Füzes Oszkár kollégánk 1994 április 20-án, washingtoni laptudósítóként küldte alábbi írását a Népszabadságnak. Fogadják érdeklődéssel! (A kép illusztráció, forrása: casino.org)
(Az illusztráció forrása: http://www.gamblinghouse.info/casinos/indian-casinos-what-goes-around-comes-around)
Tüzes víz biztosan kicsit rá is játszik a szerepére, de nincs vita: ő az úr az asztalnál. Magabiztosan használja a francia szakkifejezéseket, szmokingja makulátlan, csokornyakkendője prímán harmonizál ősz hajába tűzött sastollaival. Tüzes víz, bár a becsületes neve Martin Thomas, igazi főnöke egy arizonai indiántörzsnek és bár hatvanegy tavaszt élt meg, immár három éve krupié a Nagy Manitou akaratából. Azóta van pénze.
Pontosan senki nem tudja, de nagyjából évi húszmilliárd dollár körül van a „klasszikus” játékkaszinók forgalma az Egyesült Államokban.
A baj csak az, hogy az agyonszabályozás dacára a fényes termek mögött ott árnyéklik a bűnbarlang: ahol rulett, ott maffia, ahol félkarú rabló, ott pénzmosás, ahol póker, ott adócsalás. Még valakinek 1988-ban az a zseniális ötlete támadt, hogy bízzuk a kaszinót az indiánokra: az őslakos amerikaiak rezervátumai talán kiszorítják a nagyvárosi bűnszövetkezeteket a szerencsejátékból.
A százötven évvel ezelőtti tizennégy millióból mára alig egymillió rézbőrű maradt, körülbelül háromszáz törzs ivadékai élvezik a rezervátumok „biztonságát”. A felnőttek több mint fele munkanélküli.
– Én megérzem a pénz szagát – cáfolja a római közmondást Mary néni, aki az aprócska gila törzs kormányzója. Az ő történetét a The New York Times is megírta a minap. A tizenegyezer lelkes arizonai törzs három esztendeje évi 28 millió dollárt zsebel be a kaszinó hasznából: ennyi pénzt Kolumbusz óta összesen nem kerestek. (Előtte sem.) Nem csoda, hogy sorra-rendre nyílnak a kaszinók szinte mindegyik rezervátumban, a nyomorult indiánfalvak pedig soha nem látott felvirágzásnak indultak. Házak, sőt járdák, mi több. vízvezetékek épülnek, iskolák nyílnak, befektetési ügynökök kilincselnek ajánlatokkal olyan tájakon, amelyek azelőtt még a térképen sem voltak.
A százötven „kaszinózó” törzs összesen évi csaknem egymilliárd dollár bevételhez jut. Az óriási pénz áldásos hatását csak növeli, hogy férfiak és asszonyok ezerszámra jutnak munkához a folyamatosan érkező turisták révén. Már olyan törzs is akad, amely saját mérnökeivel tervezteti meg és saját kőműveseivel építteti föl a moteleket, bárokat és játéktermeket. Valóságos „fortunaipari” forradalom zajlik, amely a leglelkesebbek szerint megmenti Észak-Amerika őslakóit a lassú, de biztos kihalástól.
Csakhogy Mary néni sem cáfolhatja a másik antik közmondást: a szerencse forgandó. Mások is megérezték a pénz szagát. Sok indián település késve kapcsolt, s mire bankhitelből felépült a kaszinó, elfogyott a fizetőképes kereslet, telítődött a piac. És hosszú idő óta először előfordult, hogy hadiösvényre lépett néhány törzs, bár most csupán ügyvédek ásták ki a jogi csatabárdot. Manitou gyermekei dömpingárat, tisztességtelen versenyt, jogtalan monopóliumot emlegetnek egymásra szórt átkaikban, azaz perirataikban. A kínzócölöp és a skalpoló kés még nem, de a revolver már előkerült az üzleti vitákban.
És még egy gyanús jel. Alig négy évvel a maffiamentesnek szánt indián kaszinók létrejötte után a minap törvényt kellett elfogadni. Szinte szóról szóra olyat, amit Las Vegasban és másutt régóta ismernek. Az a címe, hogy „Rendelet az indiánok által vezetett szerencsejáték tisztaságáról, a szervezett csalás és pénzmosás megakadályozásáról”. És ki kellett nevezni az első maffiaellenes felügyelőket az indián kaszinókat ellenőrző szövetségi hivatalban…