A negyedik alkalommal, szeptember 18–19-én szervezte és tartotta meg a Budapest Fórumot a Fővárosi Önkormányzat, a Political Capital és a CEU Demokrácia Intézet az V. kerületi Nádor utca 15. alatt. A kétnapos rendezvényen – mérvadó nemzetközi politikai szereplők és szakértők közreműködésével – a következő kérdéseket járták körül: Milyen külpolitikai hatásai lesznek a 2024-i amerikai elnökválasztásnak? Mi történnék a világban, ha Kína megszállná Tajvant? Utópiának számít-e az orosz demokrácia? Milyen kihívásai és lehetőségei vannak az EU bővítésének, a magyar EU-elnökségnek?
Ez az esztendő, a 2024. a választások éve, így a konferencia középpontjában a választások és várható következményeik, hatásaik állnak. A fórum témái voltak még – a többi között – a polarizáció, a populizmus, a tekintélyelvűség, a klímaválság és politikai, gazdasági hatásai, Oroszország Ukrajna elleni háborúja, az Európai Unió szerepe a jogállamiság, a demokratikus értékek erősítése, a külső gazdasági és politikai kihívások kezelése tekintetében, a nemek közötti globális szakadék, a művészet és a politikai hatalom viszonya, valamint az egyházak szerepe az autoriter befolyásolásban.
A nagyszabású esemény első napján került sor „A közép-európai újságírás útvesztői: A jelenlegi helyzet és a pénzügyi dinamikák feltárása” című beszélgetésre. Az eszmecsere résztvevői voltak: Kardos Gábor, a 444.hu-t kiadó Magyar Jeti Zrt. vezérigazgatója, Munk Veronika, a magyar nyelvű Napunk lapot is kiadó szlovák Denník N innovációért és új piacokért felelős igazgatója, Jan Vitásek, az EU-Media (EurActiv.cz) kiadója, Bartosz Wieliński, a Gazeta Wyborcza főszerkesztő-helyettese. A beszélgetés házigazdája Kert Attila, az Euronews magyar irodájának vezetője volt.
A Budapest Fórum első napján „Puszta szavak” címmel előadást tartott David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövete. A vezető diplomata gondolatait alább olvashatják:
«Jó napot kívánok. Megtiszteltetés, hogy itt lehetek. Excellenciák és tisztelt vendégek. Köszönöm Karácsony Gergely főpolgármesternek, a CEU Demokrácia Intézetének és a Political Capital-nek a fórum megszervezésében végzett munkáját – és gratulálok, hogy immár negyedik éve kerülhet erre sor. Megtiszteltetés itt lennem.
Amikor a magyarországi megbízatásomra készültem, rengeteg tanácsot kaptam. Azt mondták, hogy soha ne felejtsem el megcsodálni Budapest szépségét (különösen éjszakai kivilágításban); hogy legyek óvatos a lángossal (függőséget okoz és kíméletlen); vagy hogy próbáljam meg elsajátítani a nyelvet (amit egy sokat sejtető, a hiábavalóságra utaló pillantás kísért). És egy másik tanácsot is gyakran ismételtek: arra figyeljek, hogy mit tesz a kormány, ne arra, amit mond. De mielőtt ez utóbbi tanács elhangzott volna, kollégáim rendszerint elmeséltek egy-egy történetet, amely jellemzően egy magyar tisztviselő „érdekes” megjegyzésével kezdődött, majd mégis azzal végződött, hogy egyezségre jutottak egy politikai konszenzus mentén. Vagyis bármennyire érthetetlenek is ezek a szavak egy NATO-szövetséges részéről, a tettek – legalábbis az elmélet szerint – másról árulkodnak.
A magyarok történelmében jelen van az efféle kettősség – az élet a kommunizmus alatt (bár ezt Önöknek nem kell részleteznem) tele volt vele. Szavak, amelyek tényleges jelentésük ellenkezőjét hordozták. Együttélés egyszerre két, egymásnak ellentmondó nézettel. A magyarok bátran buktatták meg a kommunizmust. Ám a kétértelmű beszéd öröksége nem tűnt el nyom nélkül.
Hogyan lehet 1956 népe ilyen kedélyes viszonyban Putyin Oroszországával is? Hogyan lehet egy ország az Európai Unió tagja úgy, hogy eközben háborúban áll „Brüsszellel”? Hogyan lehet az Egyesült Államok szövetségese, miközben – a miniszterelnök szavaival élve – annak „ellensége” is? Hogyan akadályozhatja az orosz agresszió többszörös áldozata az arra történő válaszlépéseket?
Ha a külpolitikai alakításáról van szó, érthető módon kényelmes megoldás Magyarország kijelentéseit „pusztán szavaknak” tekinteni. Ez bármely főváros bármely bürokráciája számára biztosítja azt a kellemes lehetőséget, amelyre a bürokráciák természetszerűleg törekszenek: hogy ne cselekedjenek.
A „Brüsszelből” Magyarországra záporozó bombákat ábrázoló plakátokra szemforgatáson túl más reakció nem volt – ez a furcsa magyar kommunikációs stratégia egy újabb manifesztációja.
Az elmúlt 14 év korlátozott európai és amerikai szerepvállalása nem kommunikációs, hanem demokratikus válsághoz vezetett Magyarországon. Ennek felismerése nem ítélkezés; ez elkerülhetetlen tény minden olyan ország esetében, amely közel egy évtizede folyamatos „veszélyhelyzet” alatt áll, ami lehetővé teszi a kormány számára, hogy a parlament megkerülésével, rendeleti úton hozzon törvényeket.
Az amerikai politika régebben elfogadta azt a hozzáállást, hogy Magyarország mást mond és mást tesz. És most azt látjuk, hogy a kettő – a szavak és a cselekvés – egyre inkább és aggasztóan összemosódik. Magyarország óriásplakátjai, szalagcímei és szavai már nem puszta szavak, politikai retorika és kommunikációs trükkök – még ha valaha azok voltak is. Ezek az államhatalom egyik ága. Hatásuk, céljuk, rendeltetésük van. Röviden: ezek a politikai akarat részei, amivel hatással vannak a szövetségünkre, és amire érdemes figyelmet szentelnünk.
Amikor Orbán Viktor miniszterelnök 2014-ben beszédet mondott, amelyben felvázolta az EU-n belüli illiberális államról alkotott elképzelését, azt egyesek talán csak politikai csemegének tekintették, és elkönyvelték egy olyan megnyilvánulásnak, amivel csak a politikai bázisának akart kedvében járni. Ma már világosan látjuk, hogy ez nem puszta retorika volt. Eljutottunk oda, hogy ma egy budapesti demokrácia-konferencián – akárcsak a demokráciák csúcstalálkozóján a Fehér Házban – egyre többen teszik fel a kérdést, hogy Magyarország továbbra is demokrácia-e. Erre a kérdésre egy EU-tag és NATO-szövetséges ország esetében magától értetődő lenne a válasz.
Egy demokráciakutató azzal kezdhetné a válaszadást, hogy megvizsgálja a demokrácia két alappillérét: a szabad médiát és a működő civil társadalmat.
Magyarországon találunk egy – minden irónia nélkül – „Szuverenitásvédelmi Hivatalnak” nevezett szervezetet, amely három vizsgálatot hozott nyilvánosságra. Az első azt a veszélyt vizsgálja, amellyel a Transparency International fenyegeti a magyar szuverenitást – egy olyan szervezet, amely két egymást követő évben Magyarországot Európa legkorruptabb országának minősítette. A második azt a veszélyt vizsgálja, amivel az Átlátszó, egy független médium fenyegeti Magyarország szuverenitását, és melynek neve „átláthatóságot” jelent, és a korrupció leleplezésére összpontosít – a többi között a miniszterelnök 38 éves veje által szerzett rendkívüli vagyonról szóló cikkekkel. A harmadik vizsgálat pedig azzal a veszéllyel kapcsolatos, amivel egy környezetvédelmi polgári csoport fenyegeti Magyarország szuverenitását azzal, hogy egy akkumulátorüzem biztonsági vonatkozásait firtatta.
Nem nehéz felismerni a sémát abban, hogy a „Szuverenitásvédelmi Hivatal” mit tekint Magyarország szuverenitását fenyegető veszélynek. Mint ahogy nem nehéz felfedezni a korábban tárgyalt kétértelműség visszaköszönését sem a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetőjének legutóbbi kijelentésében, ami szerint a civil szervezetek nem léphetnek fel a kormányzati korrupció ellen, azt csak a kormány teheti meg. A „Szuverenitásvédelmi Hivatal” valóban védeni próbál valamit, de ez nem Magyarország szuverenitása.
Én nem vagyok demokrácia-szakértő. A ma itt egybegyűltek közt bőven vannak, akik körül tudják írni, hogyan kellene működnie a demokráciáknak, és elemezni tudják, hogy Magyarország hogyan teljesít a különböző mércék mentén. Amire azonban én szeretnék koncentrálni, az a magyarok számára elérhetővé tett választási lehetőségek, és az, hogy ez a valóság hogyan hat a szövetségünkre.
Ha a demokrácia megköveteli, hogy az állampolgárok számára természetes legyen, hogy nyíltan támogassák vagy ellenezzék a politikai vezetőik által javasolt politikákat, akkor ezek a szánt szándékkal megtett lépések Magyarországot egy demokratikus válság felé vezető úton indították el. A kormánypárt média felett gyakorolt ellenőrzése és a civil társadalom elleni támadásai a félelem légkörét teremtették meg. Magyarországon egyre fenyegetőbb egzisztenciális kérdéssé vált, hogy részt vegyünk-e a politikai vitában, különösen, hogy nyilvánosan szembeszálljunk-e a kormánypárttal. Nem az a kérdés, hogy „félsz-e” attól, hogy mi történhet, ha megszólalsz – hanem hogy akik ezt teszik, azok ennek ténylegesen megfizetik az árát.
A kormány által ellenőrzött média agresszív támadásai nem „puszta szavak”. Ezeket a kormány írja, fegyverként használja, és úgy irányítja azokat, hogy drámai hatással legyenek az emberek döntéseire, életére. Amikor az irányítás mélysége nemcsak a szavakra terjed ki, hanem magukra a médiumokra is, amelyen keresztül a szavak áramlanak, akkor ezek a szavak irányítják az emberek életét. Nincs szükség az állami kényszer fizikai megnyilvánulásaira, amikor „pusztán a szavak” önmagukban, ily módon felerősítve ugyanezt az eredményt képesek elérni.
Mert ha megszólalsz, jó eséllyel célponttá válhatsz. Hazugságokkal fojtogathatnak, címlapok fröcsöghetnek rólad, online lejárató kampányok célkeresztjébe kerülhetsz, és a Megafon hozhat hírbe. Ezek a kormányzati termékek – puszta szavak – az áldozataikat szakmailag radioaktívvá, társadalmilag érinthetetlenné, és üzletileg alkalmazhatatlanná teszik. Veszélyessé teszik az áldozataikkal való érintkezést – hacsak valaki nem akar szintén a figyelem középpontjába kerülni. A „puszta szavak” jelzések arról, hogy kivel lehessen üzletelni, kivel lehessen találkozni, kivel lehessen érintkezni – és kivel ne. Ha az egyszerű szavakat egy felturbózott propagandagépezeten keresztül préseljük át, az végzetessé teszi őket, hasonlóan ahhoz, ahogyan az amúgy ártalmatlan víz nagy nyomással képes elvágni az acélt is.
Ki az, aki önként választaná ezt az utat? Hogy ne csak a megaláztatásnak, hanem az elszigetelődésnek és a jelentéktelenségnek is kitegye magát? Ehhez kivételes elkötelezettség kell a lelkiismeret, az eszmék, az értékek mellett. De egy demokratikus társadalomban a szabad véleménynyilvánításnak nem szabadna kivételesnek lennie.
Eljuthatsz oda, ahogy ez Iványi Gábor lelkész esetében történt, hogy egyik pillanatban még a miniszterelnök esküvőjének levezetésére és gyermekeinek megkeresztelésére kiválasztott lelkész vagy, a másikban pedig az egyházadat megfosztják az anyagi életképességétől, mert elmondtad a véleményedet arról, ami a saját országodban történik. Az őt ért – retorikai, adminisztratív és jogi – támadások pedig annak a sok kiszolgáltatott embernek is ártottak, akinek ő maga és szervezetei segítettek. Nem kell adószakértőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, hogy ez az ikonikus magyar vezető nem került volna célkeresztbe, ha nincs az általa megfogalmazott politikai véleménykülönbség.
Nem sokkal Magyarországra való megérkezésem után igyekeztem találkozni a magyar igazságügyi intézmények vezetőivel. Az ügyvédi kamara vezetőjével, az Országos Bírósági Hivatal vezetőjével, az Alkotmánybíróság vezetőjével és a Legfelső Bíróság vezetőjével folytatott megbeszéléseimet mindennapos diplomáciai ügynek tekintettem. Az egyik ilyen találkozó, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács vezetésével, mégis a kormány egyik legvitriolosabb kampányához vezetett, ami a bírókat vette célba, árulóknak bélyegezve őket, amiért találkoztak az Egyesült Államok nagykövetével. A bírók ellen folytatott kampány mindenre kiterjedt. Majdnem három egymást követő hónapon keresztül minden egyes csatornán, minden megyében, minden nap foglalkoztak ezzel.
Magyarországon közel 3000 bíró van. Biztosak lehetnek benne, hogy mindegyikük értesült arról, hogy mi történt a szóban forgó két bíróval. Minden magyarországi bíró megértette a leckét: még a rendszeren belüli apolitikus kritika is elfogadhatatlan árulásnak számít, és ennek következményei lesznek. A kampány „híressé” tett két elismert bírót – állítólagos árulóknak bélyegezve őket – és arra figyelmeztetett mindenki mást, hogy ők lehetnek a következők. De senki sem akar a következő lenni. Ezt a sorsot márpedig egy módon lehet elkerülni: azzal, ha csendben maradsz.
A félelem és a hallgatás a következménye annak a törekvésnek, hogy a médiában és a civil társadalomban a független hangokat marginalizálják vagy kiiktassák. Nem csak azért, hogy növeljék a másként gondolkodás árát. Hanem azért is, hogy növeljék a konformitás előnyeit. Az ilyen típusú környezetben a korrupció olyan eszközöket adhat a kormány kezébe, amelyekkel tönkre teheti ellenfeleit és megjutalmazhatja szövetségeseit. A félelem légköre lehetővé teszi a korrupció virágzását, és befolyásolja a kormány partnerválasztását, nemcsak itthon, hanem külföldön is.
A következmények nem csak a magyarokat érintik. Magyarország kormánya pontosan jelzi – és hangosan jelzi – a szövetségesektől való eltávolodást, az Európától való eltávolodást és az Egyesült Államoktól való eltávolodást, miközben élvezi a közelség hasznát, és harsogja a másokkal való „összekapcsoltság” előnyeit. Magyarország a NATO-t annak biztonsági ernyőjének kényelméből kritizálja. De ugyanígy kritizálja az EU-t is, mégpedig annak támogató gazdasági ernyője alatt állva. Más demokratikus kormányok, amelyek népe felesküdött Magyarország védelmére, a magyar kormány következetes és lelkes becsmérlésének vannak kitéve. Oroszország és Kína – két tekintélyelvű állam – ellenben épp, hogy mentesülni látszanak ez alól.
Tusványoson Orbán Viktor miniszterelnök „érthetőnek és kiszámíthatónak” aposztrofálva dicsérte meg az általa „hiperracionálisnak” nevezett orosz vezetést – annak ellenére, hogy a második világháború óta a legnagyobb háborút indította el Európában. Ugyanebben a beszédében Orbán Viktor a demokratikus Nyugatot bírálta, amiért az szerinte megbízhatatlan, zavaros, a közös értékeken alapuló partnerségre összpontosít – amit „nem racionális” jelzővel illetett. Az értékeken és elveken alapuló összehangoltság azonban éppen az Egyesült Államok legerősebb partnerségeinek, köztük a Transzatlanti Szövetségnek is az alapja. Amikor a miniszterelnök júliusban „békebírót” játszott Putyinnal, az Egyesült Államok, valamint egy tucatnyian a szövetségeseink és partnereink közül a színfalak mögött közös erővel dolgoztak az Oroszországban igazságtalanul bebörtönzött emberek kiszabadításán. Egy nappal azután, hogy a miniszterelnök visszatért „békemissziójából”, Putyin rakétákat lőtt ki Ukrajna legnagyobb gyermekkórházára. Ezzel szemben, amikor az Egyesült Államok és partnerei működtek együtt, 16 ártatlan embert szabadítottak ki a fogság poklából.
Értékeink nem csupán hangzatos retorikai kivetítések; nem csak szavak. Hanem a cement, amely összetartja a történelem legerősebb és legsikeresebb biztonsági szövetségét. A magyar kormány ezt már évekkel ezelőtt megértette, amikor olyan, közös értékeken alapuló partnerségekhez csatlakozott, mint az EU. És mint a NATO. És kétlem, hogy bárki ezeknél erősebb vagy fontosabb partnerséget tudna mondani a mai világban.
A demokráciák értik ezt. Ahogy ez már szóba került, éppen az Egyesült Államokban zajló választások idején találkozunk most. Az amerikai belpolitikáról szóló kommentárokat meghagyom másoknak, beleértve a magyar kormány ebben aktívan részt vevő tagjait is. Orbán Viktor miniszterelnök úr nem titkolta, hogy kit szeretne győztesként látni. Nem hiszem, hogy azok a lépések, amelyek azt kockáztatják, hogy két nagy nemzet közötti biztonsági szövetséget két erős személyiség politikai szövetségévé degradálják, bárhol is bármilyen demokratikus, szövetséges kapcsolatot szolgálnának.
Az Egyesült Államok országokkal köt szövetségeket, nem pedig adott személyekkel. Ez attól függetlenül igaz, hogy az Egyesült Államok elnöke éppen republikánus vagy demokrata. Igaz ez most is, és igaz volt ez akkor is, amikor Orbán Viktor volt hatalmon, és akkor is, amikor nem. És ez így is marad. A politikai szövetségesek közti szövetségek nem „puszta szavakon” alapulnak. De a Fidesz minden hiperracionalitásról és stratégiai gondolkodásról szóló megszólalásai ellenére, úgy tűnik föl, hogy az Egyesült Államokkal való kapcsolatát továbbra is egy választás eredményére teszi fel. És ha az a választás nem úgy alakul, ahogy remélik, akkor a stratégiájuk … a kivárás. Egy vezető kormánytisztviselő szavaival élve: „Nincs B-terv”. Sok szó jut eszembe, amikor a kapcsolatunkról ebben a megközelítésben gondolkodom, de a „racionális” és a „stratégiai” nem tartozik közéjük.
A kétoldalú kapcsolatainkat érintő további felelőtlen viselkedés elkerülhetetlenül megváltoztatja ezt a viszonyt, csakúgy, ahogyan a „puszta szavak” alapú megközelítés is megváltoztatta Magyarországot.
Pontosan hat hónappal ezelőtt ugyanebben a teremben Magyarország NATO-szövetséghez való csatlakozásának 25. évfordulója alkalmából tartottam ünnepi beszédet, amelyben azt mondtam, hogy az Egyesült Államok szoros kapcsolatot akar Magyarországgal, amely „átláthatóságon, a párbeszéden, a pártpolitikától való mentességen és a demokrácia iránti elkötelezettségen” alapul. Hat hónappal később ennek a kormánynak a szavai és politikája világossá tették a választását. És ez nem az átláthatóság, a párbeszéd, a pártpolitikától való mentesség és a demokrácia iránti elkötelezettség.
Gyakorlatilag minden, amit ebben a beszédben leírtam – a Szuverenitásvédelmi Hivatal átláthatóságot célkeresztbe állító vizsgálataitól kezdve a Magyarország szövetségeseinek washingtoni találkozója előtt Putyinnál tett performatív „békemissziós” látogatáson át Iványi Gábor lelkész iskoláinak bezárásáig – ugyanabban az időszakban történt: az elmúlt hat hónapban. Ez nem az elmúlt évtized summázása. Ez az elmúlt nyár eredménye.
Nem kell messzebbre nézni az elmúlt hat hónapnál ahhoz, hogy felismerjük: alibiként azt állítani, hogy ezek „pusztán szavak” már nem elégséges a Magyarország és Európa többi része, valamint a transzatlanti szövetség között fennálló véleménykülönbségekkel kapcsolatban.
Ugyanebben a beszédben, ugyanebben a teremben az előző alkalommal azt mondtam, hogy továbbra is keresni fogjuk ennek az országnak a kormányát, hogy pragmatikus megbeszéléseket folytassunk arról, hogyan normalizáljuk ezt a kapcsolatot, és hogy világosan és kendőzetlenül fogunk beszélni arról, ami történik, és amit látunk. A magyarok számára a hasonlóan őszinte beszéd ára egyre magasabb.
De Magyarország szövetségesei és partnerei számára is el kell, hogy jöjjön a ráeszmélés pillanata. Nekünk is fel kell ismernünk, hogy ami fölött eddig szemet hunytunk, azzal most egyenesen szembe kell néznünk, és határozott választ kell adnunk rá.
Úgy tűnik föl, hogy a tanács, amit Budapest éjszakai szépségéről, a lángosról és a magyar nyelvről kaptam, telitalálat volt. Az a hagyományos bölcsesség azonban, ami szerint a magyar kormány kommunikációja nem más, mint „pusztán szavak”, egyszerűen téves volt.
Ezek a szavak formálják ugyanis magát a politikát. És megváltoztatják Magyarországot. Tartozunk azzal szövetségesünknek, Magyarországnak – és szövetségünknek –, hogy a magyar szavakat jelentésük szerint kezeljük, és ennek megfelelően reagáljunk rájuk. Ez talán egy másfajta, de változatlan reményeim szerint egy szorosabb, őszintébb és szókimondóbb kapcsolatot jelentene. Nem olyat, mint amilyet jelenleg a magyar kormány a jelek szerint szeretne. Hanem olyat, amilyet a magyar és az amerikai emberek azonban feltétlenül megérdemelnek. Köszönöm szépen az idejüket.»