(Somogyi András | olvassbele.com) A nácik által a zsidóktól elrabolt, múzeumokból, gyűjtőktől lopott, illetve a hamisított műtárgyakkal való üzletelés – vagyis az illegális műkincs-kereskedelem – a CIA megállapítása szerint a második világháború vége óta a negyedik legnagyobb bűnözői „iparág” a fegyverkereskedelem, a drog és a prostitúció után. Arthur Brand félig tréfás, félig cinikus véleménye szerint „A műkincsrablás sokkal könnyebb, mint egy emberrablás. És egy festményt nem kell etetned.”
A holland szerző a világ leghíresebb – és feltehetően legeredményesebb – műkincsnyomozója. Hihetetlen értékű műtárgyakat, festményeket, szobrokat, történelmi értékű dokumentumokat kutatott fel és juttatott vissza jogos tulajdonosaiknak. Bevallása szerint nem megbízásból kutat. Saját kezdeményezésére indul nyomozni, a művészet szeretete inspirálja. Pályáját a „sötét oldalon” kezdte, ifjú korában cserediákként Dél-Spanyolországban élt, ott csatlakozott egy cigánycsoporthoz, amelyik illegális ásatásokon kutatott műkincsek után. Akkor szeretett bele a múlt és a művészet világába.
Brand kötetét nem tudnám besorolni egyetlen irodalmi kategóriába sem. Olyan, mintha a szerző egy baráti társaságnak mesélné el legnagyobb – és világszenzációként értékelt – nyomozását, amit a Lépkedő lovak elnevezésű bronzszobrok után folytatott. A két, egyenként három méter magas alkotás a valamikori német birodalmi kancellária kertjében állt, a Führer kedvenc szobrászai, Josef Thorak és Arno Bremer alkották Hitler megalomániájának jelképeit. Minden részlet ezt szolgálta: óriás méretükkel a német árja faj felsőbbségét és a Birodalom hatalmát hirdették.
Mindenki úgy tudta, hogy a bronzlovak a kancelláriával együtt pusztultak el. Brandot egy régi ismerőse azonban arról értesítette, hogy a Lépkedő lovak túlélték a háborút. Az említett ismerős (Brand szerint) a műkereskedelem valaha ismert egyik legveszélyesebb figurája ugyan, de végül is egy fényképpel bizonyítja a szobrok létezését. A fotó színes, tehát csak a háború után készülhetett.
Brand egyáltalán nem veszélytelen nyomozásba kezd: közvetítőnek adja ki magát, hátterében egy dél-amerikai milliárdos gyűjtővel, aki a szobrok megvásárlására adott megbízást. A kutatás során egymás után bukkannak fel a német újnáci mozgalmak vezetői, még Himmler lányával is találkozik. Megjelennek az egykori keletnémet titkosszolgálat, a Stasi újkori kapcsolatai is. Amikor követik, nem tudhatja, hogy ki nyomoz utána: náci csoportok vagy a rendőrség. Menet közben sorra tárulnak fel a sötét titkok.
Kideríti, hogy a zsidóktól elrabolt műtárgyakat Honecker pártfőtitkár engedélyével a Stasi bocsátotta áruba Nyugaton: orosz támogatással, keményvalutáért. Végül három név kerül a kutatás homlokterébe, akiknél Brand rendőrségi kapcsolata révén sikerül házkutatást tartani. Nem árulok el titkot – hiszen ha nem így lett volna, nem lett volna világszenzáció sem –, hogy a bronzlovak épségben előkerülnek. Sőt: hat további gigantikus alkotás is visszajuthat a német szövetségi állam birtokába. A többi között Az őr, a tíz méter magas és negyven tonna súlyú szobor, amely a Hitler által elképzelt birodalom új fővárosának, Germániának diadalívét díszítette volna.
Varga Orsolya volt Brand művének kitűnő fordítója. Az ő magyarításában olvasva töprenghetünk el a szerzőnek a könyvön túlmutató tanulságos gondolatán:
„Nem csak az erőszaktól, a kulturális javak elpusztításától is irtózom, a történelem bármely iszonyatos korszakából származnak is. Hitler, Sztálin és újabban az Iszlám Állam is igyekeztek mindent kitörölni, ami eszméikkel nem volt összeegyeztethető… A történelmet azonban nem lehet eltörölni.”
A történelmet csak a diktátorok akarják kitörölni vagy meghamisítani.
Arthur Brand: Hitler lovai Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019;
e-könyv változatban is.