Énekelek és gitározom, spagettit eszem, jobb kezemben az autórádió, körülöttem művészek, melódiák, szerelem és szív (amore és cuore), sok nő, egyre kevesebb apáca, Madonna és Fiat 600-as (Seicento), büszke vagyok, szememben melankólia, mentás a borotvakrémem, kék színű, csíkos az öltönyöm, erős kávét iszom, új zoknim a fiókban, hiszen „sono un italiano, un italiano vero”, vagyis „olasz vagyok, egy igazi olasz”… (A https://www.corriere.it készítette nyitó képen: Toto Cutugno Ukrajnában vendégszerepel…)

Ki ne emlékeznék az 1980-as évek elején felcsendült Toto Cutugno-slágerre, az akkori idők bitang jóképű, kissé rekedtes hangú, „tipikus” olasz énekesére, aki olaszosan jellegzetes, dallamos slágerébe az akkori idők összes olasz közhelyét, sztereotípiáját belelapátolta, ám semmi baj: helyén kezelve, egy-egy olasz tengerparti kávézóban háttérzeneként, vagy Toscana, Liguria, Umbria, Lazio, Puglia, Calabria vagy Sicilia valamely szűk utcácskája trattoriájának teraszán elfogyasztott vacsora mellett még jól is esik az asztalunk mellett felhangzó sláger, pengetőhangszerekkel kísért két-három olasz, vagy hogy még szofisztikáltabb legyen a történet, esetleg valahonnan a Balkánról betelepült srác előadásában.
Giccs an sich? Abszolút! De akinek már volt része ebben, az tudja, mennyire jólesik erre a tömény giccsre az Ossobuco, a Saltimbocca alla romana vagy a Trippa alla milanese, valamely jóféle olasz vörösbor szelíden simogató kíséretében.
Egyfelől tömény giccs, sztereotípia-cunami, másfelől funkcionális és helyén kezelendő.

Mindehhez képest mit olvasok máma? Azt, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter asszony (vagyis nem a 80-as évek olasz slágerénekese) a Debreceni Tudományegyetemen tartott beszédében (és nem egy szűk kis utcácska macskakövén gitárral a kézben, szórakoztatva a jóízűen falatozó turistákat) köszöntötte az ez évi Országos Tudományos Diákköri pályázaton (OTDK) induló hallgatókat, s az alábbi magvas és tartalmas gondolattal ajándékozta meg (és nézte le) a szárnyaikat próbálgató ifjú tudósnemzedéket: „A magyar embert mindig is különleges szellemi képessége, furfangja, kurucos logikája különböztette meg más népektől.”

Voltaképpen gyomorforgató ócskaság, közhely-kirakodó vásár, s szégyellni való ostobaság, amikor egy miniszter a XXI. században tapicskolva tehetséges fiatalemberek elé önti a legkiüresedettebb sztereotípiáknak és az előítéletes gondolkodásnak ezt a tükrös mézeskalácsba csomagolt bornírtságát, hogy imigyen bocsássa útjára a magyar tudományosság jövőjét. A tudományban vajon milyen jelentést hordoz az, hogy „furfangos gondolkodás”, hacsak nem a plagizálás furfangjára gondol, amire kétségtelenül találhat példát az övéi között. És vajon milyen konnotációval bír a tudományban, hogy „kurucos logika”? Gábor Dénes, Szilárd Leó, Wigner Jenő vagy Neumann János melyik agyféltekéjében keresendő ez a hamisítatlan magyaros–kurucos logika? Ha aljasságában nem is, de hazug nemzetkarakterológiai semmitmondásával ez már-már eléri azt az emelkedett szintet, amikor Lénárd Fülöp a relativitáselméletet keresetlen egyszerűséggel zsidó csalásként, s Einstein fizikáját zsidó fizikaként igyekezett megbélyegezni.

Varga Judit miniszter asszony – aki egyébként a Miskolci Egyetem kuratóriumába is volt szíves eddig kifürkészhetetlen oknál fogva bejutni – tudomány- és világképe nagyjából az ókori asztrológia, a középkori alkímia és a XIX. századi eugenika szemléletének közös metszetében lelhető fel.

A beszéd után Varga Judit bizonyára hazahajtatott. Tán a megszokottnál is fárasztóbb volt ez a mai nap – gondolhatta magában, miközben tekintete békésen megpihent a sparhelt fölött lévő falvédőn.