A támadás az Egyesült Államokból indult, és onnan terjedt át a legtöbb nyugati országra: Kína, az áruival, kémeivel és katonai ambíciójával fel akarja borítani a második világháború után kialakult nemzetközi rendet. Peking természetesen tiltakozik. Hszi Csin-ping elnök európai útján, március 21–26. között békülési utazást tervezett Olaszországba, Franciaországba és Monacóba. Valóban létezik-e a „kínai fenyegetés”?
Tizenöt év múlva a kínai gazdaság meghaladja az Egyesült Államokét, és így a világ legnagyobb gazdaságává válik. Ahogy közeledik ez a változás, Washingtonban egyre erősödik a konszenzus: fennáll a veszélye annak, hogy Kína erősen árt az amerikai érdekeknek és a jólétnek. Joseph Dunford tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke nem kertel: Peking valószínűleg a „legnagyobb veszélyt” jelenti majd 2025-ben (elhangzott a szenátus előtti meghallgatásakor 2017. szeptember 26-án). A 2018-i nemzetvédelmi stratégiában Kínát és Oroszországot „revizionista hatalmaknak” nevezik, amelyeknek a célja, hogy „autoriter modelljükkel összeegyeztethető világot alakítsanak ki – éspedig vétójogot szerezve más nemzetek gazdasági, diplomáciai és biztonságpolitikai döntései fölött”.[1] Christopher Wray, az FBI igazgatója szerint „a kínai fenyegetés nemcsak a stratégiai és össz-kormányzati kérdésekre vonatkozik, hanem az egész társadalomra, és úgy vélem, hogy a teljes társadalom szintjén kell választ adjunk.” Ez a felfogás annyira általános, hogy amikor Trump elnök 2018 januárjában elindította Peking elleni kereskedelmi háborúját, olyan mérsékelt személyiségek támogatását is megkapta, mint Charles (Chuck) Schumer demokrata szenátor.
Az aggodalom két megfontolással is alátámasztható. Az első gazdasági típusú: Kína állítólag gyengítette az Egyesült Államokat tisztességtelen kereskedelmi intézkedéseivel, a technológiai transzferekre vonatkozó követeléseivel, a szellemi tulajdon jogának megsértésével, valamint nem tarifális korlátokkal akadályozva a piacára bejutást. A második megfontolás politikai természetű: Kína gazdasági fejlődését nem kísérték liberális demokratikus reformok, amelyeket elvártak a nyugati kormányok, így Washington is. Peking mostanában túl agresszívnek mutatkozik más országokkal való viszonyában. Ezek az elemzések meggyőzték Graham Allison politológust, aki a Háború felé című könyvében[2] arra a lehangoló következtetésre jut, hogy több mint valószínűnek tűnik a két ország fegyveres konfliktusa. Mindazonáltal Kínának nincs olyan katonai ereje, amellyel fenyegethetné vagy megszállhatná Amerikát; nem próbál meg beavatkozni az amerikai belügyekbe; és nem folytat az amerikai gazdaság tönkretételét célzó kampányt.
A kínai veszélyt hirdetők ellenére az Egyesült Államoknak meg kellene találnia a módját, hogy békés tárgyalásokat folytasson azzal az országgal, amely egy évtized múlva a világ első gazdasági, mi több, geopolitikai hatalma lesz. Mindezt úgy, hogy védje saját érdekeit még akkor is, ha ez szembe megy Peking érdekeivel.
Kezdjük mindazonáltal egy régi, a kínai politikai rendszerrel kapcsolatos hiedelem megkérdőjelezésével. A Szovjetunió összeomlása óta az amerikai vezetők meg vannak arról győződve, hogy a Kínai Kommunista Párt követi a sírba a Szovjet Kommunista Pártot. A politikai spektrum minden szereplője elfogadta, kimondva vagy kimondatlanul, a Francis Fukuyama által 1992-ben megfogalmazott tézist, amely szerint „nem csupán a hidegháború végének vagyunk szemtanúi […], hanem magának a történelemnek is: az emberiség ideológiai fejlődése lezárul, és egyetemessé lesz a nyugati liberális demokrácia mint az emberi kormányzás végső formája.”[3]
Amikor 2000 márciusában Bill Clinton elmagyarázza, miért támogatja Kína csatlakozását a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), azt állítja, hogy a politikai liberalizáció követni fogja a gazdasági liberalizációt, mint a kígyó farka a fejét. Döntéshozó kollégái előtt így érvel: „Ha hisznek a kínai nép szabadabb és nyitottabb jövőjében, helyeselniük kell ezt az egyezményt.” Utóda, George W. Bush osztja ezt a meggyőződést. A 2002-i nemzetvédelmi stratégiában kifejti, hogy „idővel Kína is rájön, hogy egy nemzet nagyságának forrásául kizárólag a társadalmi és politikai szabadságjogok szolgálnak”. Hillary Clinton még határozottabb. Úgy véli, hogy a Kínai Kommunista Párt uralmának meghosszabbításával a kínaiak megpróbálják „megakadályozni a dolgok menetét; ez hiábavaló, nem sikerülhet nekik. Azonban igyekeznek majd lassítani, amennyire lehet”.
Plutokrácia kontra meritokrácia
Kérdezhetjük, miért voltak ilyen magabiztosak az amerikai döntéshozók, amikor úgy érezték, jogukban áll politikai ajánlásokat tenni Pekingnek. Miközben egyetlen birodalomnak sem sikerült olyan gazdasági, politikai és katonai hatalmat létrehozni, mint az Egyesült Államoknak: a függetlenségi nyilatkozata 1776-ban kelt, kevesebb, mint 250 évvel ezelőtt. Kína történelme jóval előbb kezdődött. Évezredek során a nép megértette, hogy sosem szenvedett annyit, mint amikor a központi kormányzat gyenge és megosztott volt, mint az ópiumháborút (1842) követő évszázadban, amikor idegenek özönlötték el és pusztították, polgárháború dúlt, éhínség és egyéb bajok tizedelték. Márpedig Kína 1978 óta 800 millió embert hozott ki a szegénységből és kialakította a világ legnagyobb középosztályát. Graham Allison írta vezércikkében a kínai állam lapjába, a China Daily-be: „Állíthatjuk, hogy 40 év csodálatos gazdasági növekedése alatt az emberi jólét gyorsabban javult, mint Kína négy évezredes történelmében.” Mindez akkor történt, amikor a Kínai Kommunista Párt volt hatalmon. A kínaiak megértették, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának az összeomlása következtében Oroszországban csökkent a várható élettartam, növekedett a gyermekkori halálozás és visszaestek a jövedelmek.
Az amerikaiak szemében a saját és a kínai politikai rendszer közötti harc abban áll, hogy a demokrácia, ahol a nép szabadon választja meg a kormányát, joga van kinyilvánítani véleményét és gyakorolhatja vallását, szemben áll az autokráciával, ahol meg van fosztva ezektől a szabadságjogoktól. A kevésbé elfogult megfigyelők szerint más jellegű a különbség: az amerikai plutokráciában a politikai döntések eredményeképpen a gazdagok előnyökben részesülnek a tömegek kárára, míg a kínai meritokráciában a párt által hozzáértésük alapján kiválasztott vezetők hoznak politikai döntéseket, így látványosan csökken a szegénység. Az elmúlt 30 év során az amerikai dolgozó medián jövedelme stagnált: 1979–2013 között a medián reálórabér csupán 6%-kal nőtt – azaz évente kevesebb, mint 0,2%-kal.[4]
Mindez nem jelenti azt, hogy a kínai politikai rendszernek a jelenlegi formájában kell fennmaradnia. Az emberi jogok megsértése, például több százezer ujgur fogva tartása[5] továbbra is nagy probléma. Számosan emelik fel szavukat Kínában reformokat követelve, közöttük Xu Jilin professzor,[6] aki a legélesebben egyetemi kollégáit bírálja. Szemükre veti például, hogy túlzottan összpontosítanak a nemzetállamra, valamint azt a módot, ahogy hangsúlyozzák az alapvető kulturális és történelmi eltéréseket a nyugati politikai modellektől. Azt állítja, hogy a sajátosságok ilyetén erőltetése tulajdonképpen szakítás a hagyományos kínai kultúrával, amelyet a tianxia történelmi fogalom univerzális és nyitott rendszerként ír le. Bírálja, hogy egyes „nacionalista és szélsőséges” kollégái radikálisan elvetik „mindazt, amit a Nyugat hozott létre”, ezzel szemben azt állítja, hogy Kína a nyitottsága miatt volt mindig sikeres.
Mindazonáltal még a haladó gondolkodású Xu Jilin sem szólítaná fel országát az amerikai politikai rendszer másolására. Ellenkezőleg, úgy véli, hogy „saját kulturális hagyományaiból kell merítenie”, „új tianxiát” kell kialakítania. Országán belül „a hanok és a számos nemzeti kisebbség teljes egyenlőséget élveznének jogi szempontból és státuszukat illetően; a különböző nemzetiségek kulturális sajátosságait tiszteletben kell tartani és védeni”. Diplomáciai szinten a többi országgal való kapcsolatokat „a másik fél szuverén függetlenségének, az egyenlő bánásmód és a békés egymás mellett élés elvének tiszteletben tartásának kell jellemeznie.”
A kínai politikai rendszernek a gazdasági és szociális helyzettel egyidejűleg kell fejlődnie. Számos szempontból már látványosan átalakult – nyitottá vált. 1980-ban egyetlen kínai lakos sem utazhatott turistaként Amerikába. Tavaly majd’ 134 millióan utaztak külföldre, és tértek vissza önszántukból a hazájukba. Hasonlóképpen milliónyi ragyogó képességű fiatal kóstolhatott bele az amerikai kampuszok szabadságába. 2017-ben tízből nyolcan mégis hazatértek.
Egyetlen lövést sem adott le harminc év alatt
Marad azonban egy kérdés: ha ilyen jól mennek a dolgok, vajon Hszi Csin-ping elnök miért kötelezi nagyobb fegyelemre a kommunistákat, és miért szünteti meg az elnöki mandátum időbeli korlátozását?[7] Elődjének, Hu Csin-taonak látványos gazdasági növekedés volt köszönhető. Elnöki tevékenysége alatt azonban feléledt a korrupció és a párton belüli frakciózás, éspedig Po Hszi-laj, a 30,5 milliós Csungking vezetője és Zhou Yongkang, a belbiztonság volt teljhatalmú vezetője részéről. Hszi Csin-ping meg van győződve arról, hogy e tendenciák miatt a Kínai Kommunista Párt elveszítheti legitimációját, és ez megállíthatja az ország revitalizációját. Véleménye szerint a szörnyű kihívásokkal csak egy erős központi hatalom visszaállításával lehet szembeszállni. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) továbbra is rendkívül népszerű.
Nyugaton sokan aggodalommal figyelték Hszi Csin-ping óriási hatalmát, és fegyveres konfliktus előjeleit látták benne. De az ország élén bekövetkezett fejlemény nem forgatta fel alapjaiban Kína hosszú távú geopolitikai stratégiáját. Az ország mindig elkerülte a fölösleges háborúkat. Szemben az Egyesült Államokkal, amelynek szerencséjére két békés szomszédja van, Kanada és Mexikó, Kína kapcsolatai problémásak számos hatalmas és erősen nacionalista politikát folytató szomszédjával, köztük Indiával, Japánnal, Dél-Koreával és Vietnammal. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagja közül Kína az egyetlen, amely a Vietnammal 1988-ban folytatott rövid harca óta eltelt harminc év alatt egyetlen lövést sem adott le határain kívül. Ezzel szemben az amerikai hadsereg még a pacifistának tartott Barack Obama elnöksége idején is egy év alatt (2016) huszonhatezer bombát dobott le hét országra. Látható, hogy Kína a visszafogott stratégia művésze.
Természetesen néha súrolta a háborút, Japánnal szemben például a Senkaku-szigetek[8] kapcsán. Szó esett a Dél-Kínai-tenger miatti esetleges konfliktusról is, itt halad át a világ éves tengeri forgalmának mintegy egyötöde. A tenger bizonyos részeinek vitatott szuverenitása kapcsán a kínaiak sziklaszirteket és zátonyokat alakítottak át katonai létesítményekké. A nyugati elemzések következtetéseivel szemben Peking, amely politikai szempontból tagadhatatlanul jobb helyzetben van a régióban, nem vált katonailag agresszívebbé. Ez annál is inkább figyelemreméltó, mert könnyen háttérbe szoríthatna kisebb riválisokat, mint Malajzia, a Fülöp-szigetek vagy Vietnam; de nem teszi.
Harc az ipari elsőbbségért
Az ebben a régióban folyó „kínai agresszió” rutinszerű emlegetése közben általában elfelejtik megemlíteni, hogy az Egyesült Államok számos alkalmat elmulasztott, amikor csökkenthette volna a feszültségeket. J. Stapleton Roy, volt kínai nagykövet mondta el nekünk, hogy a 2015. szeptember 25-én Obama elnökkel közösen tartott sajtóértekezleten Hszi Csin-ping javaslatokat tett a Dél-Kínai-tengerrel kapcsolatban, amelyek tartalmazták a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) tíz tagja által tett nyilatkozatok jóváhagyását. Hozzátette, hogy nincs szándékában militarizálni a Spratley-szigeteket, amelyeken hatalmas munkálatok folytak. Az Obama-kormány nem próbált válaszolni erre a békülékeny javaslatra, ezzel szemben fokozta a tengeri őrjáratait. Válaszul Kína felgyorsította védelmi létesítményeinek kialakítását a szigeten.
Ami a gazdasági kérdéseket illeti, ezekben is ugyanolyan tapintattal kell eljárni, mint a katonai és diplomáciai ügyekben. Trump elnök nem ezt az utat választotta. Kétséges indoklások ellenére a Peking ellen indított kereskedelmi háborúja széles körű támogatást élvezett. A kínaiak bizonyára tévedtek ennek a jelenségnek kapcsán: nem voltak tekintettel bizonyos, a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok által keltett növekvő kritikákra. Vajon Trump elnök magatartása magyarázható-e kizárólag ezzel a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlattal? Kínában, és másutt is, egyre inkább kételkednek ebben. Washington leginkább azzal próbálkozik, hogy megfúrja Kína technológiai világelsőségre törekvő ambícióit. Martin Feldstein, Reagan elnök gazdasági tanácsadó bizottságának volt elnöke szerint az Egyesült Államoknak jogában áll a technológiáik eltulajdonítását megakadályozni szándékozó politikát folytatni, ez azonban nem jogosítja fel arra, hogy akadályt gördítsen a „Made in China 2025” nemzetstratégiai terv elé. A terv célja, hogy az iparban csúcságazatokat fejlesszenek, például az elektromos autók, a magas szintű robotika és a mesterséges intelligencia területén.
Amerika számára nem lehet elegendő, ha partnerei elé vámakadályokat állít, és így tartja meg a magas technológiájú iparágakban, az űriparban és a robotikában meglévő előnyét. Amerikának befektetéseket kell végrehajtania a felsőoktatásban és a kutatásban, fejlesztésben; másképp fogalmazva: ki kell dolgoznia saját hosszú távú stratégiáját, és így válaszolnia a kínai stratégiára.
Mind politikai, mind retorikai szinten a kínai kormányzat világos vízióval rendelkezik lakosainak és gazdaságának jövőjéről. A „Made in China” vagy „az Új Selyemút (Belt and Road initiative, BRI) programok a hozzájuk tartozó infrastruktúra-fejlesztésekkel jól mutatják a szándékot, hogy fontos szereplőivé váljanak az új iparágaknak. Vezetőik egyébként hangsúlyozzák, hogy országuk a növekedésért folytatott versenyben nem hagyhatja figyelmen kívül annak társadalmi költségeit: az egyenlőtlenségeket és a környezetszennyezést. 2017-ben Hszi Csin-ping elismerte, hogy oldani kell a feszültséget „egy nem kiegyensúlyozott és a célnak nem megfelelő fejlesztés és az emberek jobb élet utáni folyamatosan növekvő igénye között”.[9] Nem tudható, hogy a hatalom képes lesz-e ennek megfelelni, de legalább tudatában van. És az Egyesült Államoknak sem tiltja senki és semmi, hogy ugyanígy tegyen.
Mindazonáltal egy hosszú távú stratégia kidolgozásához Amerikának meg kell oldania a saját elveiben rejlő ellentmondást. Legjobb közgazdászai úgy vélik, hogy az Államok irányítása alatt megvalósított iparpolitikák nem működnek, és a szabadpiaci kapitalizmus mellett állnak ki. Ha ez a felfogás megalapozott, Trump elnök legfőbb kereskedelmi tárgyalójának, Robert Lighthizernek nem kellene aggodalmaskodnia annak kapcsán, hogy Peking igyekszik javítani a technológiai kapacitásait. Kényelmesen helyet foglalhatna arra várva, hogy ez az ipari kezdeményezés magától összeomlik, majd élvezhetné a sikertelen kínai próbálkozás látványát.
Ha azonban Robert Lighthizer úgy vélné, hogy a „Made in China 2025” terv sikeres lehet, az lenne a dolga, hogy rávegye az amerikaiakat, vizsgálják felül alapelveiket, és dolgozzanak ki egy ennek megfelelő hosszú távú stratégiát. Németország, a világ kétségkívül legnagyobb ipari hatalma, rendelkezik ilyen útitervvel, Industry 4.0 néven.
Stratégiai ajándék Pekingnek
A sors iróniája: az amerikaiak a számukra legelőnyösebb együttműködést kétségkívül Kínával köthetnék meg. Kína ugyanis csak arra vár, hogy használhassa 3000 milliárd dolláros tartalékait, és növelhesse befektetéseit az Egyesült Államokban. Amerika így részt vehetne a BRI-ben, ez nagy megelégedettséggel töltené el a projektben érintett többi országot, amelynek gondot okoz a kínai túlsúly. Röviden: több lehetőség is nyitva áll. Ahogyan a Boeing és a General Electric profitálhatott a kínai repülőgép-gyártásból, a Caterpillar és a Bechtel is kivehetné részét a hatalmas kínai építkezésekből. Mivel azonban Amerika ideológiai alapon idegenkedik a gazdaságba történő állami beavatkozástól, pillanatnyilag az ilyen forgatókönyvek valószínűtlennek látszanak.
Logikus volt, hogy az Egyesült Államok rendelkezik a világon a legnagyobb védelmi költségvetéssel, amikor gazdasági hatalma maga mögé utalta az összes többi országot. Logikus-e, hogy a világ második gazdasági hatalma továbbra is a világ legnagyobb védelmi költségvetésével rendelkezzék? Nem stratégiai ajándék-e Kína számára, hogy az USA ragaszkodik ehhez a szupremáciához? Kína fontos tanulságot vont le a szovjet blokk összeomlásából: előbb a gazdasági növekedés, csak azután a fegyverkezési kiadások. Ilyen feltételek mellett Peking csak örülhet annak, hogy Washington fölösleges katonai kiadásokra pazarolja pénzét.
Ha az Egyesült Államok módosítaná végre a Kínáról alkotott képét, felfedezhetné, hogy ki lehetne dolgozni egy fékező stratégiát, amely egyben pozitívan hatna a saját érdekeire is. Clinton elnök 2003-ban a Yale Egyetemen elmondott beszédében kifejtette az e stratégia alapjául szolgáló filozófiát: egyetlen módon lehet visszafogni egy másik szuperhatalmat – ha multilaterális szabályokat és azokat kötelezően előíró partnerségi kapcsolatokat hoznak létre. Hszi Csin-ping vezetése alatt Kína továbbra is elfogadja a világnak az Egyesült Államok által létrehozott multilaterális szerkezetét, amelybe beleértendő a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az ENSZ és a Kereskedelmi Világszervezet. Peking több békefenntartó erőt adott, mint a Biztonsági Tanács négy másik állandó tagja. Új alkalmak nyílnak tehát az együttműködésre a multilaterális fórumokon. Azért, hogy élni lehessen ezekkel az alkalmakkal, az amerikai vezetőknek el kell fogadniuk a realitást: elkerülhetetlen Kína (és India) visszatérése a nemzetközi nagyhatalmak közé.
Kishor Mahbubani, Szingapúr volt ENSZ-nagykövete, a National University of Singapore közpolitikát oktató professzora, A Nyugat elveszett? (Fayard, Párizs, 2019) című könyv szerzője. A cikk részlet a Harper’s-nél 2019 februárjában megjelent elemzésből. (Fordította: Rácz Ágnes)
[1] Summary of the National Defense Strategy of the United States 2018 [Az USA nemzetbiztonsági stratégiájának összegzése], Honvédelmi minisztérium, Washington, DC, https://dod.defense.gov
[2] Graham Allison: Vers la guerre. L’Amérique et la Chine dans le piège de Thucydide? [A háború felé. Amerika és Kína Thuküdidész csapdájában?], Odile Jacob, Párizs, 2019.
[3] Francis Fukuyama: La Fin de l’histoire et le dernier homme [A történelem vége és az utolsó ember], Flammarion, Párizs, 2009. [Első kiadás: 1992].
[4] Lawrence Mishel, Elise Gould és Josh Bivens: Wage Stagnation in Nine Charts[Bérstagnálás kilenc grafikonon], Economic Policy Institute, Washington, DC, 2015. január 6. www.epi.org
[5] Remi Castets: Les Ouïgours à l’épreuve du “vivre-ensemble” chinois [Ujgurok: a kínaiakkal való együttélés problémái], Le Monde diplomatique, 2019. március
[6] Xu Jilin: Rethinking China’s Rise: A Liberal Critique [Újragondolva Kína felemelkedését: liberális kritika], Cambridge University Press, 2018.
[7] 2018 márciusáig egy köztársasági elnök két mandátumnál tovább nem viselhette ezt a tisztséget.
[8] Richard McGregor: Asia’s Reckoning: China, Japan, and the Fate of US Power in the Pacific Century [Ázsiai számítás: Kína, Japán és az amerikai erő sorsa a Csendes-óceáni században], Viking, New York, 2017.
[9] A Kínai Kommunista Párt XIX. kongresszusán tartott beszéd, Xinhua, 2017. október 18.