„Évtizedeken át hallgattak még a történészek is, mert a hivatalos politika ekként követelte: nem illett itthon sem írni, sem beszélni a II. világháborús vészkorszak hónapjaiban üldözöttek tízezreit megmentő svájci Lutzról, a svéd Wallenbergről, a pápai nuncius Rottáról, az olasz Perlascáról – a nyugati külföldiekről” – kezdődik a politikai mesterkedések következtében megszűnt Mai Nap 1990. december 24-én megjelent írás, majd ekként folytatódik:
A pártos történelemszemlélet hosszú ideig csak munkásmozgalmi ellenállást ismert, ennek valódi hősei közé gyakran kevert érdemtelen perc- és érdekemberkéket, miközben azokról, akik igen sokszor életük kockáztatásával tettek is másokért – százakért, ezrekért, tízezrekért – szó sem eshetett. Legföljebb irattárak zárolt anyagaiban bukkanhatott rá a különleges engedéllyel kutató idős dr. Antall József és Mester Miklós „horthysta államtitkár”, Kőrösy Kornél professzor, Sztehlo Gábor lelkész vagy egy fiatal katonatiszt, Almásy Tibor főhadnagy nevére. Ez utóbbiról szóljon a krónika a szeretet ünnepének meghitt perceiben.
(A nyító felvételen Almásy Tibor a feleségével és Göncz Árpád köztársaság elnökkel; a kép a Népszavában jelent meg, készítője Lebovits Imre.)
„Székesfehérvárt születtem 1913-ban, sok száz esztendős múlttal büszkélkedő, nagyon jómódú és nagyon hithű katolikus családban. Édesanyám testvére, Marschall Rafael, a hittudomány borostyános cisztercita szerzetes tanára katolikus hitre és hazaszeretetre nevelte az ifjúságot. Anyai ágon Werner Adolf, a ciszterek zirci apátja ugyancsak rokonunk volt… Gyermek- és ifjúkori barátaim mégsem a katolikus, hanem a zsidó diákok közül verbuválódtak. Közülük is a legmeghittebb kapcsolatot Rudbányai Jánossal és a két Székely fiúval, Lászlóval és Györggyel ápoltam. János nem tért vissza Auschwitzból; Laci, a jó nevű nőgyógyász pár esztendeje halt meg, György a háború után a politikai rendőrségnél, majd az ávónál szolgált magas beosztásban. Jómagam már a háború előtt hivatásos katonatiszt lettem, Kassán szolgáltam, kétszer is kivezényeltek az orosz frontra. Kassán a légvédelmi tüzérosztálynál pótkeret-parancsnokként és anyagi tisztként számos barátomat sikerült papíron tartalékos állományunkban tartva mentesíteni a katonai szolgálat alól” – emlékezett, amikor az idén (1990! – a szerk.) hazajött a tengerentúlról.
„Két nappal a német megszállás előtt, 1944. március 17-én hadműveleti területre vezényeltek, holott esküvőm március 26-ra volt kitűzve. Távollétemben a németeknek át kellett adni a kassai mozgósításianyag-raktárat, amelynek egyik szögletében rábukkantak az általam fölhalmozott, leltáron kívüli katonai ruházatokra, fegyverekre, alattuk pedig barátom szüleinek, az elhurcolt textilkereskedő Rudbányaiéknak előzetesen oda menekített árukészletére.”
Szálasi elmebeteg
Almásy Tibor főhadnagyot azonnal visszarendelték a frontról, letartóztatták, a kassai büntetőintézetbe szállították. Hónapokig vizsgálták az ügyét, vallatták a „zsidóvagyont rejtegető” Almásyt. A vizsgálati fogságban érte az október 15-i nyilas hatalomátvétel. Őt is kényszeríteni próbálták, hogy esküdjék föl Szálasira. „Először szóban, majd a felügyelőtiszt újbóli fölszólítására írásban is megtagadtam, mert sem a németeket, sem a nyilasokat ki nem állhattam; Szálasit kezdettől fogva elmebetegnek tartottam…”
Kassa kiürítésekor a börtönből mind a huszonöt tisztet és kétszáznyolcvan honvédot erős fegyveres kísérettel Városlődre, Révfülöpre, végül Sopronba szállították, hadbírósági ügyük folytatása céljából. A 48-as laktanyában kialakított fiók-büntetőintézetbe hurcoltak között volt Almásy főhadnagy is. Az áttelepített kolozsvári hadtest hadbírósága naponta több halálos ítélettel még az utolsó előtti órákban is hozzájárult a sok tízezer sebből vérző ország áldozatainak a gyarapításához.
„Egy légiriadókor, amikor a laktanyai büntetőintézetben sorsuk beteljesedésére váró jugoszláv partizánokon és magyar segítőiken kívül mindenkit leparancsoltak az óvóhelyekre, visszamaradtam és kinyitottam a partizánzárka küblicserélő ablakát, hogy megszökhessen a bent lévő mintegy ötven fogoly…” Miután az oroszok már Celldömölköt is bevették, a hadbíróság elrendelte a fogva tartott tisztek szabadlábra helyezését, hogy „jóvá tehessék bűneiket”. Almásy főhadnagy előbb Sopron város körkörös védelme tartalékcsapatának parancsnoka lett. A nagy kapkodásban a katonai büntetőintézetet is fölszámolták. Első dolga volt, hogy a mintegy négyszáz katonaszökevény honvédot szabadlábra helyezze. Elöljáró parancsnokai, Terneg vezérőrnagy, Sopronfalvy és Nagy ezredes elhagyták katonáikat, és Nyugatra szöktek; reá maradt a városparancsnokság.
Életmentő tífuszkarantén
„Szünet nélkül jöttek-mentek az alakulatok, átjáróház lett a 48-as laktanya. Megmagyaráztam a katonáimnak: aki akar, elmehet, bár nekünk semmi keresnivalónk Nyugaton, a becsületes magyaroknak itthon a helyük. Néhány kivételével mind maradtak a legények. A laktanyát ezután nehézfegyveres őrséggel megerősíttettem. 1945. március 30-án mintegy négyszáz, halálra rémült munkaszolgálatost – a 27. székely hadosztály kötelékébe beosztott 101/16., 110/7., 108/8. musz.-századok életben maradt páriáit – kísértek be hozzánk. Kijelentettem előttük: itt egyiküknek sem lehet bántódása, mosakodjanak, borotválkozzanak meg, és öltözzenek át honvédruhába. Alighogy ez történt, jött egy nyilas „kiürítési kománybiztos”, és elrendelte a zsidó munkaszolgálatosok likvidálását vagy átadását az SS-nek.”
Miután a menekülő magyar egységek, nyilas fegyveres bandák, SS- és Wehrmacht-csapatok bemehettek a 48-as laktanyába is, félő volt, hogy fölfedezik a sok száz átöltöztetett munkaszolgálatost. „Vöröskereszt-karszalagos, németül beszélő őrséget rendeltem a kapukhoz, és kiírattam: Flekktífusz, belépni tilos! Messze elkerültek bennünket.”
A felszabadító szovjetek megparancsolták: a munkaszolgálatosokkal együtt induljanak Kapuvárra. Fertőszentmiklósnál gyanússá váltak, a szovjet katonai rendészet hadifogolyként gyalogmenetben a fehérvári táborba hajtotta őket. Almásy és gyámolítottjai ezt is túlélték. Igaz, a főhadnagy harmincöt kilóra fogyva vergődött el családjához 1945 júniusában. Fölépülve igazolták, a demokratikus hadseregben szigorúan bizalmas beosztást kapott: a miniszter alá tartozó katona-politikai osztály állományába került, az elhárítás főnöke lett Szombathelyen.
Ebből az időből származik nem csupán ismeretsége, hanem barátsága is a koholt vádak alapján kivégzett Pálffy György vezérőrnaggyal, akinek 1946. szeptember 19-én kelt, Szombathelyre címzett levelét máig őrzi: „Péter fiatok születéséhez szívből gratulál és legjobb kívánságait küldi Pálffy György.”
Ötvennyolc hónap Kistarcsán
Bár katonai érdemeiért a köztársasági elnök 1947-ben soron kívül őrnaggyá léptette elő, Almásyt is elérte az ávó: a hírhedt tábornokper kapcsán – 1948. november 22-én letartóztatták, és ötvennyolc hónapon át, 1953. szeptember 8-ig tartották fogva a kistarcsai állambiztonsági internálótáborban.
A kanadai Torontóban 1986 szeptemberében kelt följegyzésében írja: „Az ellenforradalom alatt életem nem volt biztonságban, ugyanis kezdték összeszedni az elhárítás embereit. Az ellenforradalom leverése után sem élhettem volna nyugodtan, mivel régi tiszt és internált voltam, emiatt feltételezhető, hogy a Kádár-féle nagy tisztogatás pár évre újra internálótáborba csukott volna.
Már képtelen lettem volna kibírni azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket volt alkalmam az Andrássy út 60.-ban a saját bőrömön tapasztalni. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy elhagyom az országot.”
Kevés kereszténynek és még kevesebb katonának adatott meg, hogy a holokauszt szörnyűségeit kutató izraeli Yad Vashemben fát ültessenek a tiszteletére. Reviczky ezredes mellett Almásy őrnagyot is Igazzá, a Népek Jámborává avatták a mintegy négyszáz zsidó munkaszolgálatos életének a megmentéséért, önfeláldozó tisztességéért, emberségéért. Egyúttal kitüntették az Izraeli Becsületrend legmagasabb fokozatával is.
Végzést vitt a kanadai posta 1988 áprilisában a 75 esztendős férfinak: a Montrealban, Torontóban és New Yorkban működő „Számonkérő Szék Büntető Bírósága” Almásy Tibort háborús időkben elkövetett és beismert államellenes bűneiért lefokozásra és golyó helyett jogerősen kötél általi halálra ítélte. E jogerőre emelt halálos ítélet ellen sem fellebbezésnek, sem pedig kegyelmi kérvény benyújtásának helye nincsen. A kötél általi halálra ítélt Almásy Tiboron, bárhol tartózkodjon is, életkorára való tekintet nélkül, a halálos ítélet végrehajtandó! Dr. Dénes József hadbíró százados.”
A kiadmányt Kovács Gábor II. oszt. segédtiszt hitelesítette a számonkérő szék körpecsétjével, benne a kiterjesztett szárnyú germán sassal, karmai között horogkereszttel.
Egy halálos ítéletbe belenyugodni természetesen nem lehet. Legföljebb tudomásul lehet venni a szélsőségek és szélsőségesek létezését. Almásy Tibort – katonaember lévén – hallatlan önfegyelemre nevelte az élet.
Amikor a „számonkérő szék” ítéletéről kérdezik, csak annyit mond: a kortársaim és az utókor a hivatottak arra, hogy tetteimet – mindnyájunk tetteit! – minősítsék, megítéljék.
* * *
A szerk. megj.: A 2005. február 4-én, 92 esztendősen Hódmezővásárhelyen elhunyt Almásy Tibor dandártábornokot, Székesfehérvár szülöttét, díszpolgárát 2005. február 18-án katonai tiszteletadás mellett helyezték örök nyugalomra. – Göncz Árpád köztársasági elnök – a honvédelmi miniszter előterjesztésére Almásy Tibor nyugállományú ezredest 1999. május 21-i hatállyal nyugállományú dandártábornokká nevezte ki. (A dokumentumokat dr. Szita Szabolcs történész kandidátus bocsátotta a szerző rendelkezésére.)