(Szerző: Bojár Iván András / Újnépszabadság) Sokáig sötét volt még azután, hogy kilökött az ágy. Szomorú negyvenes, megszürkült arcú Greta Thunberg társasága elől menekültem az ébrenlétbe.

Híg világos szemében megfakult a régi tűz. Alatta a reményvesztettség száraz ráncai szaporodtak. Nem volt már hatalma. Hatása sem. Minden mondatát rég elmondta, amit elmondhatott. Amit valaha mondania kellett. Szavai pattogva gurultak szét a padlón. Neurotikus volt, kapkodó, kereste, de nem volt fogása többé a valóságon.

Ott járt, ahol én jártam. Azaz, ahol csak álmomban jártam, mert éberen ilyen helyekre már nem visz el a lábam.
Azt álmodtam, hogy ott vagyok a portfolio ingatlan-konferencián. Groupama aréna, friss életerős betonszag rezeg a levegő gondosan kalibrált párszemcséiben. Szép sorban érkeznek régi ismerőseim, akikkel építészeti lapszerkesztői előéletemből mind van legalább egy történetem. Süppedő padlószőnyeg, drága öltönyök, százezres unalmas-elegáns táskák, lent a garázsban fénylő tisztára mosott terepjárók. Mindenki nagyon magabiztos, valamennyi kimondott szóból, mondatból sugárzik a határozottság, erő, amit a személyek által képviselt milliárdok hitelesítenek. Rohangálok köztük, mondom a magamét: srácok, nem olvastok újságot? Nem látjátok, hogy a klímaegyezmény céljaiból nem hogy semmit nem sikerül tartani, de ma nagyobb a CO2-kibocsátás mint valaha? Nem fogjátok fel, hogy rajtatok múlik? Hogy most azonnal minden milliárdot, ami felett rendelkeztek a CO2 megkötésre, a kibocsátás fékezésére kell elköltenetek, mégpedig a megtérülés, a haszon minden reménye nélkül? Minden épület, amit fejlesztésnek hívtok voltaképp mind egy-egy környezeti katasztrófa! Egy-egy szeg az emberiség koporsójában!

Okosak vagytok, de azt a nagyon egyszerű és világos tényt, hogy annak, amit képviseltek, vége! Nem értitek?!

Mindenki udvarias és halogató gesztusokkal kitér előlem. Sietnek, egymással akarnak kaszinótojást enni a büfében, hogy országos horderejű ügyeiket egyeztethessék. Leráznak, akár egy koldust. Közöttük, ez kétségtelen, úgy is nézek ki. Kopott a cipőm, a nadrágom. Hiteltelen vagyok így. Egyértelmű, hogy nem sikerül ebben a körben összeügyeskedett vagyonnal igazolnom: képes vagyok a valóság képletét jól összerakni. Abban a keretben legalábbis, ami számukra a valóság. Melynek köztes mezőjét az önzésről és a megszerzésről alkotott hasonló korlátos elgondolások töltik ki. Nem vagyok, sosem voltam alkalmas, hogy a klub tagja legyek, akit számításba vesznek, akinek hallgatnak a szavára, inkább gyanakodva és udvarias hárítással viszonyulnak hozzám.
Cserébe én színháznak látom az egyenkék öltönyösök rajzását. Mihaszna nagyokos ballingerek táncának. Legnagyobbjaik az építőipar játékszabályai közt lejátszott komplex pénzlenyúlási manőver révén nyertek a többiektől elismerést. Azóta néznek fel rájuk, tartják okosnak őket a többiek. S számomra döbbenet, annak, hogy e trükknek az emberek, a világ számára semmi, legfeljebb az érintettek szűk köre számára van anyagi haszna, értelme, ez senkiben nem kelt megütközést. Tele az aréna folyosója tolvajlásban feltörekvő, a nagyokat irigy csodálattal figyelő még slank ifjakkal, kik tökéletesen elsajátították már a klubtagsághoz elengedhetetlen kódokat. Csak még egy becsületes nagy lenyúlásban nem sikerült figyelemreméltót alkotniuk.
Állunk a megfakult szoknyás, lefogyott, aszott felsőtestén lifegő, olcsó és divatjamúlt business casual blúzában didergő Greta Thunberggel a folyosón, nézzük az önzőket, a korlátos belátó-képességűeket, akik az élet nyertesei. Nem rossz emberek ők, csak rosszemberek. Elégedettek, nyugodtak, ma is nyertek egy játszmát.
Odasodródom egyikükhöz. Ő tényleg nagymenő. Akár egy kínai mandarin, arcán sosem hervadó titkos jelentésű derűvel tud megállapodni hatalmas, teljesen fölösleges és elképesztő károkat okozó beruházásokról akár a személyes ellenségeivel is. Okos ember, tudja, hogy ne tudná, hogy végső soron saját imádott gyerekei életét éli fel. Mégis teszi, mégsem tud finoman nyikorgó, kézzel varrott cipőjéből, illatos és finom szignálokkal kommunikáló terepjárójából kilépni. Önmaga szabályozza le a gondolatait, ha azok az e körben kötelező szűken tartott valóságkép keretén túlmerészkednének. El oda, ahol én látom a vészterhes összefüggéseket. S amelyekért sehol nem jár visszaosztás, sem év végén osztalék.
Hevesen monologizálok neki, szinte a kabátja hajtókáját rángatom. Értsd meg, indulatoskodom felé, ha a robogó vonat bemegy az alagútba, akkor nincs tovább! Ott bent még megy egy darabig, pár kilométert rohan zakatolva, de az alagút vége egy fal. Nem úszhatja meg, nagy erővel belecsapódik.
Most még kint vagyunk,
– Figyelsz?! – még nyitott széles tájon fut a vonat, még egy eltérítő mozdulattal, ha lenne lélekjelenléte a masinisztának, kiránthatná a sínről, s a szerelvény kifutna a mezőkre, talán anélkül, hogy felborulna. Zötyögve-rángatózva, de elmenne egy darabig a sáros szántásban. Aztán megállna. Nagy lenne a kár, talán kisebb veszteségek is keletkeznének, összetörnének a sörösüvegek a büfékocsiban, de végül katasztrófa nélkül mindenki kiszállhatna onnan. Csak egyvalaki kéne, aki képes, aki meg merné tenni azt a parányi eltérítő mozdulatot, hogy a vonat kizökkenjen a determinált irányból.

Hátam mögül érkezik valaki. Nem látom, csak a beszélgetőtárs arcának felderüléséből következtetem, fontos nagyember jön. Az én nagyemberem, aki eddig megengedő türelemmel hallgatott, a könyöklő büféasztalnál hagy, megkönnyebbült mosollyal kifordul a képből. Néhány kiürült maszatos tányér marad csak előttem, villák, félig ivott poharak. Meg a riadt szemű vénkisasszony Greta Thunberg, aki már biztos benne, hogy tényleg, de tényleg semmit nem tehet.