(Írta: Somogyi Zoltán / Újnépszabadság) „Fél életemet edzőtáborokban és öltözőkben töltöttem, hozzá vagyok ehhez szokva – mondta a miniszterelnök, majd hozzátette – És nem vagyok a régi, de ezeket a libernyákokat, akikkel vitatkoznom kellett, elviszem a hátamon.” (A nyitó kép forrása: Magyar Narancs)

Ha valamiben azonosak vagyunk, akkor ez az. Én is a fél életemet edzőtáborokban és öltözőkben töltöttem. Rövid, személyes kitérő: sportcsaládból érkeztem, anyai nagyszüleim kiváló tornászok voltak, atyai nagyapám atléta, a pécsi sportélet megteremtője, édesapám első osztályú asztaliteniszező. Nálunk a sportolás ugyanolyan elvárás volt, mint az egyetem. Gyerekkoromban ez a kettő annyira evidencia volt, hogy nem telt el nap sport nélkül, voltak olyan évek, amikor édesapám a Bp. Spartacus Szentkirályi utcai asztalitenisz edzőterméből a Bástya utcai karateterembe fuvarozott hetente többször is.

A sport máig az első sorban maradt. Két évtizede naponta kungfuzom, hetente egyszer a volt osztálytársaimmal, berzsenyis iskolatársaimmal és barátaimmal focizom, vasárnaponként tollaslabdázom szeretett és szerencsére velem is nagyon türelmes feleségemmel, mellette pedig sakkórákat veszek, mindeközben amatőr tagja vagyok egy NB2-es sakkcsapatnak is. Ez utóbbi szinte csak azért, mert szoktam vinni szendvicseket, szerintem. És, igen, én is hízásra nagyon hajlamos vagyok, ha nem lenne mindez, akkor nem 92 kiló lennék, hanem 150, de ez már más lapra tartozik.

Mindezt azért mondtam el, mert ha valamit, akkor ismerem azt a sportszellemet, amelyről beszélünk. Egyetértek a miniszterelnökkel, bizony, van egy-két dolog, amit ilyen helyen az ember nagyon megtanul (nem zárom ki, hogy esetleg a focisták esetében ez máshogy van, de nem hinném, mert az nagyon kínos lenne rájuk nézve):

1.) Az ellenfél mély tisztelete. Nem nevezzük őket például „libernyáknak”.

2.) A tiszteleten túl, az ellenfél iránt érzett köszönet azért, mert a közös küzdelemmel segít tovább erősíteni minket; a legnagyobb ellenfél ugyanis sohasem a másik, hanem mindig saját magunk.

3.) A harc eredményének reális értékelése. Amikor a legkevesebb adható pénzt adják az országunknak, akkor azt nem nevezzük győzelemnek, illetve elgondolkozunk, hogy annak milyen okai lehetnek.

4.) A velünk szemben alkalmazott technikák tiszta fejű értékelése. Amikor orrba vágnak, akkor nem mondod, hogy fejbe rúgtak, már csak azért sem, mert akkor újra orrba fognak vágni. Amikor a saját pártcsaládom sem támogat, sőt, egyetlen nagy pártcsalád sem, akkor nem mondjuk, hogy a liberálisok támadtak meg minket. Ugyanezért nem beszélünk Soros Györgyről, meg a civilekről.

5.) Soha nem kritizáljuk a játékszabályokat a teljesítményünk helyett és soha (soha, soha, soha) nem kérünk előnyöket a szabályokból saját magunk számára a többiekkel szemben. (Ez minden sporthoz kötődő szellemiség legalja, nagyon-nagyon ciki.)

Nem félünk tehát a jogállamtól, nem harcolunk ellene, ahogy nem félünk a szabad, demokratikus választásoktól, az ehhez társuló, ellenfelünknek is járó finanszírozási eszközöktől.

Persze, tudom, hogy politikusként miért mond ilyeneket Magyarország miniszterelnöke. Csak azt ne gondoljuk, hogy ennek bármi köze van is bármilyen komolyan vehető sportklub öltözőjéhez, vagy edzőtáborához.