(Írta: Zentai Péter/hold.hu) „Take it easy… tolyka tak mozsno zgyesz perezsity”– mondja, gyönyörű kislányával az ölében, a 20 évesnek sem látszó, babaarcú anyuka a szovjet időkből megmaradt rozoga kisbuszon, egy helyi járaton. (A nyitó képhez: az Odessza kikötőjében álló „A matróz felesége szobor”. Forrás: Shutterstock)
Engem az érdekel, egyáltalán hogy’ mer gyereket vállalni-nevelni valaki a front közelében, a Dnyeper folyó torkolatánál történt borzalmas erejű és hatású gátrobbantástól mintegy 200 kilométerre?
Ráadásul, amikor a „leányanyához” fordulok, az (akkor még) friss hírek szerint, aznapra virradó éjjel ketten vagy hárman meghaltak a várost ért dróntámadásban… Szóval? Hogy tud egy kisgyerekkel itt maradni Odesszában?
„Csak lazán… csak így lehet!” – mondja félig angolul, félig oroszul. Pedig Ukrajnában a hivatalos és erőteljesen előtérbe tolt nyelv az ukrán. Mégis.
Amíg ott voltam, és nem ám csak Odesszában, a buszon, hol e jelenet lezajlott, hanem Lembergben, Munkácson, az Odessza környéki falvakban is, én, bizony, oroszul „dumáltam” – már ahogy tudok, ahogy emlékszem negyven évvel ezelőtt tanultakból – rendőrrel, katonával, tisztviselővel. És direkt oroszul! Mert, a valóság próbájának akartam kitenni azt, amit idehaza bizonyos médiában állandóan olvasok, hallok: hogy tudniillik, amit most írok, az a nem igaz… De, mint kiderült, ők nem írják az igazat.
(Képzeljük el! Munkácson, frontkatonákkal és frontot még nem járt – oda csak önkénteseket küldenek! – fiatal sorkatonákkal is oroszul beszéltem. Próbálnánk ezt megcsinálni „pepitában”: mernénk Oroszországban ukránul megszólítani orosz katonákat! Egyáltalán, merne-e az orosz hadsereg bármely tagja csak úgy, bármiről beszélgetésbe elegyedni egy külföldi turistával – ahogy ezt naponta megtettem, mert megtehettem! – Ukrajnában? Ugyan már, hagyjuk ezt…)
Munkácsra azért mentem – valami kérdéssel – egy rendőrőrsre, hogy ellenőrizzem, tényleg befogják-e a számat, ha magyarul szólalok meg… Nos, már az első pillanatban, a rendőr, aki beengedett, törve ugyan, de magyarul próbált válaszolni, oroszul pedig aztán – szintén törve – a többi rendőr is. A pályaudvari jegypénztárosok – a kedvemért – oroszul, sőt nagyon-nagyon botladozós magyar nyelven igyekeztek válaszolgatni kérdéseimre. Kimondottan rossz egyébként arról a véleményem, hogy a fiatalok mennyire nem beszélnek bármely idegen nyelvet. Az egyetemi aulában, ahova Lvivben besétáltam, étteremben, kávézóban, boltban… mindig és mindenütt ki is oktattam őket: „Ebből baj lesz egyszer, amikor már nem én leszek az egyedüli külföldi turista errefelé. Tessék megtanulni legalább angolul!” – szólítottam fel őket.
Mindannyiszor kedves, egyetértő bólogatós mosollyal reagáltak, de általában azzal érveltek – kézzel-lábbal mutogattunk egymásnak, az orosztudásom alapján következtettem, mit mondhatnak ukránul –, hogy Ukrajnában gyengék az angoltanárok, eleve nincs elég oktatató, a férfitanárok jórésze katona, vagy külföldre távozott…
Odessza e területen, persze, más. Unikális helye a világnak. Ott természetes dolog oroszul „szövegelni”. Amint megérkeztem, azonnal a „levegőben” éreztem azt a fajta vibrálást, amit az ember New Yorkban él meg, midőn először teszi be a lábát oda. Ami nagyon hasonlatos, hogy mindkét helyen úgy érezzük, hogy a világ közepébe csöppentünk. Ritmus, élet… nemzetiségek, nyelvek kavalkádja.
Egyébként, ahogy megítélem, Odessza dekadens hely, ezerszer inkább az, mint New York. Épületeinek egy része ütött-kopott, lepukkant, részben a szovjet tömegkultúra igénytelenségét leplezi. Ugyanakkor mégis: csodálatos szépségű az általános ósdisága, romlottsága. Olyasmi, mint Rómáé, Nápolyé, Palermóé…
A város állaga, mindent egybe véve (Lembergé is) a hetvenes-nyolcvanas évek Prágáját, Krakkóját, Budapestjét is idézi: szürke, kopott, szegényes… Ám nagyon értékes, rendkívül ígéretes jövő előtt áll, ha egyszer végleg vége a háborúnak.
Az amerikaiak szokták az ilyenre mondani: underrated – „többet ér, mint amennyit kérnek érte”. Ez szó szerint így van: a csodálatos Odessza eladó lakásaiért – számunkra – nevetségesen keveset kérnek eladóik. És még alkudni is lehet velük…
Gondoljunk bele! Odessza nemcsak történelmi, művészeti, üzleti központ volt és maradt, hanem Ukrajna legfőbb tengeri kijárata. A város szívétől negyedórányi sétára lévő strandoknál (ahol lubickolhatunk nemcsak a tengerben, hanem a dolce vitában is) mostanság húznak fel üvegpalotákat, luxus lakónegyedszerűségeket. Egyet-kettőt közelről is megnéztem…
Nos, felszereltségben, belsőépítészetben, dizájnban, a felhasznált építőanyagok és a munkaerő minőségében – túlzás nélkül szólva – verik a legújabb, legnagyobb luxust árasztani hivatott budapesti vagy füredi vadonatúj, most épülő apartmanokét és azok építőinek színvonalát.
A 21. emeleten tekintek meg egy kétszintes, tengeri körpanorámás 106 négyzetméteres, az idén kulcsrakészen átadni tervezett otthont. Saját mediterrán park és úszómedence tartozik az épületekhez. A lakás ára 1650 euró/ négyzetméter (kb. hat-hétszázezer forint).Az említett füredi projekt esetében a négyzetméterár 14 ezer euró.
Odesszáról nem lehet eleget beszélni: kéttucatnyi nemzetiséghez tartozó milliónyi lakóját – a nyitott, szabad gondolkodás, a gyönyör(ű)t kereső életimádat, valamint éppenséggel az orosz nyelv – kovácsolta és kovácsolja továbbra is egységgé.
Minél tovább maradtam, annál inkább tárult elém az igazság, tudniillik Odessza „missziója” manapság nem más, mint az, amit a magam nyelvére önkényesen úgy fordítok le, hogy „oroszul és szabadon a szabad Ukrajnáért!”.
Én kérem a vonatfülkékben, a hálókocsikban, a piacokon, a jegypénztárosok, kávéfőző fiúk-lányok, szállodaportások, építőmunkások, kistermelők világában jöttem rá, hogy a támadó fél bicskája végül nem másba, mint az ukrajnai oroszokba fog beletörni.
Visszafelé a vonaton Lviv és Munkács közt mondta nekem a frontvárosból, Zaporozsjéből való orvos (arrafelé mindenki orosz etnikumhoz tartozik, naná, hogy ő is!), hogy szűk pátriájának egyik fele „szabad”, a másik „megszállt” övezet. Úgy kell elképzelni, mint annak idején Kelet- és Nyugat-Berlint. A túloldalon az orosz katonai közigazgatás kötelezővé tette a rubel használatát, az ukrán pénzt kitiltotta. Azoknak, kik „odaát ragadtak”, még keservesebb az életük, mint az övé, az ő családjáé – állítja beszélgetőpartnerem, majd a következőt tudom meg tőle:
Zaporozsje és a környező területek „megszállt” – a másik oldal szóhasználata szerint „felszabadított” – részein a helyiek többsége nem hajlandó a közös anyanyelven, oroszul kommunikálni az orosz parancsnokokkal és a többi ügyintézővel, hanem csakis ukránul. Csakazértis!
Egy huszonéves lány, egy másik utamon, közli velem, hogy be nem teszi a lábát a szülővárosába – a Fekete-tenger melléktengere, az Azovi-tenger partvidékén – amíg onnan „el nem tűnnek megszállók”. Jóllehet, a fülem hallatára, nem egyszer beszélt a vonatút közben telefonon szüleivel, barátnőjével: oroszul.
Orosz tehát ő is, ám mégis Ukrajna függetlenségének megőrzéséért él-hal. Ukránnak mondják magukat a munkácsi piacon az üzbég és azeri árusok, a bolgárkertészek, a lengyel vagy szlovák anyanyelvű kistermelők is, a jiddist beszélő haszid zsidók is, akikkel az odesszai zsinagógában találkoztam, a muszlim idegenvezetők, akik a mohamedán kulturális központban vezettek körül.
Eme élményekből táplálkozva vélem úgy, hogy Ukrajna lakói, tartozzanak bármely nemzetiséghez, vallási felekezethez, mostanság válnak csak igazán igazi, egységes nemzetté. Olyasmivé, legalábbis hasonlóvá, mint amilyen az Egyesült Államok nemzete, vagy az izraeli nemzet: organikusan is fejlődik, meg mesterségesen is a nemzet, erőltetetten és spontánul is, a külső, a nemzetközi körülmények hatására aztán végképp felgyorsultan…
Megállapítani vélem, hogy Ukrajnában azért kell komolyan venni a könnyed élet lehetőségét, tehát: a „take it easy-t”, mert ez reális, megalapozott életviteli alternatíva ott.
Ukrajna ugyanis – a mindenkin óhatatlanul eluralkodni képes bizonytalanságok dacára – stabilnak és szabadnak tetszik. Belül, alul, a tömegek szintjén szerintem ez szabad ország. A jegybank stabil fizetőeszközről gondoskodik, bárkivel beszéltem, nem panaszkodik infláció miatt, a hivatalos adat szerint az 20 százalék körül volt legutóbb, éves szinten, de az élelem legfeljebb 10 százalékkal drágult egy év alatt. Az ukrán jegybank ugyanakkor 23 százalékon tartja a mérvadó kamatot. Nem is rossz befektetés tehát ukrán pénzben tartalékolni a megtakarításokat, még ha ez nálunk felettébb egzotikusnak, szóval roppant kockázatosnak látszik is.
A hrivnya jól tartja magát a dollárral és az euróval szemben… Nincs a helyi pénznek fekete árfolyama (nem is oly rég, még nagyon is volt), automatából bármilyen valutát kivehetek, a váltás nem állami monopólium, az üzletekben ma már senki sem fogad el eurót vagy dollárt fizetőeszközként. Csak kártyával és hrivnyával, illetőleg telefonos banki applikációval fizetnek az emberek.
Mondom, szabad ország.
Aki azt gondolja, hogy egy ilyen utat Oroszországba ugyancsak spontán, nagy hirtelenjében meg tudtam volna szervezni, az nagyon nagyot téved. Senkivel sem beszélhettem volna ott arról és úgy, ahogy akarok, és senki sem beszélt volna ott velem úgy, ahogy szíve szerint akarna beszélni…
Ukrajnában bezzeg. Fogtam magam, június 6-án kora reggel (még előző este sem voltam biztos a dolgomban) és elbuszoztam és villamosoztam a Nyugatiba és felszálltam a 7,23-kor induló, Záhonyon át Munkácsig közlekedő vonatra. Helyben vettem meg mindent, előzetes szállásfoglalásom egyszer sem volt sehol sem. Csak Munkácson tudtam meg valakitől, hogy onnan közvetlenül Odesszába visz vonat. Pár óra múlva már az éjszakai expresszen ültem. Irány: Odessza!
Négyezer forintnyi hrivnyába került a jegy a hálókocsifülkébe: Munkácsról Odesszáig körülbelül 1000 kilométer és 16 óra… Senkit sem érdekelt, ki fia-borja vagyok.
A hálóban rajtam kívül három falusi nő, valamint egyikük fia kapott helyett. Ketten ukrán-ukránok, a gyerekkel utazó ifjú hölgy pedig orosz anyanyelvű ukrán. Plusz én: a magyarországi magyar.
Pillanatok alatt válunk öten egy családdá. Hálótársaságom a kedvemért oroszul csevegett (ukránul is megtehették volna, hisz’ ketten eleve ukránok, a fiatal anya és kisfia persze, hogy tudtak ukránul), legalábbis amikor nem jártam-keltem, ismerkedtem a többi vagonban és nem szövegeltem oroszul az ukrán-ukrán kalauzasszonysággal, vagy nem kellett kimennem a végig tisztán tartott mosdóba.
Útitársaim nyíltan, szabadon beszéltek mindenről. Szidalmazták a „megszállókat”, ha úgy tetszik a „felszabadítókat”, de nem kímélték ám saját országuk, Ukrajna államelnökét és környezetét sem. Szerintük az ukrán államfő semmit sem tesz az oligarchák és a hatalmas korrupció ellen. „Egy húron pendül a banditákkal” – mondták.
Mutasson nekem valaki még egy ilyen helyet! Az ország hadban áll, a polgárok pedig – akiknek nagy többsége szerint hazájuk élet-halál harcot kénytelen folytatni – nyilvánosan, ráadásul egy „ki tudja, kicsoda idegen vándor” előtt merik egész úton kritizálni a hadsereg főparancsnokát! És nem azért bírálják ám, mert rosszul „katonáskodik”, pláne nem azért, mert rossz hírét kelti az országnak a nagyvilágban, hanem mert „komolytalan”, „alkalmatlan”, „gyenge ember” ahhoz, hogy Ukrajnát vezesse. Ez utóbbi kifogást sokszor hallottam utazásom közben.
A Take it easy – ismétlem – reális életvitel, túlélési tanács ahhoz, hogy Ukrajnában élni lehessen.
Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy e mögött valamiféle olyan szabadság húzódik meg, ami nincs a másik oldalon: pontosabban az, hogy Ukrajnában nincs vezérelv, nincs is vezér. A másikon pedig…
Egy besorozott haditengerész fiú éppen mutogatja bajtársainak újonnan vett, használt, örökelegáns, hófehér amerikai sportkocsi-ritkaságát. Megszólítom:
– Hogy tett erre szert?
– Online vettem, egy amerikai portálon. A tengerentúlról hozattam át. Tizenkétezer dollárért hirdették meg, nekem végül összesen 27 ezerbe került a vámok, a szállítás, az adminisztráció, meg minden ilyesmi után. Mindegy… így is sokkal olcsóbb, mint bárhol Európában.
Ugye, érzi, kedves olvasó, hogy ez az egész szürreális?
Egy kívül-belül, hivatalosan is, gyakorlatilag is hadiállapotban leledző országban vagyok, aminek a haditengerésze – nyilván, ezernyi ilyen akad még – a szabadidejét egyebek között azzal töltheti, hogy az interneten kukkolja az amerikai használtcikk-kereskedő oldalakat, és ha rátalál álmai autójára, kattint még néhányat és az álom záros határidőn belül a (háborúzó!) hazájában simán valóra válhat…
A cabrio (A szerző felvétele)
A cabrio-t a katona társaival, s velem, egy idegen ország fiával ünnepelheti. Egy olyan ország polgárával, amelyet az ő háborús hazájának széles közvéleménye az ellenség támogatójának tart…!
Ilyesfajta szabadsággal – jelentsen ez bármit, de remélem, értjük egymást az olvasóval – higgyék el, nem találkozhatni más, hasonló helyzetben lévő államokban.
Abban az országban (Ukrajnában) mindenkinek, a falusinak, a városinak természetesen van nemcsak bankkártyája, hanem olyan okostelefonja is, amivel az ország minden közösségi járművén ide-oda utazgathat, és bankjában levonják az ellenértéket. Kötelező lett ugyan a sorszolgálat, de kivételezett alóla minden egyetemista, főiskolás, a pék, az orvos, az ápoló, és mindenki, akinek lelkiismereti okokból nem derogál a katonásdi. 25 éven aluliakat eleve nem vihetnek a frontra, oda egyébként papíron csak önkénteseket küldenek.
Közben az élet, az ukrajnai élet megy tovább. Alapvetően normális mederben. Szabadon és – számunkra – roppant olcsón, és nagyon jó minőségben. Háromcsillagos szállodában, Odesszában és Lvivben, a belvárosban, Európa legtöbb országában nem ismerten kiváló tisztaság közepette, húsz dollárért aludtam éjszakánként.
Jobb éttermekben kétezer forint egy főfogás, a piacokon a lokális higiéniát, az árufelhozatal mennyiségét, főként minőségét tekintve – sajnos ezt kell megírnom – minden jobb, tisztább és olcsóbb, mint nálunk. Aki nem megy oda, nem hiszi el, hogy az áruválaszték osztrák színvonalon mozog, minden tekintetben. Sőt… mivel az eredendően több nemzetiségű Ukrajna egyszerre jóval több konyhát „birtokol”, mint Ausztria, ezért még le is hagyja a gazdag, ételben, italban nagyon is igényes osztrákokat.
Sokszínűségét „alulról jövően”, igazi kiskapitalista alapon fejleszti az ország – lásd a gombamód szaporodó üzbég, tatár, azeri, grúz, örmény, észt cukrászatokat, pékségeket, vendéglőket, és pláne lásd a bevásárlóközpontok szupermarketjeinek felhozatalát!
Más kérdés, hogy – vélhetőlen nem csupán holmi hazafias fölbuzdulás okán – az ukrajnai élelmiszer-termelési és -gyártási vertikumban nagyon is jelen van a protekcionizmus. A külföldi láncokat be sem engedték, vagy ha igen – így vagy úgy –, kitessékelték őket. Dehát ez nem a kisember gondja, hanem az ukrán oligarchiák erejét igazolja… Az „élelmiszerfronton” mindenesetre Ukrajna már győzött… Történetesen az éppenséggel ő mögötte álló Nyugattal szemben… A választék azonban kétségtelenül fantasztikus és ezt nagyon élveztem. A hatalmas választék árszintjét meg aztán végképp.
Az egyszeri ukrán embernek semmi sem olcsó. Az két-három-négyszáz dollárokat keres havonta… Már akinek van munkája, akinek nincs, az leginkább a külföldi vendégmunkások sorsát vállalja fel. Ki is kerüli ezáltal a katonaságot. A legtöbben feketén dolgoznak, egyidejűleg két vagy három helyen is. Nyolcmillió ukrán hagyta el a hazáját 2014 óta…
A háború borzalom, bárhol és bármikor történik is meg a világban. Ami azonban speciális Ukrajnában, hogy a háború „ürügyén”, annak következményeként ez az ország GDP-jének a felét külföldről kapja – vagy nagyon kedvező hitelek formájában, vagy ajándékként.
Nincs olyan közgazdász, aki nem fogadna rá, hogy az Ukrajnának az utóbbi másfél évben nyújtott gigantikus mennyiségű hitelt a nyugatiak és a japánok el fogják engedni. Sőt, az ország valamiféle új Marshall-segély kedvezményezettjévé válik.
A Take it easy-életmód realitása mindenesetre, benyomásom szerint, meghatározóan Amerikának és a többi nyugati donornak köszönhető. A mindenre kiterjedő, az ukrán emberek hétköznapjait megkönnyítő, általános biztonságérzet-félét kreáló katonai, egészségügyi, technológiai és pénzügyi segítségnek. A fantasztikusan teljesítő légvédelmi fegyvereknek éppúgy, mint a belső kommunikációs rendszereknek. A falusi asszonyok mondták a vonaton, hogy az ország eldugott részein is olyan okostelefonokkal bírnak az emberek, amelyek címzetten, célzottan riadóztatnak, ha a telefontulajdonos körzetében bármiféle ellenséges támadás, akár a hazai hadsereg veszélyesé válható akciója indulhat be. Ahol a helyi szolgáltatók nem tudják a térerőt biztosítani, ott az Elon Musk nevéhez kapcsolódó, mesterséges holdhálózat mentén működő alternatív internet rendszer gondoskodik a világhálós kommunikációról.
Egyébként magam is átéltem egy légiriadót Odesszában. Hiába szólaltak meg – nem ám éles, durva, félelmetes hangon, hanem csak úgy, szelíden – a szirénák, az utca népe nem gyorsította fel a lépteit, nem szaladt haza vagy kereste a mobiljára megüzent legközelebbi búvóhelyet. Nem. Az emberek, gyerekkocsival, vagy anélkül, szép lassan mentek tovább. Kora este és szombat lévén, vélhetőleg a vendéglők, szórakozóhelyek irányába.
Lányok egy csoportja – a légiriadó közepette! – tánc show-ba kezdett a főutcán. Önfeledten táncolt, énekelt velük egy csomó nézelődő.
Így szoktak – tájékoztattak helyiek – rendszeresen üzenni a „túloldalnak”: Odessza, Ukrajna élni akar… nem hagyja magát megfélemlíteni! Let’s take it easy…