„A pillanatnak emlékműve áll”

(Szerző: Dési János) A szélsőjobb nyomulás folytatódik, sokszor már a közép is szélsőjobbon van. Az erőszak ideig-óráig pótolja a tehetséget, az akarnokság a szorgalmat, a szolgai hűség a vezérhez a jó ízlést.

Volt már ilyen, elmúlik, a tökmagjankók hamarosan visszakerülnek a helyükre.Miközben Budapesten a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak és tanárainak áldozatos kitartásával kemény küzdelem folyik a demokráciáért és a szabadságért – lásd a pénteki felemelő tüntetést – Szegeden egyházi áldással, állami pompával felállították egy megátalkodott antiszemita politikus szobrát. Teleki Pál miniszerelnökét, aki, miután belátta politikája teljes kudarcát, öngyilkos lett.

A szoborállítás története még valamikor a kétezres évek elején kezdődött, amikor először Budapesten akartak elhelyezni egy Teleki-szobrot. Nagy vita tört ki, sok-sok érv elhangzott, van mit fölidézni. Az akkori érveket végignézve föltűnő, hogy Teleki szobrának ügye hamar az akkori szélsőjobb sajtó és politika fontos kérdéséve vált – még ha a szoborállítás kezdeményezői jórészt mérsékeltek voltak.

Ma állami emberek, a katolikus egyház képviselői jelenlétében, Szegeden, magánterületen, ahol nincs szava az önkormányzatnak, Teleki-szobrot avatnak hát. A fővárosi vita idején a kitűnő író, Eörsi István így foglalta össze az akkor egymásnak feszülő véleményeket: 

„Teleki Pálnak sem kellett tudnia, hogy az általa szorgalmazott és beterjesztett zsidótörvények hova vezetnek. Feltételezem, hogy a gázkamrás megoldást ő sem szorgalmazta volna, már csak azért sem, mert megvetette a hitlerájt, ennek csőcselék-mentalitása miatt. Ő tehát tudományos meggyőződésétől és hazafiasnak vélt kötelességérzetétől vezérelve plántálta a magyar törvénykönyvekbe a fajelmélet logikáját, és tiszteletre méltó öngyilkossága megmentette attól, hogy szembesülnie kelljen e logika következményeivel.
Viszont: akik ma szobrot akarnak állítani neki, ismerik ezeket a következményeket. Minthogy ezek nem választhatók le Teleki érdemeiről, a szobor folyamatosan a szemünk elé idézné a magyar állampolgárokkal telezsúfolt auschwitzi vonatokat. Azt sugallaná a szobor, hogy Teleki államférfiúi érdemei a mérleg egyik serpenyőjében súlyosabbak, mint a másik serpenyőben a félmillió tetem.” 

Látjuk, a mára megerősödött, elszemtelenedett szélsőjobb most éppen kultúrharcnak álcázva próbál teret nyerni. Hol egy egyetem esik áldozatul, hol egy színház, egy újság, egy rádió – az egész úgynevezett nemzeti alaptanterv, s fájdalom, ehhez időnként nevét adják a harminc ezüstpénzen megvett egyházak egyes képviselői. Aki meg nem paríroz, az könnyen úgy járhat, mint Iványi Gáborék. Itt még a pápa is ellenség lesz egy pillanaton belül, ha kiáll a melegek emberi jogaiért, akik isten gyermekei éppen úgy, mint a tisztelt szélsőjobb emberei.

A szélsőjobb nyomulás folytatódik, sokszor már a közép is szélsőjobbon van. Az erőszak ideig-óráig pótolja a tehetséget, az akarnokság a szorgalmat, a szolgai hűség a vezérhez a jó ízlést. Volt már ilyen, elmúlik, a tökmagjankók hamarosan visszakerülnek a helyükre.

De addig is idéznék valakit, akit mostanában igen nagy becsben tartanak az állampárti Fidesznél – és joggal mert Magyarország egyetlen Nobel-díjas írójáról van szó. Kertész Imre írta: 

„Mi is választ el engem a magyar keresztény középosztálytól? Az, hogy nekik fontos a különbség: gróf Teleki Pál zsidózik-e vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképpen Auschwitz a végeredmény.”

Valahogy ezt majd beszéljék meg egymás közt a legközelebbi Kertész-ünnepségen a Teleki-szobor szorgalmazóival.