Éppen tíz évvel ezelőtt, 2015. január 7-én két iszlamista fegyveres, Saïd és Chérif Kouachi megtámadta a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap párizsi szerkesztőségét. Tizenkét embert megöltek, köztük két rendőrt, és 11-et megsebesítettek. A támadók az újságban megjelent karikatúrák miatt, Mohamed próféta megsértéséért akartak bosszút állni.
Ha lapszerkesztő lennék, nem közöltem volna azokat a karikatúrákat, amik miatt Párizsban vérfürdőt rendeztek az aljas gazemberek. Nem azért nem közölnék ilyen rajzokat, hogy igyekezzem megfelelni nekik, hanem mert ízlésem ellen való az ilyen. Szerkesztettem humoros lapot, talán vannak, akik még emlékeznek a Kurír szombati mellékleteként megjelent Elefántra. Harsányak voltunk, talán néha túlságosan is hangosak, de volt három tabutéma, amit mi jelöltünk ki magunknak: soha nem viccelődtünk senki betegségén, nemi identitásán és a templomba járó Mari nénit sem jutott eszünkbe kigúnyolni. (Azokat, akik a Mari nénik jámbor hitéből hasznot húznak, annál inkább. A megélhetési műkeresztényeket, és minden más vallás felkent, nem a hitből táplálkozó, abból csak megélő álságos, szentfazék papjait és politikusait.)
Az Elefánt a neki otthont adó Kurírral együtt – ha nem is tragikus, de – szomorú véget ért: az 1998 nyarán hivatalba lépett első Orbán kormány egyetlen nap alatt bezáratta a Kurírt és vele együtt az Elefántot. (Ugye, mindenki emlékszik Orbán Viktor későbbi, 2018-ban elhangzott híres-hírhedt mondatára? „Mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akiknek más a véleményük, mint nekünk.)
Ami tíz évvel ezelőtt Párizsban történt, az nem a karikatúráról szólt. Ha nem lettek volna a karikatúrák, nem lett volna Charlie Hebdo, lett volna más. Azoknak a bűnözőknek, akik Párizsban ezt a mocskos mészárlást elkövették, nem az iszlám a vallásuk, hanem a terror. A félelemkeltés a hivatásuk, mert minden vágyuk, hogy időutazásra vigyék az emberiséget, és ismét bevezethessék a középkort. Amikor elég volt valakire rámutatni, hogy boszorkány, és már vitték is a máglyára, vágták ki a nyelvét. („Civilizáltabb” korokban és helyeken hazaárulóknak, vagy a nép ellenségeinek, idegen hatalmak ügynökeinek, legújabban háborúpártinak nevezik a nekik nem tetszőket.)
Párizsban vallási fanatikusok mezébe öltöztetett közönséges gyilkosok öltek. És nemcsak azok bűnösök, akik meghúzták a gépfegyvereken a ravaszt, hanem azok is, akik pénzelték, kiképezték, és minden más lehetséges módon bátorították ezeket a gyilkológépeket. Merthogy nem a valóban vallásos embereket gúnyolta ki a Charlie Hebdo című, addig nálunk jórészt ismeretlen szatirikus élclap, hanem azokat, akik a sajátjukon kívül semmilyen más véleményt nem tűrnek el.
Terroristák a világ minden országában vannak. „Jobb” helyeken nem géppisztollyal lőnek, „csupán” hazaárulónak nevezik az ellenfeleiket.
A legnagyobb veszély, ami ránk leselkedik, ha hozzászokunk ahhoz, hogy félünk kimondani, amit gondolunk. Nincs annál szomorúbb, hogy a Facebookon még tanult barátaim és ismerőseim között is vannak, akik azt mondták a gyilkosságok után: szörnyű, ami történt, de hát nem kellett volna ezekkel ujjat húzni.
„Tizenkét ember meghalt, 60 millió ember megsebesült” – ezt írták a francia újságok a tíz évvel ezelőtti merénylet után. Vigyázó szemetek Párizsra vessétek! Meg persze Ukrajnára, és a 2023. október 7-i, Izrael elleni terrortámadás ártatlan áldozataira.