Nem divat már régóta megszemélyesíteni akár ritka, akár nem ritka munkát végzőket. Mintha nem is lennének még napjainkban is különleges, a kívülálló szemében akár robotnak látszó tevékenységek is. Riport (vagy annak tetsző írás) legföljebb „sztárokról”, „celebekről”, „influenszerekről” és hasonló (hogy is mondta koros szomszédunk?) incifincikről és nagyszájúakról jelenik meg – mert őket eszi-veszi a nép.
Egy olyan munkásasszony, akiről éppen hatvan esztendővel ezelőtt (pár hónap óta újságíró-gyakornokként) írtam, ma ugyan kit érdekelne? Az ám, RÁADÁSUL az ő szakmája „kiment a divatból”, mi több, már a gyárat is, ahol oly’ nagy szorgalommal, figyelemmel, hozzáértéssel dolgozott napi nyolc órán át, rég megszüntették, és az egykori kártyaverőnő is talán már dédunokáinak süti-főzi kedvenc finomságait, és legföljebb álmában mormolja a csipkerajz számözönét… Az alábbi írás 1960. november 22-én jelent meg a Kisalföldben. Még csak annyit, hogy a Magyar Csipkegyár Rt.-t, amely később Gardenia Csipkefüggönygyár lett, az angol Frank Tatham alapította Győrött 1911-ben. Mintegy száz évig működött eredeti nevén, aztán vége… A folytatásról nincs elegendő infóm.
«Nem, szó sincs sajtóhibáról: nem kártyavető nő, hanem kártyaverőnő, mégpedig mintakártyaverő ez a szőke, kék szemű asszony, Juhász Józsefné. Munkahelye: Gardenia Csipkefüggönygyár, Győr. Szavajárása: „Megmondom úgy, ahogy van…”
…A nagy függönyteremben, ahol a szövőgépek zakatolásától alig érteni egymás szavát, az egyik ablaknál dolgozik Juhászné a mintakártyalyuggató -gép mellett. Művezetőjének, idős Németh Ferencnek a véleménye szerint az osztályon dolgozó hetven nő közül munkafegyelem és szaktudás tekintetében ő a legkiválóbb. Nemcsak mintakártya-verő, hanem példamutató is, minta a többi dolgozó előtt.
Egy asztalszerű állványon hatvan centis, lyukakkal sűrűn ellátott keskeny keret csúszik ritmikusan meg-megtorpanva jobb felé. Felette egy karból tizenhat tűujj fúródik a keret vastag szitájába, különféle ábrát alkotva. Az asztal előtt magas széken Juhász Józsefné mintakártya-verő ül. Ujjaival a szerkezet billentyűin „zongorázik” boszorkányos gyorsasággal. Jobb lába a pedálon van. Az asztalon álló keretben színes rajzminta: 3335.– 10/C.
– Éppen most végeztem az utolsó kártyával. A gyárnak ez a legújabb függönymintája. Nekem is tetszik.
– A hozzá nem értő keveset lát a rajzon. Csak azt, hogy piros, fehér és zöld színű, néhány számot, meg apró, halványan berajzolt téglalapocskákat. Hogyan lesz ebből függöny?
– Nagyon egyszerűen. A tervrajz szerint ezzel a géppel egy kemény, kilenc centiméter széles, hatvan centi hosszú kártyalapot kilyuggatok. Ez egy sor. A 2325-ös mintához például összesen 304 kártyát készítettem. Ezt a kártyasort összefűzöm, és a gépmester felteszi a szövőgépre. Ezek a kártyalapok alkotják tulajdonképpen a gép vezérlőberendezését.
– Mióta végzi ezt a munkát, és kitől tanulta?
– Most lesz nyolc éve, hogy a gyár fonodájából a kártyaverőgéphez kerültem Németh Feri bácsi ide osztott be. Nagyjából tőle tanultam a mesterséget, tudniillik azelőtt ezt a művezetők csinálták. Most már ők nem tudnák ezt is elvégezni hiszen hetente érkeznek a szebbnél szebb új minták.
– Mi szükséges ahhoz, hogy valaki jól verje a kártyát? Könnyen megtörténhet, hogy például a hetes billentyű helyett egy másikat nyom le, és máris kész a hiba, akárcsak a zongorán a hamis hang.
– Nagyon kell figyelni. Ez az első. Aztán önfegyelem is kell. Megmondom úgy, ahogy van mellettem beszélhet akárki, nem zavar, mert nem oda figyelek, hanem a munkámra. Amíg be nem fejezek egy kártyát, addig ott az eszem, mert egy kis mozdulat csupán, és az egész minta rögtön más lesz. Fegyelmezni kell tehát az ujjaimat és a lábamat.
Különben nemcsak a függönymintákat csinálom, hanem a csipkemintákat is. Ez még bonyolultabb, mint az előző. Itt nincsen billentyű, csak egy „vasfej”, néhány gombbal. Ezek jelentik a számokat. Majd elfelejtettem mondani, hogy a csipkerajz tulajdonképpen egy számhalmaz. Például az első sor így fest: 5–3–11–9–6–4–5–6–7–5–8–7–9 stb.
– Sok hibát ejt-e egy-egy mintánál?
– Ezt kérdezze meg a Feri bácsitól!
(Feri bácsi: „Míg egy függöny- vagy csipkeminta elkészül, addig több százezer vagy millió lyukat kell ütni. Juhászné átlagos mellé ütése pedig kettő-három! Szinte hibátlan munkájáért kapott a múlt hónapban fizetésemelést.”)
Elnézem Juhász Józsefnét, amint dolgozik. Akár egy dobos, minden tagja ütemesen mozog. Számol: egy, kettő, három: ki; egy, kettő, három, négy, öt: le. Egy, kettő: ki. Egy, kettő, három négy: le. Nem zavarja sem a zörej, sem az, hogy a háta mögött áll valaki. Dolgozik – veri a kártyát.»
