(Iván Gizella) Nem tudom, szégyelljem-e, de mi nem voltunk vallásosak. Anyu persze megtanított imádkozni, el is mondtuk minden este:„Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves szüleimre és a kicsi testvéremre. Ámen.” (A nyitó képen: Ádám teremtése; Michelangelo Buonarroti 1509–10-ben készült, 280×570 centiméteres freskója, a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezeti freskóciklusának részlete, az itáliai érett reneszánsz festészet kiemelkedő alkotása.)

Templomba sem nagyon jártunk, a két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltunk. Gondolom, nem is vették volna jó néven apu munkahelyén… Igaz, nem izgatott különösen, valahogy olyan műnek, mesterkéltnek éreztem. Áll egy férfi az oltárnál, és mindenféle színpadi ruhát ölt magára, s olyanokat mond, ami értelmezhetetlen. Nem szerettem, hogy az öregasszonyok átszellemülten, imádattal járultak elé, hogy áldozzanak, s a pap az ostyát, Krisztus testét a nyelvükre tegye. Olyan fellinis, földöntúlian mulatságos volt az egész, amikor odaálltak sorba a pap elé, és kinyújtották a nyelvüket. Sajnos, ma is inkább teátrálisnak érzem az egész vallást. S nem csak a római katolikust, mindenféle mást.
Azt hiszem, a vallás egyik legnagyobb gondja, hogy több száz éve nem nagyon fejlődött. Ahelyett, hogy megpróbálna megfelelni a mai kornak, általános üzenetekkel operál. Nekem az is elfogadhatatlan, hogy a vallásos embernek el kell fogadnia: ami Istennel kapcsolatos, az eleve megismerhetetlen. Vagyis a vallás nem arra szolgál, hogy magyarázatokat adjon az embereknek, pedig jó lenne, ha a vallási vezetők segítenének az embereknek felfedezni és megérteni a világot. Mert ma nem ezt teszik.

Kijelentések vannak, dogmák, tanítások, de ezeket úgy kell elfogadni, ahogy vannak. Nincs kérdés, mit, miért, és nincsenek igazi válaszok sem. Ha szükségem lenne rá, olyat vallást keresnék, ami természetes, egyszerű, nem kényszerít rám semmit, nem tesz gőgössé, mert általa úgy érzem, én vagyok a beavatott…
Olyan vallást, amelynek a tanítói úgy élnek, ahogy prédikálják.
Olyan vallást, amely nem kelt bennem félelmet, hogy istenem, ha ezt és ezt cselekszem, megbüntet az Úr… és a szenvedés vár reám. De miért? Nem Krisztus volt az, aki értünk, értem is szenvedett? Még nekem is tovább kell?
Olyan tanítókat keresnék, akik nem hiszik azt, hogy csak az az igaz, amit ők mondanak, akiknek nyitott a szívük a másság iránt, a más tanítások felé is.
De hol vannak ilyen mesterek, papok, tanítók, misztikusok?
Ma azt kell látnom, hogy a papság jó része a hatalom szégyentelen kiszolgálója, annak érdekében, hogy saját hatalmát megszilárdítsa a lelkeink felett. Különösen igaz ez a katolikusokra, akik mintha újra világuralomra készülnének. Igaz, ezt sokan még nem érzik, s éppen ezért nagyon veszélyes, hiszen lopakodva, szinte észrevétlenül szeretnék megragadni az irányítást. Csak azt látom, nagyon megrontotta őket a hatalomvágy, az uralkodni akarás.
Ami még szomorúbb, a mai hatalmasságok között találhatók a legnagyobb szekértolóik. A kívülállásom a vallástól tehát máig megmaradt. Templomba csak az épület szépsége, az ott található művészeti alkotások miatt megyek. Valahogy úgy érzem – bár nagyon sok helyen megfordultam a világban, s templomokban, székesegyházakban, kis és nagy kápolnákban –, hogy kevés helyen lehet érezni Isten jelenlétét. Azt a varázslatot, amit elképzelünk egy ilyen misztikus
helyről.
Ez nem jelenti azt, hogy nem hiszek Istenben, de nem úgy, ahogy azt a vallás rám akarja kényszeríteni. Azt gondolom, Isten én is vagyok, s Isten minden ember, vagyis Isten bennünk van, nem a mennyben, nem rajtunk kívül.
Ezt már akkor is így gondoltam, sőt hangoztattam, amikor nem ismertem Tamás evangéliumát, amelyben ez a Jézus-idézet is szerepel: „Isten országa bennetek van, és körülöttetek. Nem kőből és fából készült épületekben. Hasítsd szét a fát, és én ott leszek. Emeld fel a követ, és megtalálsz.”

(Részlet a szerző Kitárulkozás című könyvéből)