Orbánék fordítva ülnek a lovon – ami egyébként lehet, már most döglött –, ugyanis előbb szerződtek a kínaiakkal a gyárak idetelepítéséről, minthogy felmérték és megterveztették volna a hatalmas víz- és még nagyobb villamosenergia-termelés forrásait.

Amikor még erős dohányos voltam, egyszer csak egy visszatérő álom kezdett gyötörni: négykézláb mászkálok egy kietlen, elsivatagosodott réten és eldobott csikket keresek. Mindig arra ébredtem, hogy porszáraz a szám, víz után kellett nyúlnom gyorsan. Hogy ez is hozzájárult végül ahhoz, hogy leszoktam a cigiről nem tudom, de már több mint egy évtizede nem szívom. A szárazság azonban megmaradt éjjelente, és olykor az álom is visszatér, de nem csikket keresgélek, hanem víz után kaparászom a földet. Mert nincs. Rémálom, ami lassan valósággá válik.

Magyarországon a rossz vezetékek miatt az ivóvíz 60 százaléka egyszerűen elfolyik. Ezt maga Gulyás miniszter vallotta be egy hónapja a kormányinfón. Azt már nyilván elhallgatta, hogy a rossz vezetékrendszer elsősorban a rezsicsökkentésnek nevezett szemfényvesztésnek köszönhető. A vízművektől elvont díjbeszedési jog okán ezeknek a cégeknek nemhogy a hozzájuk tartozó hálózat karbantartására, felújítására nem jutott pénz, de volt, ahol az alkalmazottak fizetésére sem. Békés megyében egy év alatt kétmillió köbméter ívóvíz szivárog el a rozsdás, lyukas vezetékek miatt.

De önök is tudják, enélkül is baj van a világban a vízzel, mert vészesen fogy. A Reuters tegnap Londonban közzétett elemzése szerint a világ néhány legfontosabb édesvízforrása az elmúlt 30 évben évente mintegy 22 gigatonna vízmennyiséget veszített. Az Európa és Ázsia közötti Kaszpi-tengertől a dél-amerikai Titicaca-tóig látványosan csökkent a vízszint. Az Aral-tó már régen kiszáradt, a Holt-tenger is ténylegesen haldoklik. Máshol megjelent a só az édes vízben, mert az óceánokból, illetve a tengerekből az elvesző, elpárolgó helyébe befolyik a tengeri sós víz. És hogy még egy mai keltezésű hírt is mondjak, Uruguay fővárosában, Montevideóban alig egy hónapra való víz maradt. Ott már hónapok óta küzdenek a szárazsággal – a 67 millió köbméter kapacitással rendelkező Paso Severino víztározóban jelenleg alig több mint 6,5 millió köbméter víz van és nincs utánpótlás, ha nem hull csapadék. És ott is az édesvíz egyre több tengervízzel keveredik, egyre inkább érezni, hogy a csapvízsós – olvasom a Portfólió cikkében. Hozzáteszem: tavaly már a közelünkben is ezt tapasztalták; Olaszországban a Pó drámaian alacsony vízszintje miatt a tengervíz a folyón felfelé az árral szemben visszafolyt a folyón. A gazdák tehetetlenek voltak, a só kiszárítja a növényeket, azok elfeketedve elsorvadtak – közölte az Euronews.

Világos: a környezetszennyezés és az ökológiai károkozás nem áll meg az államhatároknál. Ezt csak a magyar kormány nem hajlandó számításba venni. Még a rezsicsökkentéssel kizsigerelt közműszolgáltatók panaszait sem hallják meg, nemhogy a globális vészhelyzetről szóló híreket. Sőt, a NER iparfejlesztési politikája éppen szembemegy mindazzal, ami a túlélésünkhöz kellene: víz- és energiatakarékosság. Az egyre-másra építendő, ráadásul kínai befektetőknek tejelő akkumulátorgyárak víz- és villamosenergia-igénye olyan magas, amit a jelenlegi magyar kapacitás nem tud teljesíteni. Orbánék fordítva ülnek a lovon – ami egyébként lehet, már most döglött –, ugyanis előbb szerződtek a kínaiakkal a gyárak idetelepítéséről, minthogy felmérték volna és megterveztették volna a tetemes víz- és még nagyobb villamosenergia-termelés forrásait. A miniszterelnök gázturbinás erőművekről delirál, a folyóvizek melletti tározókról hadovál, de ezek még papíron sem léteznek, és azt sem tudható, végül pontosan mennyivel több vízre és áramra lesz szükség, ha az egyre gyarapodó akkugyárak üzemelni kezdenek. A legnagyobb, a debreceni gyáregyüttes ilyen adatairól sem hajlandók beszélni, hiába a szakmai és a lakossági felzúdulás. És a víz mellett Magyarországon lassan a pénz is elfolyik. A kormány EU-ellenes és egyre irracionálisabb politikája miatt recesszióba fordult a gazdaság. Egyik oldalon az elképesztő mértékű infláció, elmaradó bérrendezés, sorra bedőlő lakossági hitelek, a másik oldalon elképesztő pénzszórás a nem átgondolt beruházásokra, a világpiacon versenyképtelen, csupán az állami megbízások miatt működő pénznyelő oligarchavállalkozások működtetésére.

És mire az akkumulátorgyártás fellegvára lesz az ország, félő, nemcsak a pénz-, de a vízforrások is elapadnak. Akkor – ha még addig valahogy eltengődött is – az a bizonyos dakota ló is szomjan hal.

Mondjuk, velünk együtt, de úgy látszik a gazda, Orbán Viktor elfelejtette saját mondását, hogy le kellett volna szállni szegény páráról. Magától nem megy. Talán segíteni kellene neki onnan lemászni? Döntsék el önök!