Egy nagykövet emlékei: magyarok Algériában

Az írás címét olvasván és a múlt gyakori ködbe hanyatlását is figyelembe véve azt hihetnénk, hogy az európai és afrikai ország gazdasági együttműködése részeként a frissen függetlenné vált Algériai Népi Demokratikus Köztársaságba az 1970-es és 80-as években kiküldött sok száz magyar szakemberről – orvosokról, vízügyiekről, műszaki oktatókról, mezőgazdászokról – szól majd ez az eszmefuttatás. Nem. (A nyitó felvételen: az algíri utcák magyar járókelői 1938-ban).

Mi itt most visszakanyarodunk a 20. század első évtizedeiig, s azon sem csodálkozom, hogy az egykori algériai magyar diaszpóra mára ismeretlenné vált. Másfél évtizeddel ezelőtti párizsi tartózkodásom idején is tapasztaltam, hogy még az ottani magyar közösség soraiban sem igen tudtak a létezéséről…

Az algériai magyarok az első világháborút követően, az 1920-as évek végén kirobbant nagy gazdasági válság idején, Franciaországon átutazva jelentek meg Észak-Afrikában. Akkoriban Algéria nem gyarmat, nem is protektorátus, hanem a 19. század közepétől a Francia Köztársaság szerves, egységes közigazgatási része volt, ugyanolyan megyékkel és jogi státuszokkal, mint a földközi-tenger északi partjainál fekvő többi francia terület. A  források az akkori magyar bevándorlók között körülbelül száz családot említenek, akik 1930–45 között a terület központjában, Algír városában éltek.

Algír kikötője 1931-ben.

Az algíri kikötőben a szövetségesek 1942-i partraszállása után.

Ma már jócskán retró kocsinak számító jármű Algírban egy ottani magyar társaságában.

Régi képeslap Mostagenem városáról…

1938-i fénykép egy mostaganemi őslakosról.

Mecset és temető Hamma városában.
A gőzfürdőjéről híres Hammam Melouane.

Az Algéria francia kézbe kerülését megvalósító Duc d’Orléans (orléans-i herceg) 1845-ben Algírban felállított lovasszobra egy 1941-i fényképen...

…amelyet az ország függetlenné válása után lebontottak, majd a franciaországi Neuilly városában 1981-ben ismét felállítottak. Nyilván nem ez a több mint egy évszázados francia jelenlétre emlékeztető egyetlen kültéri szobor, amely 1962-t követően eltűnt Algériából.

Az 1969-ben készült képen már csak a herceg szobrának hűlt helye.

Az algériai nagyvárosok épületeinek franciás jellege ezeken a később készített felvételeken is jól látható.

A nem egyszerre ide érkezett magyarok tartották egymással a kapcsolatot, amiről gyerekkori élményeim vannak és – hála édesanyámnak – az általa megőrzött levelek és fotók is tanúskodnak róla. Létrejött Algírban egy Magyar Egyesület is, amelynek helyiségeiben rendszeresen tartottak találkozókat, teadélutánokat, előadásokat, ünnepségeket.

Közös kirándulások az Algír környéki tengerpartokra. A magyar családok a fürdőzéseken túl vidékre is szerveztek kollektív kirándulásokat.

Ilyen lovas kocsikon járták be a vidéket a magyarok.

Erdei falatozás.

Focisták és drukkerek 1939-ben, köztük magyarok is.

A téli hónapokban algíri honfitársaink gyakran jártak ide kirándulni vagy síelni. Az Atlasz-hegységben fekvő Chréa kedvelt kirándulóhelynek számított.

Chréa egy 1941-i képeslapon.

Algéria gazdag a római időkből származó emlékekben:

Ókori római amfiteátrum Guelma városában egy régi képeslapon.

Algíri magyarok 1938-ban Cherchell csodálatos mozaik maradványait szemlélik.

Cherchell korabeli képeslapon.

A második világháború kezdetén, a Lengyelország elleni 1939. szeptemberi támadást követően Németország Franciaország ellen fordult, megszállta annak északi területeit, s 1940 júniusában fegyverszünetet kötött a Pétain marsall vezette francia kormánnyal, mely az ország középső részén fekvő Vichy központtal a német megszállás alá nem került déli rész élén maradt. Tekintettel arra, hogy az algériai megyék a Földközi-tenger túlsó partján feküdtek, az események itt kissé más irányban alakultak. Német csapatok nem léptek algériai területre. Az időközben francia állampolgárságot kapott magyarok is besorozott katonaként szolgáltak a francia hadseregben Algéria területén 1940 első felében. Őket az év második felében demobilizálták. A helyi hatóságok természetesen hivatalosan felvállalták a vichy-i bábkormány képviseletét, miközben Algériában ellenállási csoportok alakult. Ez a bizonytalan, se nyíltan nácibarát, se nem németellenes rezsim egészen az 1942. novemberi észak-afrikai angol–amerikai partraszállásig fennmaradt. A 107 ezer katonát mozgósító sikeres művelet Algír környékén nagyobb csaták nélkül zajlott le, köszönhetően a szövetségesek és az algériai ellenállási szervezetek közötti előzetes titkos megállapodásoknak. Csak ezt követően törtek ki fegyveres összecsapások Tunéziában és Marokkóban a németek, illetve az angol–amerikai és francia erők között.

Ami Algír városát illeti: a szövetségesek partraszállását követőn a németek ott hetekig tartott, rombolással járt és halálos áldozatokat is követelő légicsapásokat hajtottak végre. Ez az ottani lakosságot érzelmileg és fizikailag is közelebb hozta az akkor Európában dúló viszonyokhoz. A német propaganda 1943 elején röpiratok formájában igyekezett széthúzást kelteni a franciák és szövetségeseik között. Az egyik így szólt: „Mit akartok inkább? Meghalni az amerikaiakkal? Vagy élni a németekkel, és hazatérni?”

Német röpirat 1943 januárjából.

Egy másik röpirat lényegi része ezt tartalmazta: „Franciák Afrikában! Felismeritek mára, hogy miről is van szó? Nem a jövőtökről, hanem az amerikai vagy angol felsőbbségről francia Afrikában. Fel akarjátok áldozni magatokat az angolszász érdekeknek is? Fordítsátok meg fegyvereiteket és űzzétek ki a betolakodókat! Aki felmutatja ezt az áthaladási dokumentumot, valamennyi bajtársával együtt barátként lesz fogadva a német katonák és szövetségeseik által.”

Az algériai magyar diaszpóra francia állampolgárságú tagjai sorozással kerültek a francia hadseregbe, az állampolgársággal nem rendelkezőket pedig önkéntes jelentkezéssel vették föl az idegenlégió soraiba.

Sidi Bel Abbès

A tuniszi fronton.

Algír.

Djidjelli.

Bou Kadra, a tunéziai határ mentén.

A fényképeken látható egyenruhások vagy mindegyike, vagy egyesek közülük magyarok. Köztük voltak olyanok is, akik a partra szállt angol csapatoknál jelentkeztek fegyveres szolgálatra, és a dokumentumokból az is tudható, hogy a magyar közösség is baráti kapcsolatot tartott ott szolgáló brit katonákkal.

Algíri utcakép magyarok és brit katonák barátkozásáról.

A magyar közösség életében az 1940-es évek első felében még egy fontos esemény említésre méltó. Az 1936-39 között lezajlott spanyol polgárháború végén a köztársaságiak oldalán harcolt internacionalisták közül számosan Franciaországban kerestek menedéket, ahol internáló táborokban helyezték el őket, majd később egy részüket átszállították Algériába. Így került sok spanyol, német, francia, osztrák, magyar és mások az Algírtól 300 km-re délre fekvő Djelfa városában létesített táborba. Az algíri magyaroknak sikerült kapcsolatba lépniük az ott fogva tartott magyar internacionalistákkal, rendszeresen élelmiszereket, ruhákat küldtek nekik. Hírek szerint kemény körülmények között tartották őket, s a szövetségesek 1942. novemberi partraszállása után mindenki azt remélte, hogy hamarosan szabadon bocsájtják őket. Erre azonban még jó ideig várni kellett. A nyugati szövetségesek és a szovjetek közötti tárgyalások eredményeként – több hónapos késlekedés után – végül is megállapodás született: a különböző európai illetőségű személyeket visszaszállítják hazájukba.

A „spanyolos” magyarok egy darabig még Algírban maradtak, akkor készültek róluk ezek a képek algíri magyarok társaságában. Több „spanyolos” – így magyarok is – szovjet állampolgárságot kaptak és Algériából a Szovjetunióba távozhattak.

A második világháború vége felé a Magyar Egyesület 1945-ben még együtt ünnepelte március 15-ét és a háború közeli befejezését.

Csoportkép a Magyar Egyesület algíri ünnepi megemlékezéséről.

A Francia–Magyar Barátok Egyesületének Női Bizottsága tavaszi algíri találkozóján elmondott beszédben többek között az alábbiak is elhangzottak:

„Mi, algíri magyar nők, akik egy szerencsés véletlen folytán megmenekültünk a háború tényleges borzalmaitól, nem szabad, hogy megfeledkezzünk azokról a női testvéreinkről, akik Angliában, a Szovjetunióban, Franciaországban, különösképpen odahaza, Magyarországon saját húsukban, vérükben érezték a háború és a fasizmus összes borzalmát… A magyarországi ellenállási mozgalom adott alkalmat az ott élő magyar honfitársaknak és honfitársnőknek, hogy bebizonyítsák hazafias érzelmeiket és második hazájuk iránt érzett szeretetüket.”

Egy másik alkalommal a Magyar Függetlenségi Mozgalom algíri szervezete ülésén elhangzott egyik felszólalás ezekkel a szavakkal fejeződött be:

„Éljen Franciaország! Éljen a szabad és független Magyarország! Éljenek a szövetséges hadseregek! Éljen Algéria!”  

És abban az időszakban kezdődött a magyar közösségen belül az a kezdeményezés is, amely hadifoglyoknak, deportáltaknak szánt, Párizsba eljuttatandó élelmiszer-, ruhanemű- és pénzadomány-akcióban csúcsosodott ki.

A világháború végével azonban változás állt be az algériai magyarok életében. Egyesek közülük már 1945-ben hazatértek, számos család 1946–47-ben költözött vissza egy szétdúlt, háború sújtotta, de a horthysta-nyilas rezsimeket elsöprő új, demokratikusnak remélt rendszerbe.

Elutazás Algériából 1946-ban.

Azért, hogy ennek „árnyoldalait” is jelezzük, az ezen a képen látható:

Az algíri magyar közösségi életben vezető szerepet betöltő személy, aki még 1945­-ben jugoszláv partizánok segítségével elsőnek jutott vissza Magyarországra, pár évvel később, mint titóista segédlettel Nyugatról hazatért egyén, éveket töltött börtönben. Más hazatérteket pedig megfigyeltek.

A Magyarországra visszatértek után még Algériában maradt magyarok 1962-ben, az ország függetlenségének kivívását követőn hagyták el ezt az évtizedek alatt megkedvelt-megszeretett és otthonuknak tekintett világot. Ők leginkább a „rövid utat” választották és érthetően a földrajzi, éghajlati viszonyok szempontjából közelinek tekintett dél-francia tengerparti térségbe költöztek át. Így ért véget ez a korszakos magyar jelenlét Algériában…

…amelyet egy mozzanat végül is felülírt. Amikor már külügyminisztériumi alkalmazottként Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács Elnökének tolmácsaként 1971-ben újból Algériában jártam, természetesen elsétáltam Algír Bab El-Oued negyedébe, ahol annak idején családom lakott. Ott bukkantam rá Müller bácsi még mindig létező cukrászdájára, a Pâtisserie Hongroise-ra. Fura élmény volt számomra, hogy az akkorra már teljesen arabbá változott városban Balaton-szelet, Dobos-torta és más, számunkra jól ismert sütemény sorakozott a pultokon, amellyel édességet kedvelő vendégek máshol az afrikai kontinensen aligha találkozhattak volna. Később a tulajdonos elhunyt, s vele együtt egy elmúlt sajátságos kor utolsó emléke is elenyészett. A talán még itt-ott meglévő algériai zsidó–keresztény temetők egy-két sírkövén felfedezhetők a magyar vonatkozású múlt francia nyelvű mementói.

A kép egy ilyen algíri temetőt ábrázol.

E fénykép az akkori magyar diaszpóra ma is köztünk élő leszármazottait,  a Franciaországban az európai származású algériaiakat „feketelábúaknak” (pieds-noirs) nevezett honfitársainkat ábrázolja, hol máshol, mint a budapesti Francia Intézetben…

A későbbi magyar szakértői „invázió”, amire viszont algériai barátaink már jobban emlékeznek, egy egészen más történet.