SZERZŐ: LÁSZLÓ JÓZSEF. A mai internetes-digitális világban mindenki figyel mindenkit, a Facebook, a Google, az állam és annak különféle szolgálatai, az online kereskedők, az adathalászok, a hitelkártyacégek, az adóhivatal, a szomszéd és a házmester, bár ez utóbbi kettő a klasszikus bio-megfigyelési módszereket alkalmazza…
A megfigyelés és a telefonok, számítógépek lehallgatása, feltörése mindennapos, de nem előzmények nélküli. A réges-régi, sok-sok, de legalább 25–30 évvel ezelőtti analóg világban is alkalmazták a telefonlehallgatást a különféle, elsősorban állami szolgálatok.
A minap egy magát „információs ipari” dolgozónak bemutató személlyel találkoztam egy társaságban, mondtam, hogy újságíróként és is az információs iparban dolgoztam. De gyorsan lehűtött azzal, hogy ő egy másik információs ipar alkalmazottja. Istenem, élni kell valamiből gondoltam, és elkezdtünk beszélgetni, persze, hogy a lehallgatásokról, ugyan, mi másról? Ő azt állította, hogy manapság ezt már nem lehet észrevenni, legföljebb ha hibázik a lehallgató. Kicsi tamáskodtam, aztán elmeséltem azt a történetet, amikor kifejezetten jól jött a lehallgatás.
A helyszín Varsó, az 1980-as éve közepe, a Magyar Rádió és Televízió tudósítói lakása és irodája az Aleja Niepodległościn, vagyis a Függetlenség sétányon. Már 10 év óta ezt a lakást bérelte cég, így amikor első tudósító, Regős Sándor – nyugodjék békében! – meglátogatott Varsóban, meg tudta mutatni, hogy a lakásban és az irodában hol vannak a lehallgató készülékek. Volt a konyhában, a hálószobában és a tudósító irodában is.
Hiába volt hivatalosan lengyel–magyar barátság, a szolgálatok és szervek működtek… Regős Sanyi anno ezt úgy tudta meg, hogy bevodkáztatta az új lakásban dolgozó lengyel festőket, akik szimpatikusnak találták a magyar újságírót és megmutatták neki, mi hol van…
A telefon is érdekesen működött a lakásban, reggelente nem volt benne vonal. Ha felvettem, süket volt a telefon, visszatettem, újra felvettem, és láss csodát már volt tárcsahang! Nem kellett sok fejtörés ahhoz, hogy rájöjjön az ember, akkor indították el a magnót…
Nem áll távol tőlem a viccelődés, így aztán egy akkori olasz filmből, „A munkásosztály a Paradicsomba megy” címűből rekonstruáltam egy jelenetet. A filmben az olasz rendőrség lehallgatja az anarchista diákot, aki ezt tudja, és ezért minden hívásnál belekiabál a telefonba: Őrmester úr, ez egy szemét munka amit csinálsz, kérj béremelést!
Hetente egyszer, hétfőnként, amikor felvettem a telefont, és nem volt benne elsőre tárcsahang, majd másodjára lett, azt kiáltottam bele: Őrnagy úr, Panie Majorze ez egy vacak meló, kérj béremelést! Kicsit felülcímeztem a lehallgatót, de gondoltam, abból nem lehet baj.
1986-ban a lengyel államfő-diktátor, Jaruzelski tábornok interjút adott a Magyar Televíziónak. Ez akkoriban nagy dolognak számított, mert a tábornok nem igazán adott interjúkat. Pestről is vártam egy stábot, kollégákat, hogy közösen készítsük el a beszélgetést. (Valószínűleg nem merték teljesen rám bízni a kérdéseket, hátha butaságokat kérdezek vagy kényes dolgokat hozok szóba.)
Az interjú előtt a család hazautazott, egyedül maradtam a lakásban. Zuhanyoztam, de megcsúsztam és ráestem a fajansz szappantartóra, amit, mint kiderült, nagy csavarok tartottak. A fajansz széttört, a csavarok pedig szabályosan szétvágták a bal karomat, amelyből ömlött a vér. Egy törölközővel becsavartam a karom és próbáltam segítséget hívni, de pechemre a kollégák és ismerősök vagy vidéken vagy úton voltak, mobiltelefon még nem létezett, taxit pedig nem lehetett házhoz hívni, ez a szolgáltatás akkoriban nem működött Varsóban.
Nem, volt mit tenni, leballagtam a ház előtt lévő taxiállomáshoz és beálltam a sor végére. Nem telt el két perc, egy olajzöld katonai Polonéz hajtott a taxiállomáshoz, a sofőr kiszállt, odajött hozzám és azt mondta: Látom megsérült. Elvihetem a kórházba?
Csak bólogattam, és a kocsiban ülve morfondíroztam, hogy milyen jó is, ha figyelik az embert. Néha. Olyankor, ha balesetet szenved, és egy tábornokkal készül interjúra. Mert máskor azért annyira mégsem jó…
(Utóirat: A kórházban a katonai sebész, akinek valószínűleg az amputáció volt az átlagos napi tevékenysége, jól leszúrt, hogy mit nyafogok egy ilyen kicsiség miatt… A sebhely amúgy 33 év után is megvan.)