Somerset Maugham és Tennessee Williams óta a világirodalom nem szűkölködik a korosodó, lelki válságban lévő, magát elfogadni nem tudó színésznő alakjának megfogalmazásával. A múlt század hetvenes éveinek végén az amerikai filmművészet egyik legizgalmasabb egyénisége, John Cassavetes is megteremtette a maga Színésznőjét. A Premier színpadi változatát a Vígszínház mutatta be. (Képek: Dömölky Dániel)
Eszenyi Enikő.
Fekete ruhás, sötét szemüvege mögé bújt asszony tapogatózik a függöny előtt, hogy aztán váratlanul és hívatlanul különös társaság színes forgatagába toppanjon be. A család születésnapot ünnepel, nagyszülők, kicsi gyerekek, várandós fiatal nő és a férj, aki meglátva a nőt, zavartan próbálja bemutatni, volt felesége. És elszabadul a pokol, a feketeruhás hisztériás nagyjelenetére a két asszony egymásnak esik…, aztán int a rendező, a próbának vége. És ez az a pillanat, amikor a nézőtéren ülők megértik, amit eddig láttak, csak „játék”, színház a színházban.
Föláll az eddig a próbát csöndben figyelő, szigorú, rideg írónő, még néhány mondatot odavetve indul a producer is, az öltöztetőnő, az ügyelő, a műszak teszi a dolgát. A színészek átöltöznek, kilépnek a valóságba, immár saját életüket élhetik. Indulhatnak haza, vendéglőbe, családjukhoz, kedvesükhöz, társaságba, vagy épp visszaléphetnek mindennapi magányukba.
John Cassavetes történetét Forgách András és Vörös Róbert alkalmazta színpadra. Pontosan megőrizték az eredeti mű izgalmas viszonyrendszerét, ugyanakkor nem tudták, vagy nem akarták elkerülni kétségtelen gyengeségeit. Érdemes lett volna jobban elszakadni a túlírt szituációktól, a szentimentális helyzetektől, hangulatoktól, az érzelgős pillanatoktól, ugyanakkor ironikusabbra hangolni a színház körüli világot.
Az eredeti film és a belőle született színpadi adaptáció főszereplője az ünnepelt színésznő, Myrtle Gordon, aki darabbeli szerepe szerint régi szerelmeitől elfeledni képtelen, magányos, középkorú nőt játszik az új darabban. Csakhogy, mint lassan kiderül, a színésznő semmivel sem kevésbé magányos, mint szerepalakja, ő sem tudja elengedni múltját, képtelen szembenézni a valósággal, elfogadni korát, igazi énjét, nem talál kiutat meghasonlott élethelyzetéből. Hiába ünnepelt sztár, egyedül van, egyedül kell megküzdenie démonaival, amelyek csak szaporodnak, amikor véletlen szemtanúja, amint a találkozás örömében tomboló fiatal rajongóját elüti egy autó. Myrtle magát látja a lányban, nem tud szabadulni tőle.
És ettől kezdve három síkon játszódik a tragikomikus történet. A valóság, a színpadi jelenlét és a képzelet keveredik Myrtle-ben. A színterek összecsúsznak, az alakok összefolynak, egyetlen zavart, zaklatott, önmagát szenvedélyesen kereső személyiséggé válnak. S mindez nem az elmebaj zavarodottsága. A Színháznak és csakis a Színháznak élő Színésznőé, akinek választott sorsa a Színház, aki nem ismer mást csak a Színházat, aki a Színházban a Színházért létezik. Eszenyi Enikő, nem titkoltan, önmagát játssza Myrtle szerepében, a maga küzdelmeiről, viaskodásairól, kínjairól és örömeiről, vágyairól és szenvedélyeiről beszél. A Színésznőt játssza, aki képtelen szétválasztani a magánéletét szerepeitől, nem tudja meghúzni a határt valóság és színház között. Talán nem is akarja. Mélyen belemegy minden szerepébe, és előadás után nem várja otthon, család, nyugodt, biztos háttér. Eljátssza azt is, ahogy a színpad csodát tesz, amikor a színész kilép a reflektorfénybe, megérzi a közönség figyelmét, várakozását, minden megváltozik körülötte, bármilyen rémes állapotban van, paradox módon a színpad mámora kijózanítja, kezdődhet a játék. Eszenyi Enikő a Színésznőt mutatja, benne önmagát, örök útkeresését is. Sok húron játszik, alakítása egyszerre tragikus és komikus, tud ellenszenves és szerethető, szánni való lenni, nem nélkülözi az ironikus, máskor fölöslegesen melodramatikus elemeket sem.
Eszenyi Enikő és Hevér Gábor
Hans Hoffer valóság, színház és képzelet színtereit részben elválasztó színpadképében a Vígszínház előadását Martin Čičvak rendezte. Jó szövegértelmezéssel helyez hangsúlyt a bonyolult viszonyrendszer, az egymásba csúsztatott szintek lehető legpontosabb megmutatására. Kamerával rögzített képekkel közel hozza az arcokat, a tekinteteket, és ez nemcsak a történet filmes eredetét idézi, de segítségükkel kiemeltté válnak részletek, pillanatok. Ha kevésbé ragaszkodott volna minden szóhoz, ha merészebb húzásokkal, akár egyes jelenetek (a halottlátó szeánsza, esetleg a temetés filmes megjelenítése) elhagyásával nyúlt volna a darabhoz, feszesebb, izgalmasabb, a valóság, színpad és képzelet összefolyó dimenzióit tisztábban érzékeltető előadás is születhetett volna.
Börcsök Enikő a sértett, merev írónő, Szilágyi Csenge a rajongó lány, Hegedűs Géza a rendező, Hevér Gábor az egykori szerető és színész, Orosz Ákos a másik színész, Seress Zoltán a producer, Egri Márta a színésznőt jól ismerő öltöztető, Király Dániel az ügyelő szerepében teremt pontos figurát.
A váratlanul kijózanodó színésznő és a színész vidám, természetes improvizációba kezd a színpadon, mire véget ér és összecsapódik a függöny, az írónő felháborodottan, oldalán a producerrel kivonul a nézőtérrel. Aztán felcsattan a taps, a közönség ünnepel. És amikor a színészek visszafordulnak, a függöny mögött már ott vannak a premiert ünneplő színháziak, köztük az író, a rendező, a producer. A taps mindenért kárpótol. Ez is a Színház.
Eszenyi Enikő