Bíró Ferencnek, az Integritás Hatóság elnökének sajátos Descartes-értelmezése szerint a közös érzékelés központja az agy, amelynek bal féltekéje a budai karmelita kolostor, a jobb féltekéje az ő hivatala, s ha a két félteke együtt semmilyen korrupciót sem érzékel, akkor az nincs, nem létezik és kész! Bíró Ferenc, az Integritás Hatóság elnöke egy interjúban azt is mondta, hogy „nem Orbán rendszere korrupt, hanem az egyes emberek.”

Az érv egy bizonyos nemzedék számára unalomig ismert, minthogy naponta hangzott el épp ebben a formában, egy az egyben, valamikor a hatvanas-hetvenes évek során: a szocializmus rendszere tökéletes, hibátlanul működik, ám, kedves elvtársak, ne tagadjuk, előfordulnak még kisebb-nagyobb hibák, amelyek azonban nem a tökéletes rendszerből, hanem a még nem teljesen kifejlett szocialista embertípusból erednek.

Biszku Bélának, a „puha diktatúra legkeményebb öklének”, Komócsin Zoltánnak, az MSZMP PB tagjának (és akkoriban még sokan másoknak), valamint Biró Ferencnek, a mostani Integritás Hatóság elnökének egyazon rugóra jár az agya: mintha a rendszer – neveztessék az akár a szocializmus rendszerének, akár a NER-nek – egyes személyeket mellőző, egyének nélkül működő elvont entitás, mindentől és mindenkitől független, önálló, kizárólag valamiféle saját, belső, immanens logika által szuperáló automata mechanizmus lenne.

Holott egy frászt! A NER kizárólag az azt fenntartó, a NER korrupciós működésének logikáját kiötlő, azzal és abból élő és visszaélő személyek rendszere, jól strukturált, a benne lévők egymásra épülő és egymásra támaszkodó apparátusa és berendezése, olyanoké, akik amúgy maguk teszik a NER önmagában nem létező fogalmi homályát és képtelenségét a maffiaállam működő valóságává: Orbán, Rogán, Tiborcz, Mészáros, Orbán Ráhel, Matolcsy Ádám, Jászai Gellért, Szijj László, Hernádi Zsolt, Balásy Gyula, Garancsi István, Schmidt Mária, Nyerges Zsolt – tovább is van, mondjam még? –, no meg a számtalan, innen is, onnan is szalajtott, itt is, ott is fel-felbukkanó, kézből etetett bedolgozók, a NER kimagasodó ágyútornyos bástyafokai melletti apróbb lőrésekkel ellátott várfalak és védőfalak, lakótornyok és titkos ciszternák, fegyverraktárak és kápolnák, hálószobák, konyhák és raktárak, lőporos hordók és pénzekkel és ékszerekkel teletömött kincsesládák.

Bíró Ferenc azonban egy új kor gyermeke, bizonyos vonatkozásban már meghaladja a szép emlékezetű nagy szellemi elődöket. Azt is elmondta ugyanis, hogy jóllehet, a nemzetközi tanulmányok szerint Magyarország az EU legkorruptabb tagállama, ám – így Bíró Ferenc – ezek az értekezések inkább az észlelésen alapulnak.

Vagyis a nemzetközileg elfogadott és alkalmazott korrupciós mérőszámok és adatok csupán hamis látszatok, semmi egyebek.

Márpedig a percepcióval nem illik viccelődni! Descartes például a maga észleléselméletében világosan leszögezte, hogy „a lélek szigorú értelemben véve nem azért érzékel, mert jelen van a külső érzékeket szolgáló szervekben, hanem azért, mert az agyban székel, ahol gyakorolja a közös érzéknek nevezett képességet” (lásd Descartes: Dioptrika). Vagyis Bíró Ferenc sajátos Descartes-értelmezése szerint a közös érzékelés központja az agy, aminek bal féltekéje a budavári karmelita kolostor, a jobb féltekéje az Integrációs Hivatal, s ha a két félteke együtt semmilyen korrupciót sem érzékel, akkor az nincs, nem létezik és kész! Pontosan úgy, ahogy – mint tudható – „nem a zsemle a kevés, hanem a pofátok a nagy”, akként nem az a látvány, amit ti tévesen érzékeltek és ostobán annak hisztek, hanem az a látvány, amit mi egyáltalán sehogy sem érzékelünk, vagyis ami nem is látvány, következésképp csak az van, amit mi látunk, viszont amit ti láttok, az nem létezik, az „non est”, az egyszerűen nincs. – És innentől kezdve tartsuk szem előtt, hogy „non est sine culpa, qui rei quae ad se non pertinet, se immiscet”, vagyis hibázik az, aki olyasmibe avatkozik bele, amihez nincs köze.

Bíró Ferenc percepció-elmélete pedig kísértetiesen megegyezik annak az elhíresült színésznek (hagyjuk most a neveket) az elhíresült percepció-elméletével, aki egy ízben, amikor a felesége néhány napra elutazott otthonról, hatalmas szexbulit rendezett a lakásban. Pucér nők jöttek-mentek, szobáról szobára, az előszobában két lengén öltözött hölgy kacagva vívta pajkos csatáját egymással, a házigazda épp ádámkosztümben sompolygott feléjük, amikor kinyílt az előszoba ajtaja, s döbbent tekintettel állt ott a vártnál hamarabb hazatért feleség. A látvány tehát az alábbi: keresztül-kasul mezítelen hölgyek, a földön szanaszét guruló alkoholos palackok, emitt női, amott urakra való fehérneműk, mindenféle csiklandozó játékszerek, s persze az anyaszült meztelen férj (hogy klasszikusokat idézzünk, „álló cövekkel”).

S ebben a drámai pillanatban a híres színész ránézett a feleségére, s az alábbiakat szegezte neki, meglehetősen rosszallóan, számonkérően és lesajnálóan: Anyukám, fogadjunk, hogy te most a szemednek hiszel!