Ez a panoptikum igen egyedi – és főleg szerfölött hasznos. Kulcsár István újságíró, túl a kilencvenen, olyan dolgokat (is) tárol elméjében, amilyeneket már a mai ötvenesek sem mind értenek, a még fiatalabbakról nem is beszélve. Tehát mindent egy picit magyarázni, értelmezni, időbe és térbe helyezni kell. Miközben még az idősebb olvasó, aki eleve érti a különös tartalmú szavakat, hangosan röhög (mint e sorok szerzője), visszagondol gyerekkorára, amidőn az iskolai füzetekre is rá volt nyomtatva: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”
És már rögtön ott is vagyunk a panoptikumban, hiszen ehhez hasonló marhaságokat leginkább mostanában igyekeznek kitalálni – a gondolatok előfordulási helye a sajtótájékoztató, előadója egy öltönyös személy, csak a mondatai nem rímelnek.
Kulcsár István ráérzett a hiányra, hogy ma már nem érthetők a tegnapi kifejezések. Nem szótárművet készített (bár az sem rossz), hanem rendhagyó történelemórát tart – mondjuk a régi Magyar Rádió (VIII., Bródy Sándor utca 5-7.) Pagodájának (ld. ott) egyik fotelféléjében vagy kanapéján, körülötte pedig fiatal, tudni vágyó, nyitott szellemű holnapi riporterek csüggnek a szavain. (Hoppá, tényleg: ott és ilyenek már nincsenek. Igény sincs rájuk.)
Ebbe a történelemórába beleférnek találkozások a múlt évezredből nagy és kis egyéniségekkel – a politikus Rákosi, a legendás tudós Hegedüs Géza, az elfelejtett lapszerkesztő Bölöni György, meg a tegnapi irodalomkönyv színe-java: Ady, József Attila, a Karinthyak (Frigyes és Ferenc) és a kánonból ki-kicsúszkáló Faludy György.
Mesterségemből adódóan számos gonosz sírverset ismertem, ami az 1950-es évek szellemi prése alatt önvigasztalásra íródtak a tehetségtelen, de kitüntetésekkel dekorált tollforgatók (esetleg kinevezett zsenik) leendő sírkövére. A könyvben szinte mind kap pár mondatos, ám objektív pályaképet is. Vagyis: ha valaki fiatalon túl ostoba nyalonc volt (hogy a mai kifejezést használjam), de utóbb kiderült, hogy nem is rossz író vagy fordító, és elhajlását későbbi műveivel „jóvá tette”, akkor Kulcsár nem hagyja rajta a bélyeget. Nem akartam idézni, de tegyünk egy kivételt, hadd mutassam meg a sírverset, amiben nem a majdani elhunyton „csattan a vers ostora”:
E kő alá bújt be Kassák,
Hogy többé ne ba..ogassák.
Lelkemnek igen kedves volt az Agitkák fejezet, vagyis az agitációs célú, rímekkel szerelt irományokról szóló nagyobb panoptikumi tárló. (Rajongom ugyanis a pocsék versekért.) Ebben olyan rém-klapanciák kaptak napvilágot, amelyek célja (szintén ötvenes évek!) az akkori politika népszerűsítése volt, továbbá ezek jelölték ki, hogy akkor éppen kiket kell gyűlölni. Ráadásul vers(ikék)ben, de lehetett énekelni is őket. (Aki talán látta a Te, rongyos élet!-et, ilyeneket énekelt Titkár elvtárs meg a parasztember a kulákok* ellen a kötelező beszolgáltatás* és padlássöprés* idején, vagy a téesz*, tészecsé* munkaversenye* alatt. (A *-ozott szavak magyarázata megtalálható a könyvben. Meg sok más is, képekkel is illusztrálva a kort.)
Nem lenne teljes a kép, ha nem esnék szó a háború előtti és utáni társadalmi mobilitásról. Ne tessék szociológiai tanulmányra gondolni, csupán arra, hogy olvashatunk a minden jól szituált polgári háztartáshoz tartozó cselédekről* (akiket tábla tiltott el a főlépcsőn közlekedéstől), az ő szórakozásaikról a verklis* érkezésekor vagy a vurstliban* – aztán a békeidők eljöttével, ők lettek a munkásosztály* támasza, vagy füttyös kalauz*, vagy traktoros lány*.
És persze olvashatók a kötetben Kulcsár rádiós múltjának széles (és olykor csak szűkebb) körben ismert anekdotái, amik gyakran akaratlanul is leleplezték, hogy a magas polcra emelt politikusok igen ritkán nőnek fel a feladatukhoz, megmaradnak kalauznak, víz-gáz-szerelőnek, kisszerű harácsolónak – ilyenek a külszolgálatba küldött tökfejek. De minek magyarázzam, mindannyian látjuk napjaink cölöpteknőseit.
Tegnapi tankönyvre hivatkoztam néhány bekezdéssel följebb, hiszen ki tudja, hogyan írják át mostanában a múltat meg a tankönyveket. Ez a megjegyzés nem véletlenül került ide:
Kulcsár nagyon szórakoztató könyve csaknem valamennyi oldalával, anekdotájával, kesernyés megjegyzésével továbbgondolásra készteti az olvasót. Különösképpen pedig abba az irányba tereli gondolatainkat, hogy észrevegyük: feltűnnek ugyan új fogalmak, szavak jelenünkben, ám számos tény, jelenség, amit Kulcsár István felsorolt, némi változtatásokkal megismétlődni látszik.
Szóval, lehet okulni, tenni is azért, hogy minél kevesebb ostobaság ismétlődjék meg.
Kulcsár István: Privát panoptikum | Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2022 | 224 oldal, teljes bolti ár 3690 Ft, online ár a lira.hu-n 3136 Ft | ISBN 978 963 557 0430
A könyv kiadói fülszövege
A kilencvenedik életévét taposó legendás rádióriporter, Kulcsár István tizenhetedik könyvében ismét rácáfol a közhiedelemre, ami szerint a „szépkorú” ember már a hamut is mamunak mondja. Javarészt személyes emlékei alapján, megbízható történelmi hűséggel és fenomenális emlékezőtehetséggel idézi fel a második világháborút megelőző és követő világ szereplőit, emlékezetes eseményeit és mindennapjait.
A tőle megszokott eleganciával megírt, többnyire iróniával átszőtt történetekből az olvasó megtudhatja, hogy miért haragudott József Attila Hidas Antalra, hogyan dobott puszit a primadonna Tőkés Anna Rákosi Mátyásnak, hogyan ugratták egymást a kor írófejedelmei, hogy mi volt az a szocreál, miként vették rá az átkosban az embereket arra, hogy szavazzanak a kommunistákra, meg hogyan találták fel Magyarországon a Ribakov-mozgalmat, de még azt is, hogy ki volt a vitéz és a lófő, és milyenek voltak a nem is olyan régi időkben a budapesti utcák, villamosok, üzletek, a bordélyok és a közvécék.