennyire szívesen jött Magyarországra. A CEU, persze, amolyan buborékban él. A magyar politikával nincs jó viszonyban. Talán értesült arról, hogy Bécsbe űzte a budapesti kormány az egyetemet. Tisztában van-e a magyar kormány háborús álláspontjával? Mit érzékel ebből Ukrajnában? – Igen, tisztában vagyok vele, magunk is látjuk, halljuk az ukrán híradásokban, mit mond a magyar kormány az adott helyzetről. Azt kell mondjam magának, hogy a jelen pillanatban mi nem tekintjük Magyarországot a barátunknak. Amit szomorúan kell megállapítsak, pedig hát mi szomszédok vagyunk. A két ország viszonya sokkal régebbi időkre nyúlik vissza, mint hogy fel lehessen ülni a mai retorikának.

– Ugyebár az ukrán nyelvtörvény miatt mérgesedett el a helyzet. De ön még Lvivben is ennyire tisztában van helyzettel?

– Ez most meglep! Hát persze, hisz’ az országos médiában Magyarország nagyon gyakran szerepel, csaknem minden magyar kormányzati álláspontot ismertetnek a hírekben, s ezen ne lepődjék meg! Magyarország az egyetlen uniós ország, amelyik nem ápol barátságos kapcsolatot Ukrajnával. És ez azért szomorú a számomra, mert mint szomszédoknak, sok mindenben közös volt a történelmünk az elmúlt évtizedekben. Nemcsak azért, mert mi is Közép-Kelet-Európához tartozunk, hanem azért is, mert együtt csináltuk végig a kommunizmust, a posztkommunizmust, és haladunk együtt a Nyugattal az utóbbi évtizedekben. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy itt nem a társadalmi nézetletérésekről van szó, hanem politikairól.

– A nyelvtörvény, az oktatási törvény volt képes így elrontani a viszonyt? Vagy van valami más mögötte? 

– Szerintem manipulációs eszközként tekint ránk a magyar kormány, ürügyül szolgálunk a politikájához. Mint ahogy Moszkva is azt állítja hamisan, hogy Ukrajnában az oroszokat diszkriminálják. 

– Ráadásul ez a nyelvtörvény nem a magyar kisebbségek, hanem az orosz nyelv kiszorítása miatt volt szükséges.

– Nem mondom azt, hogy mi nem követünk el hibákat. Fiatal a demokráciánk és nem tanultuk meg, mit jelent egy soknyelvű és sokszínű kultúra elfogadása. Ukrajnában mindenki tudja, hogy az orosz nyelv ügye kifejezetten politikai ügy. Szerintem az a baj, hogy nincs kölcsönös megértés és jóindulat Magyarország és Ukrajna között. Az orosz nyelvet is mindenki szabadon használhatja, csak nem úgy, mint a hivatalos államnyelvet, az ukránt. Belaruszt tudom példának felhozni. Bár ott két nyelv hivatalos, ám az orosz elnyomta a beloruszt…

– …miként ahogy a belorusz szuverén politikát is…

– Nem kérdéses.

– Ha ön így látja, akkor talán arra is van válasza, mitől javulhatna meg a magyar–ukrán viszony?

– Ez attól függ, mennyire érzi a magyar nép fontosnak a szabadság eszméjét. Az az érzésem, hogy a magyar politikusok nem tudják függetleníteni magukat az orosz politikától, ezért nem szuverén az országuk. Retorikájuk sem egységes. Szerbiában is hasonló a helyzet, ketté szakadt az ország, az egyik része hirdeti az uniós, a másik meg az orosz befolyást. Szerintem önöknél nagyon erős az orosz befolyás. Azért nem koherens a politikája, mert bár teljesen az orosz narratíva hatása alatt áll, az is kiderült, hogy Magyarország nem képes létezni az uniós támogatások nélkül.

– Ilyenkor a magyar kormány azzal védekezik, hogy képtelen függetlenedni az orosz energiaforrásoktól.

– Pár évvel ezelőtt még Ukrajnában sem gondolta azt senki, hogy képesek leszünk leválni az orosz energiaforrásokról. Azt hiszem, világszerte közismert volt, hogy nincs még egy olyan ország, amelyik ennyire függött volna Oroszországtól, mint Ukrajna.

– A hallgatóság soraiban itt ültek a Láthatatlan Egyetem növendékei is. Ezt a nyári kurzust a CEU Ukrajnában tanuló egyetemistáknak szervezi – immáron másodszor –, hogy kiszabadulva a háborús közegből szabad levegőt szívhassanak.

– Mint történész érkeztem Magyarországra, ez az első utam, és fontosnak tartom a Láthatatlan Egyetemet, mert valójában minden a kommunikáció diplomáciáján múlik – nyilatkozta a rendhagyó óra után Eliána Biharszka.

– Nagyon jó tudni, érezni magunk mellett a támogatást, amit meg is szeretnék köszönni a budapestieknek. Jó tudni, hogy ebben a háborúban nem vagyunk magunkra hagyva.

Mint kiderült, ő nincs tisztában a magyar közvélekedés egy részével, amely a kormányvéleményt visszhangozza, s a fiatalok derűs optimizmusával rávágja: természetes, hogy nem egyforma az emberek véleménye. Arról kérdem, hogyan változtatta meg életét a háború?

– Mindannyian nagyon elfoglaltak vagyunk, az idő szárnyal, de másképp, mint ahogy megszoktuk. Például zuhanyzás közben mindig felvetődik bennem, nem robban-e hozzám egy rakéta? Miután végeztem, nyugtázom, ezt is túléltem. Ma Harkivban, sajnos, nem mindenki élte túl. Ebben az a legborzasztóbb, hogy bár nem vagyunk a fronton, mégis –civilként is – utolérhet minket a halál. Bár én nem Harkivban élek, de ugyanazt élem-éljük meg, mint bárki más Ukrajnában. Ha megszólalnak a szirénák, akkor abbahagyjuk a tanulást, a munkát és megyünk az óvóhelyre. És onnantól kezdve, ki tudja, mi vár ránk. A Krím bevétele, 2014 óta megváltozott az életünk, de tavaly februártól fordult igazán rosszra. Mert mindennap számba vesszük, kivel mi történt, halljuk, innen-onnan, hogy barátok, rokonok, ismerősök halnak meg…

Trencsényi Balázs a Láthatatlan Egyetem egyik ötletgazdája, a CEU történelemprofesszora; tőle tudom, hogy a meghívott ukrán egyetemisták többségének az apja a hadseregben szolgál. Közben értesülök a rendkívüli kiállításról is; szervezője, Natália Sulakóva mutatja be a képeket:

– Harminchat olyan egyetemistának állítottuk ki a diplomáját, aki sajnos, már nem vehette a kezébe. Ez most afféle képzeletbeli diploma: a harminchatok mind meghaltak a fronton a hazáért, és ezért nem tudták befejezni a tanulmányaikat. A többségük önként állt be harcolni a hadseregbe, bár van köztük hivatásos katona is. Legalább most, így a kiállításon megkaphatják áhított diplomájukat. A diplomából pedig az életüket ismerhetjük meg.

– Én egyikőjüket sem ismertem személyesen – mondja Natália –, de miután megszerveztem ezt a kiállítást, úgy érzem, most már mindannyiukat közelről ismerem. Rettenetes átélni a gondolatot, hogy közülünk bárki oklevele ott lehetne most a falon, a kiállítás képei között, mert bármelyikünkkel megtörténhetett volna a tragédia. A kiállítás által összegyűlt pénzt azoknak az egyetemistáknak ajánljuk fel, akik most helyettünk is harcolnak.

Mint megtudom, szerették volna az ELTE-n is bemutatna ezt a rögtönzött kiállítást, ám nem sikerült. Feltehetően azért, mert túl zsúfolt az ELTE programja. Natália nem kertel, őszintén elmondja: számára nem volt teljesen világos, miért utasították vissza a kiállításukat, amit egyébként a CEU pesti épületében a nyáron meg lehet nézni. – Ő egyébként már tavaly is részt vett a Láthatatlan Egyetem programjában, és annyira megtetszett neki, hogy megszervezte: egyéves csereprogram keretében itt maradhat Budapesten. A háborúról ezt mondja:

– Nem az a kérdés, hogy Ukrajna győz-e. A győzelem csak idő kérdése. És az sem tudható, hogy addig még hány egyetemista katonának és önkéntesnek kell meghalnia a szuverén Ukrajna szabadságáért – mondja Natália Sulakóva.