Szégyen, hogy az Orbán-kormány különutas politikát folytat a NATO-n belül, tekintve Kína- és oroszbarát kapcsolatait. Ezzel azt kockáztatja, hogy teljesen háttérbe szorítja az országot a szövetségen belül – mondta a konzervatív John Tsagronis, a washingtoni Világpolitikai Intézet professzora Budapesten, a Trump várható külpolitikai fordulatáról rendezett konferencián az újságíró kérdésére. (A nyitó képen: John Tsagronis és Michelle Watson.)

Trump 2.0-éra kezdődik, amire jobb- és baloldalon is fel kell készülni. Pontosabban: rá kell készülni, mert Trump kiszámíthatatlansága miatt nem lehet biztosat tervezni. Finoman hangolva még ez az állítás is elhangzott a rendezvényen, ahol a Trump megválasztása utáni külpolitika várható változásairól vitáztak a Danube Institute szervezésében. Továbbá az is hangot kapott többi között, hogy január 20-tól, Trump beiktatásának napjától Benjamin Netanjahu minden bizonnyal szabad kezet kap. 

Azt csinál majd, amit csak akar? Így lesz ez? És mi lehet a következménye?

A vita szünetében beszélgettem Bassem Eiddel (a bal oldali képen), a Palestinian Human Rights Monitoring Group (a Palesztin Emberi Jogokat Megfigyelő Csoport, a PHRMG) alapítójával és egykori igazgatójával. A szervezet a Palesztin Hatóság felügyelete alatt állt, 2011-ben megszűnt eredeti felállásában. A jogvédők persze harcolnak.

– Szabad kezet kap?

– Nézze, ebbe a meghatározásba, nagyon sok minden belefér. Nehéz értelmezni. Szerintem Trump, a megválasztott amerikai elnök készen áll a párbeszédre Izraellel. Én most alapvetően Ciszjordánia miatt aggódom, mert ha Izrael ennek annektálására készül, akkor Trump egészen biztosan azonnal áldását adja rá – legalábbis ez hallható mindenhol. Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos, mert az az érzésem, ő nem eszkalálni akarja a jelenlegi állapotot, hanem véget vetni a háborúnak.  

– De Gáza helyzete legalább ennyire aggasztó. A palesztinok felelősségét nem lehet megkérdőjelezni a háború elhúzódása miatt, elvégre a túszok szabadon engedésén is múlik a háború befejezése.

– Természetesen, nem kérdéses a palesztinok, illetve a Hamasz felelőssége. Már rég szabadon kellett volna engedni a túszokat!

– És mindez a mai napig nem történt meg. Miért nem?

– Ez minden bizonnyal Irán játszmája. Ő tartja sakkban Izraelt.

– Miközben a palesztin nép szenved!

– Persze; de hát érdekli is bárkit a palesztin nép szenvedése? Gaza szétveréséért, az elmúlt egy évben történt pusztításért a Hamaszt lehet felelősségre vonni. Mindennek a Hamasz az oka, és nem Izrael.

– Ön, mint a palesztinok emberi jogaiért harcoló, egykori megfigyelőcsoport igazgatója, mit tud tenni a helyzet megváltoztatásáért?

– Nem gondolom, hogy mi, palesztinok bármit tudnánk is tenni a körülmények megváltoztatásáért. Sem fegyverünk, sem pénzünk. A palesztinoknak már semmijük sem maradt. Irán fegyverzi fel és pénzeli a Hamászt.

– Ön sem kezdeményezett párbeszédet a palesztinok érdekében?

– Nem, mert mi sem tudtunk. Márcsak azért sem, mert nem tekintjük magunkat politikai szervezetnek. Az emberi jogok meg aztán végképp nem érdeklik az irániakat.

– Az amerikai elnökválasztásban óriási nyomás nehezedett a palesztinok részéről Biden elnökre és Kamala Harrisre. Nem gondolja, hogy ez is hozzájárult a demokrata elnökjelölt vereségéhez? Gondolok itt a feltüzelt palesztin tüntetőkre.

– Dehogynem! Nagy szerepet játszott a kampányban az izraeli–palesztin konfliktus és Kamala Harris kijelentései is rossz irányba terelték az ügyet.

– Nem gondolja, hogy Trump sokkal nyersebben fogalmazott a palesztinokról és mégis mellé álltak?

– De hát, könyörgöm, kik választják meg az amerikai elnököt? A zsidók! Nem az arabok, nem palesztinok és nem a muzulmánok – vélekedett a palesztin jogvédő szervezet egykori igazgatója, alapítója.

A Trump várható külpolitikai fordulatáról rendezett konferencia legbefolyásosabb szereplője, John Tsagronis, a washingtoni Világpolitikai Intézet professzora is szerfölött készséges volt, amikor interjút kértem tőle. Ő a washingtoni székhelyű Világpolitikai Intézet (The Institute of World Politics in Washington, D.C) professzora, szakterülete az államvezetés és nemzetbiztonság. Bevezetőként megjegyeztem, hogy minket itt, Európában legfőképp az oroszok Ukrajna elleni háborúja érdekel, hisz’ a szomszédságában vagyunk kénytelenek élni.

– Megteremti-e 24 óra alatt a békét Donald Trump, miként azt a kampányában ígérte, és meg azt is, hogy ha Biden helyett ő lett volna a Fehér Házban, az oroszok el sem indították volna a támadást?

– Sokkal több múlik majd azon, leülnek-e egymással tárgyalni, mint az, hogy megegyeznek-e. Még konkrétabban: egyáltalán sikerül-e mindkét felet, tehát az ukránokat és az oroszokat is egy asztalhoz ültetni? Egyelőre nem érzékelem azt sem, hogy mennyire lennének rugalmasak, ha a béke ügye kerülne terítékre. Alapvető kérdés számomra, hogy egyáltalán mi jelent biztonságot Ukrajna számára. Az, hogy csatlakozik a NATO-hoz? Vagy kiegyeznék például egy olyan forgatókönyvvel is, mint Ausztria a II. világháború után: hogy semleges marad? Meg azzal, miként annak idején Ausztria, hogy nem csatlakozott sem a NATO-hoz, sem a Varsói Szerződéshez? Számomra nem kérdéses, hogy Trump elnöksége idején az ENSZ-ben Oroszországot felelősségre fogják vonni azért, amit tett, hiszen emberi jogsértéseket követett el és számtalan nemzetközi szerződést szegett meg. A béke tartalma számomra még korántsem egyértelmű. Ahogy Trump elnök jelezte, véget kell vetni a háborúnak, mert rettentő erővel sújtja az ukránokat…De hogy milyen feltételekkel? Azt gondolom, hosszú távon az oroszoknak kedvez a háború.

– De a mostani körülmények között Ukrajna tetemes területi veszteségeket szenvedne el!?

– Ez így van. Ebből a szempontból a kurszki hadművelet hatással lehet a Dombasz-térségre is – az alkut tekintve. Nem vagyok részese a tárgyalások kidolgozásának, ezért pontosan nem tudhatom a részleteket, de abban biztos vagyok, hogy Trump gyorsan akar lépni. A 24 órás időkeret persze aligha teljesíthető.

Bekapcsolódott a beszélgetésbe Michelle Watson nemzetbiztonsági szakértő, aki jelenleg a Danube Institute munkatársa, s ezt megelőzően a Intelligence and National Security Alliance/Hírszerzés és Nemzetbiztonsági Szövetség szakértőjeként dolgozott:

– Szerintem a legfontosabb kérdést először is Zelenszkij elnöknek kellene megválaszolnia. A kérdés pedig az, hogy a béke vagy a NATO-hoz csatlakozás a fontosabb Ukrajna számára…

… Pillanatnyilag nem úgy tűnik föl, mintha nem Zelenszkij elnökön múlnék a béketárgyalások megkezdése. Sokkal inkább Putyin a kérdéses szereplő – vetem közbe, mire Watson úgy válaszol:

– Ez igaz, de Zelenszkij elnöknek engedményeket kellene tennie ahhoz, hogy a tárgyalás elkezdődhessen.

– Leszögezhetjük: Putyin gengszter, bűnöző. Háborús bűnös. De nyilván nem fogják tudni felelősségre vonni – már ami a kérdés gyakorlati oldalát illeti. Az Interpool hiába adott ki körözést ellene, ha olyan országokba utazik, amik nem adják ki őt. Pedig a felelősségre vonást nem úszhatná meg! Egyelőre azt sem tudjuk, meddig megy el Trump megválasztott elnök, amikor Putyin felelősségre vonásáról van szó. Azonban a béke ügye valóban oroszok kezében van, legfőképp azért, mert katonai erejükön felüli erőfeszítést követel tőlük a háború. Nyilván ezért is engedte meg most Biden elnök a nagy hatótávolságú rakéták orosz területen történő bevetését is.

Michelle Watson kérdésemre ehhez még hozzáteszi, hogy valóban fordulóponttal járhat ez a döntés, Ukrajna pozícióját megerősíti. Trump elnökségével világosabb lesz az ábra, mennyire tudott Ukrajna ezzel a helyzeti előnnyel élni vagy sem. 

– Hogyan látják ebben a béketeremtésben Orbán Viktor szerepét, aki gyakorlatilag szembe megy az EU-val?

– Az ő szerepe ebben kevésbé fontos. Alapvető kérdés most tisztázni azt, hogy tárgyalni kell-e, vagy folytatni a háborút. Mivel én itt most csak vendég vagyok, nem akarok kritikus lenni Orbánnal szemben, de az biztos, hogy számos lépését megkérdőjelezem.

– Mire gondol konkrétan?

– Az orosznál is jobban aggaszt a Kína-politikája. Erősödik Kína és a magyar kormány közti együttműködés anélkül, hogy Orbán tisztában lenne ennek következményeivel. Például azzal, hogy az amerikai–magyar kapcsolatokban ez súlyos nézeteltérést okoz majd. Elismerem, követtünk el hibákat eddig is a két ország kapcsolatának kezelésében, de hosszú távon a magyar kormánynak az Oroszország és Kína irányába tanúsított, rendkívül autonóm politikája nem vezet jó eredményre.

– A Kína-politikája már megállíthatatlannak látszik, hisz’ visszafordíthatatlan beruházások kezdődtek el a kínai akkugyárakkal és az autógyártásban. Eközben pedig óriási a lakossági, a civil tiltakozás is. Erről most hallottak először – mondják.

– Örömmel hallom, hogy vannak következményei ezeknek a negatív lépéseknek. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem következik be a kínaiaktól remélt gazdasági fellendülés, hanem épp az ellenkezője történik. Hamisak a kínai elittől érkező, a nyitottságra, liberális szemléletre vonatkozó ígéretek, akárcsak a technikai fejlődésre vagy a világ gazdasági vérkeringésébe való beágyazottság megteremtésére vonatkozóak is. A Kínai Kommunista Párt szemlélete nem fog megváltozni. Sokkal, de sokkal elővigyázatosabbnak kellene lennie a magyar kormánynak. Már most is világosan látszik Magyarország kínai függősége a távközlés és az ipari beruházások területén. Az ország függőségét, integritását már aláásta.

– Végül még egy kérdés: mennyire megbízható NATO-partner ma Magyarország önök szerint?

– A katonai kiadásokat illetően teljesítette az elvárásokat Magyarország, de ami a továbbiakat illeti… Nézze, Magyarországnak, akárcsak Törökországnak nyilván vannak saját nemzeti érdekei, amiket – szerintem – az Egyesült Államok tiszteletben is tart, de a NATO-tagság kötelezettséggel is jár. Magyarország azt kockáztatja, hogy a NATO-n belül a szélre sodródik. Méghozzá azzal, hogy a szövetségen belül független politikát folytat, márpedig ez szégyen és gyalázat az ország számára.