A Magyar Királyság 1944. március 19-i német megszállásának következményei politikailag, gazdaságilag és katonailag katasztrofálisak voltak. A nemzet szabadságának és függetlenségének elkötelezettjei körében azonnal megindultak a német hatósági őrizetbe vételek és túszszedések. Némi alkudozás után Horthy Miklós kormányzó kinevezte Sztójay Dömét miniszterelnöknek és megbízta „a német védnökség alatt álló nemzeti kormány” – ahogy azt dr. Edmund Veesenmayer, a Nagynémet Birodalom követe és teljhatalmú magyarországi megbízottja nevezte – megalakításával. A „baráti megszállást” a magyar hadsereg, a tisztikar tudomásul vette.

Veesenmayer birodalmi megbízott a terror és az elnyomás politikáját képviselte, de céljai eléréséért a magyar féllel diplomáciai játékokat is bonyolított. Küldetését abban látta, hogy a magyar hatóságok és szervek bizonyos mozgásszabadságát fenntartsa. A Magyar Királyságban olyan megszállási rendszer működjék, amely a németeket a közvetlen közigazgatási és rendőri feladatoktól mentesíti. Javaslatai hozzájárultak a gyors és meglepetésszerű megszállás sikeréhez. Ahhoz is, hogy a Wehrmacht csak a Tisza vonaláig vonult be, viszonylag kevés katonáját kellett bevetnie.
„…Nem sokkal azután, hogy 1941 nyarán bekövetkezett az általa négy évvel előtte jelzett német támadás a Szovjetunió ellen, Bakay közölte bizalmi emberével, Lajtos Árpád vezérkari őrnaggyal: ezt a háborút a németek elveszítették. Kormányunk be fog dőlni a német propagandának, mi is beszállunk ebbe a háborúba a szovjetek ellen, és ez sok magyar vér hasztalan kiontásába fog kerülni. Kijevben, a magyar megszálló erők parancsnokaként nem volt hajlandó alávetni magát a német utasításoknak, inkább nyugdíjazását kérte. Nem ez történt, Szombathelyre helyezték, altbornagyként ő lett a nyugati országrész katonai vezetője. Ott sem csinált titkot német- és nyilasellenességéből.

Dokumentumok bizonyítják: az általa kiküldött felderítőtiszt jelentései alapján elsőként jelezte várbéli feletteseinek, hogy a németek Magyarország megszállására készülnek. Az időpont: 1944. március 12., 11 óra 30 perc. Magyarország elleni felvonulás előkészületeit Milch német vezds. szemléli (hdt. II. oszt. hírjelentése). SS-alakulatok nagyarányú kirakása Wiener Neustadt (Bécsújhely) vasútállomáson. Ötven perccel később: nagyobb arányú SS-kötelékek összevonása Bécsújhely területén. Bakay ezt követően is óráról órára továbbítja német katonai páncélos és SS-kötelékek mozgását a Fertőtől dél felé a nyugati határszakasz irányába. Beosztottját, Köves-Toronyi Ferenc vezérkari századost hírszerző felderítésre turistaként rokonlátogatóba küldi (német) Ausztriába. Ő jelentette Bakay altábornagynak: Magyarország ellen a Guderian-féle 7. német hadsereg vonult fel. Páncélos seregtestek zömét III. 16-án északra a budapesti műút felé csoportosították át. Wiener Neustadt, Baden területén kb. négy hadosztály. A csapatokat Franciaországból hozták…”.

Horthy Hitlernél 1941-ben; emléksorok a kancellária vendégkönyvébe.

Sztójay Döme tábornok, addigi berlini magyar követ a miniszterelnöki székben is „nagyon értékes bábfigurának” bizonyult. A következőkben a kollaboráció kiteljesedett, a megszállók minden, folytonosan növekvő tárgyi és személyi követelését teljesítette. Tragikus mozzanat volt, hogy a magyar társadalom mozdulatlan maradt.
A fegyveres német beavatkozás Magyarország totális gazdasági kizsákmányolását hozta magával. A megszállás után mezőgazdasági termékekből „az eddigi mennyiségek kétszeresét vagy még annál is többet” kellett a birodalomnak szállítani. A természeti kincsek feltárását, az ipar teljesítőképességét jelentős mértékben fokozni, az ország közlekedési lehetőségeit „lényegesen nagyobb mértékben” hasznosítani. Végül, de nem utolsósorban a megszállás a zsidókérdés magyarországi „végső megoldásáért” is történt. Korábbi álláspontját a lemondást elvető Horthy Miklós megváltoztatta. A 825 000-nyi magyar zsidóság sorsa megfordult, ebben az ügyben a kormányzó a Sztójay-kormánynak szabad kezet adott.
Budapesten a magasabb SS- és rendőrfőnök, Otto Winkelmann tábornok az SS birodalmi vezérének, Heinrich Himmlernek utasításait hajtotta végre. A sikeres, gördülékeny megszállás után feladata a németellenes csoportosulások, a Magyarországon tevékeny lengyel katonai szervezetek felszámolása, a kommunista és partizáncsoportok elleni harc volt. Közvetve a zsidók deportálása is. Így alárendeltje volt a zsidók elleni különleges bevetési osztagot (Sonderkommando vagy Judenkommando) vezénylő Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer (alezredesnek megfelelő rendfokozat), de felette közvetlen ellenőrzést nem gyakorolt.

A budavári Erdődy–Hatvany-palotát foglalta el főhadiszállásként a Waffen SS és a megszállók valamennyi katonai és politikai vezetője.

A magasabb SS- és rendőrfőnök parancsait nyolc, operatív különítmény teljesítette. Ezek tervek szerint Magyarországnak a német szempontok szerint fontos városaiba települtek. A biztonsági rendőrség (Sipo) különítményeinek hivatalos megnevezése Kommandeur der Sicherheitspolizei und des SD (rövidítve KdS) volt. Kétszáz-háromszáz főnyi állománnyal érkeztek. Ennél nagyobb erőt képeztek, mert munkájukban széles besúgóhálózatra is támaszkodhattak. Spiclijeiknek biztonságos bázist nyújtottak a fővárosban (és vidéken is) a magyarországi német vagy német érdekeltségű cégek, kirendeltségek, valamint több szállítmányozási vállalat.
A magyar városok, települések többségében a Sicherheitsdienst (SD) vagy a Gestapo megbízottja adta ki a német utasításokat. (Az SD minden államellenes megmozdulásról, lényegesebb politikai mozgalmakról azonnali értesítést követelt.) A németek vidéken is sokhelyütt beépített ügynökök hálózatára támaszkodtak. Ezek információi mellett gyakran éltek a telefon-lehallgatással. A Gestapo a letartóztatásokkal sikerrel meggátolta a magyar ellenállási mozgalom bármilyen kiépítését, fellépését. Egyidejűleg megszállta, feldúlta a baloldali pártok székházait. Több helyen a szakszervezetek, a társadalmi szervezetek helyiségeit, a baloldali lapok szerkesztőségét.

Néhány héttel Magyarország német megszállása után megkezdődött a Magyar Királyság zsidó állampolgárainak a deportálása, elsőként vidéken, majd gettókba kényszerítése a fővárosban.

Hetek alatt magyar állampolgárok százezreit hurcolták ki a náci Németország koncentrációs és haláltáboraiba (mindenekelőtt Auschwitz-Brikenauba) a magyar hatóságok tudtával és cselekvő együttműködésével.

A túszok szedését a megszállók országszerte megfélemlítő, jól begyakorolt módszerként alkalmazták. Besúgóik a letartóztatandó magyar polgárok nevét már korábban gyűjtötték. Bizonyos, hogy Budapesten, Nyugat-, és Dél-Magyarországon korábban összeállított listák alapján dolgoztak. Mozgékony ügynökeik őrizetbe vették a német birodalmi érdekekre veszélyesnek tartott magyar köztisztviselőket, gyakran közalkalmazottakat is. Liberális, legitimista, kisgazdapárti, szociáldemokrata politikusokat, számos újságírót, a nagytőke több reprezentánsát, befolyásos pénzembereket, néhány tudóst.
Nagyobb számban elfogtak lengyeleket. Mellettük korábban letelepedett, menedékre lelt német, osztrák menekülteket, olaszokat (katonákat, magyar földön rejtőző polgárokat, esetenként diplomatákat is). Nyomoztak a franciák, a szökött hadifoglyok, a Magyarországon földet ért, elfogott angolszász légi személyzet, a visszacsatolt országrészeken partizángyanús személyek ügyében.
Budapesten az összes rendőri funkciót azonnal átvették. A felsőház és a képviselőház huszonnyolc tagját, az ismertebb közéleti személyekből közel félszáz személyt már a bevonuláskor őrizetbe vettek. Letartóztatták Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, báró Bánffy Dániel földművelésügyi minisztert, Sombor-Schweinitzer Józsefet, a politikai rendőrség vezetőjét és számos munkatársát.

A megszállást követő héten a németek megfélemlítésül országszerte megközelítőleg tízezer személyt, köztük 3076 zsidót vettek őrizetbe. Mindezt közömbösség kísérte, a megszállóknak veszteségük nem volt. A Magyar Királyság lerohanása fedőnevéül választott Margarethe-akció politikai céljai között szerepelt, hogy a magyar néppel „megfelelő adagolásban” meg kell értetni, „a Kállay-kormány, és többi cinkosa, köztük a zsidók árulása” okozta a német csapatok bevonulását. A német elemzők előzetes számítása bevált, mikor a máig szégyenletes megállapításra jutottak, „ha a magyar nép ilyen módon helyes felvilágosítást kap, a szükséges megértéssel fogadja az árulók és zsidók elleni német rendszabályokat is”.
A Magyarországra menekült lengyelek politikai és rejtett katonai, hírszerző tevékenységét, a lengyelországi németellenes mozgalommal tartott kapcsolatukat a német biztonsági szervek és besúgóik évek óta szemmel tartották. Most eljött a leszámolás ideje. Hajtóvadászat indult a lengyel futárok ellen, őket a Gestapo évek óta köröztette. Kegyetlen kihallgatások után legtöbbjük sorsa német koncentrációs táborba (Mauthausen, Dachau, Auschwitz-Birkenau) vezetett.
A német biztonsági osztagoknak gondjuk volt a német iparnak konkurenciát jelentő ipari üzemek, gyárak – faji alapon zsidónak minősült – volt tulajdonosainak, főrészvényeseinek, kulcsfontosságú vezetőinek, szakembereinek elfogására, elhurcolására. A német árukkal még fennálló verseny kiiktatására a piaci ellenfélnek számító magyar üzemekben „kiemelték” a nélkülözhetetlen szakembereket. Időlegesen megbénítottak egy-egy fontos termelőegységet, előkészítették a „gleichschaltolás” (egyenlősítés) megfelelő variánsát. Eközben a magyar közigazgatás, a hatalmi apparátus – élén Horthy Miklós kormányzóval – a helyén maradt. A tömeges közömbösség legyűrte a csekély együttérzést. Legtöbben úgy tettek, mintha mi sem történt volna. A hadsereg és tisztikara a megalázó megszállást és következményeit passzívan tűrte.

Adolf Eichmann Hegyeshalmon át, országúton érkezett 150 főnyi kommandója begyakorlottan kezdte a „magyarországi akció” (Ungarnaktion) kivitelezését, a népirtást fedő Endlösung („végső megoldás”) magyarországi fejezetét. Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer eltökélt volt, hogy a magyar zsidóság „áttelepítését” a birodalomba a leggyorsabban és legradikálisabban teljesíti. Bevetési osztagának tisztjei a háború után, a bíróságon azzal védekeztek, csupán „tanácsadásra” érkeztek. Valójában – Európában szerzett gyakorlattal – a még nagyrészt érintetlen magyar zsidóság brutális kényszermunkára, megsemmisítésre hurcolása végett.
A megszállók parancsára a tradicionális zsidó hitközségek megszűntek. Helyettük azonnal zsidótanácsokat kellett alakítani. A német intézkedések megbénították az információs kapcsolatokat, az önvédelemhez szükséges érintkezést a főváros, valamint a városok és községek zsidó lakossága között. A háromnegyedmilliós zsidóság magára maradt, továbbra is a magyar „törvényességben” bízott. Vezetői képtelenek voltak az új helyzet elemzésére, a kellő reagálásra.
1944 kora nyarán nem kevesen voltak, akik tudták, mi következik. Mégis hallgattak, a koncentrációs táborokat, a tömeges megsemmisítést képzelgésnek tartották. Mások az íróasztalnál „csupán a feladatukat teljesítették”. A legtöbben napi teendőiket végezték; a rendeleteket, az SS-kommandók utasításait, parancsait rutinosan végrehajtották. Nem kérdeztek. Nem akadékoskodtak, nem nehezítették a németek és a szorgos együttműködők dolgát.
A félmilliónyi vidéki zsidóságot – német „tanácsadással” – gyorsan és precízen elszigetelték. A gettókban szinte hermetikusan elzárták a világtól, a fővárostól, a zsidó hitközségeket egymástól. Sorsa beteljesedett. A brutális fordulatra felkészületlen volt, szinte legázolták. A zsidóság nem tudott segíteni magán, és nem is akadt, aki a tragédia lefolyásán változtatott volna.

A vidéki zsidóság tömeges deportálása a kassai csendőrkerület területén kezdődött. A „zsidóakciók” törzsét Kárpátaljára, Munkácsra telepítették. A németek május 11-én 48 fős különítménnyel, tíz gépkocsin érkeztek a munkácsi rendőrkapitányságra. Három nappal később Nyíregyházáról és Munkácsról – Eichmann SS-tisztjei szoros felügyelete alatt – 3200 és 3169 magyar „transzportzsidóval” elindultak az első, 45 vagonos deportáló szerelvények. A kivezényelt magyar karhatalom, a csendőrség mindenütt „teljesítette feladatát”. A tehervagonokba préselt emberek gyötrelmes utazás után Auschwitz-Birkenauban május 16-án estek át a gyors szelekción. A gázhalálra ítélt tömeget az SS tábori személyzete ötös sorokba vezényelve vezette el. Éjszaka a krematóriumok valamennyi kéménye füstölt.


Horthyt kihallgatták ugyan a háborús bűnösök nürnbergi perében, de el nem ítélték.

1944. május közepétől a napi négy, szigorúan őrzött teherszerelvény indítása Magyarországról – deportálási zónák szerint – „rutinfeladattá” vált. Június végéig leginkább Kassa–Hernádtihany irányba vették útjukat. A „transzportzsidók” vagonjainak kíséretéről Kassáig a magyar csendőrség különítménye gondoskodott. Kassán német fegyveres rendőri kommandó vette át, majd a vesztőhelyre kísérte a magyar emberszállítmányokat.

A magyarországi deportálás (náci-német titkos zsargonban Höss-akció) legtöbb adata nagyrészt Edmund Veesenmayer birodalmi megbízott és a csendőrség magyar összekötő tisztje, vitéz Ferenczy László csendőr alezredes jelentéseiből ismert. Utóbbi Magyarország egész területéről beszámolt a május 3-a és július 9-e között történt „zsidótlanításról“, a tervszerű napi vasúti kiszállításról. Veesenmayer a magyar fővárosból ugyancsak folyamatos jelentéseket küldött Berlinnek.

Honfitársaink tragédiája beteljesedett. Az 1944. július 11-i összesítés szerint előző napig 147 szerelvénnyel 437 402 zsidót deportáltak Magyarországról.

(Cikkünk illusztrációinak forrásai: Bundesarchiv; Picture Alliance; mdr.de; MúltKor folyóirat; Zenetudományi Intézet; Foto Getty; AKG Images.)