Rég nem bolygatott fiókok kincsei között kutatván bukkantam a többi között az 1973-i berlini VIT (Világifjúsági Találkozó) sajtóigazolványára. Jubileumi esemény volt, sorrendben a tízedik ifjúsági világtalálkozó. Az elsőt éppen az idén 60 éve, 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten.
A berlini VIT sajtóigazolványa.
A budapesti II. jóformán megjegyezhetetlen jelszava így hangzott: „Fiatalok egyesüljetek, előre a hosszan tartó békéért, demokráciáért, nemzeti függetlenségért és a népek jobb jövőéért“. A hosszú jelszó legalább olyan hosszú VIT-tel párosult: 1949. augusztus 14-től két héten át tartotta lázban a magyar fővárost.
A találkozóra eljöttek a többi között az FDJ, a Szabad Német Ifjúság keletnémet szervezeteinek a küldöttei is, azok, akiknek gyermekei 1973-ban fiatal felnőttként szervezték, fogadták és kiszolgálták (!) a berlini 10. Világifjúsági Találkozó küldötteit. Ne feledjük azt se, hogy 1951-ben már az 1949-ben kikiáltott Német Demokratikus Köztársaság fővárosa [Kelet-]Berlin volt a III. VIT házigazdája.
A kiszolgálásra visszatérve: az FDJ lelkes tagjai szívüket-lelküket beleadták, csak hogy fennakadás nélkül, gördülékenyen megvalósuljon a jubileumi találkozó valamennyi eseménye.
A magyar küldöttség egy csoportja:
A mindenekelőtt kollégiumokban elszállásolt küldöttségeket (a néhány busznyi magyar delegációt az akkori szocialista pártlap, a Neues Deutschland Franz-Mehring-Platz-i székházával szemben magasodó koleszban helyezték el) minden reggel gazdagon terített asztal fogadta. A szobákat, fürdőket, közös helyiségeket német alapossággal patika tisztaságúra suvikszolták, fölajánlották, hogy akár kimossák, kivasalják, szükség esetén megvarrják a vendégek események közben megviselt ruháit…
Kitett magáért az NDK, melynek ifjúsága (kellő meggyőzés után) akkor őszinte meggyőződéssel hitt az elsőként Berlinben megfogalmazott jelszóban: „Antiimperialista szolidaritásért, békéért és barátságért!”, amely aztán csaknem másfél évtizedig, 1997-ig nem változott a VIT-eken. Voltak, persze, olyan házigazdák is, akik sokszorosan túlteljesítették a megbízatásukat.
Egy lelkes amatőr NDK-együttes, a VEB Stahl (Állami Acélművek) hangjai:
Az egyik a magyar küldöttség idegenvezetője volt, aki igyekezett „ősi” DDR-nyelven előadni magyarázatait (miközben a magyar tolmács alig tudta visszafojtani a kuncogását). A két német állam (mindenekelőtt a keleti) igyekezett Goethe, a Grimm fivérek, Humboldt nyelvét is elválasztani az ország kapitalista-imperialista (értsd: nyugati felében) beszélttől. Így keletkeztek aztán olyan tekenyakart kifejezések, mint például a Stadtbilderklärer/in, amit egyébként Fremdenfürhrer/in alakban ismert a német nyelv, és idegenvezetőt jelent magyarul. Csakhogy nem volt illdomos „führer”-t emlegetni az NDK-ban, ezért lett aztán az idegenvezetőből városképmagyarázó, miként a járművezetői engedélyként ismert Führerscheinből Fahrerlaubnis, a sültcsirkéből (Brat[s]hähnchen) Broiler, a hétvégi házikóból (Wochenendhäuschen) orosz mintára Datsche…
Egy VIT-rendezvény a sok száz közül a Humboldt Egyetemmel átellenben.
Természetesen a keletnémet (népnyelvi!) nyelvújítók szellemessége máig megnevetteti mindenekelőtt a Wessiket/Bundikat (a született nyugatnémeteket), amikor ezt hallják, mondjuk, drezdai ismerősüktől: Erdmöbel (földi bútor), és első hallásra el sem tudják képzelni, hogy mit jelent, mert ők erre a fogalomra a Sarg szót használják, ám mindkettő koporsóként fordítandó magyarra.
Legalább ennyire bájos a berlini köztársasági palota (Palast der Republik) két neve: Ballast der Republik (utalván arra, hogy méregdrága volt és teljesen fölösleges, hiszen az NDK legföljebb a nevében volt köztársaság), vagy az „Erichs Lampenladen”, magyarul Erich lámpaüzlete, mivel esténként olyan fényes szokott lenni az Erich Honecker pártfőtitkár és államfő presztízsberuházása (ő nem a stadionépítést szorgalmazta), mint egy csillárbolt.
Visszatérve a berlini VIT idején tett városnézésre: a városkép-magyarázó hölgy, nevezzük Kathrinnak, ekként kezdte mondandóját: Szeretettel üdvözöllek benneteket „a világ legnagyobb NDK-jának” fővárosában, Berlinben. Máig azon gondolkodom, hogy vajon őszinte meggyőződésből vagy éppenséggel metsző gúnyból fogalmazott ekképpen: „die größte DDR der Welt”. A magyar VIT-delegáció németül tudó néhány tagja mindazonáltal fölnyerített… (Egyébként az említett Walter/Malter Ulbricht éppen a berlini VIT idejére időzítette végleges távozását: meghalt; helyébe a legalább annyira vaskalapos-vonalas Moszkva-szolga, Erich Honecker lépett.)
Természetesen mindazok (és ez a magyar küldöttség 97 százaléka volt), akik először jártak az NDK-ban és a még akkor is elég nehezen megközelíthető (a magyarországi határsávos rendszert idézte föl az ellenőrzés) Berlinben, igyekeztek megismerni a város nevezetességeit, mindenekelőtt a Brandenburgi kaput, amely akkor már évtizedek óta a kelet-nyugati szembenállás jelképe is volt. Annak ellenére, hogy az államhatár (pontosabban az övezethatár, hiszen Berlint, akárcsak Németországot, illetve Ausztriát és Bécset is, a II. világháborúban szövetséges hatalmak négy (szovjet, amerikai, angol, francia) zónára osztották föl, Berlinnel is ezt tették. Területileg is ez volt az arány. A jelképek egész sorát megtestesítő Brandenburgi kapu teljes egészében a szovjet övezethez tartozott. A Párizsi térként ismert terület 1973-ban (lásd a képet!) teljesen kihalt volt, mivel a II. világháborúban, a Berlinért folytatott elkeseredett küzdelemben ott jóformán kő kövön nem maradt.
Az övezethatár egyébként jóval a kapu túloldalán húzódott, ám azt a térséget legföljebb a keletnémet határőrök járhatták be. A berlini fal fölhúzása (1961. augusztus 13.) után kilátó (pontosabban belátó) emelvényt építettek a kapuval szemben, a brit övezetben, hogy a nyugat-berliniek és vendégeik onnan leshessenek át a keleti oldalra. Onnan nézett át 1963. június 26-án John F. Kennedy amerikai elnök a falépítő Walter Ulbricht (csúfnevén: Malter Ulbricht) birodalmába, miután elmondta híres beszédét a berlin-schönebergi városháza erkélyéről: „Ich bin ein Berliner”, azaz „Berlini vagyok”, kifejezvén szolidaritását a fölszabdalt német főváros lakosságával…
Természetesen a városnéző magyar VIT-delegáció tagjait sem engedték közel a kapuhoz, még szerencse, hogy akkoriban a Magyar Népköztársaság NDK-beli nagykövetsége az (ugyancsak világhírű, dalban is megörökített) Unter den Linden és az Otto-Grotewohl-Straße sarkán magasodott, és a felső emeletekről, elsősorban a szolgálati lakásokból, pompás kilátás nyílt nyugatra. Az abszolút megbízhatónak minősülő magyar VIT-küldöttség tagjai ekként átnézhettek a másik oldalra.
Ezt a tudósítói igazolványt (balra) még az NDK külügyminisztériumának sajtóközpontja állította ki.
Nem messzire a magyar nagykövetségtől működött az NDK Külügyminisztériumának „ügyfélszolgálati irodája”. Az ott szolgálatot teljesítő „belügyes külügyesektől” kellett kérni azt az engedélyt, amely a szolgálati útlevéllel együtt fölmutatóját följogosította az NDK államhatárának átlépésére egy meghatározott határátkelőn a betétlapon (jobb oldali kép) megjelölt időtartamon belül egyszeri vagy többszöri alkalommal. Természetesen ez a fajta kötelező engedély ellentmondott mindennemű nemzetközi megállapodásnak, elvégre az NDK hatóságainak semmi közük sem lehetett volna ahhoz, hogy mikor, hol és hányszor lépi át a zónahatárt Berlinben az a magyar állampolgár, akit a világ valamennyi országára érvényes útlevéllel látott el a hazája.
Évekig dolgoztam az NDK-ban a külügyminisztérium folyóiratának felelős szerkesztőjeként, ennek ellenére, szolgálati útlevél birtokában is kérnem kellett a betétlapot a külügyes-belügyes irodában. Bár szívélyesnek nem lehetett nevezni az okmány kiállítóit, ám korrektek voltak, igazi porosz hivatalnokok, akik legföljebb a nyugatnémet kollégákkal (tanúja voltam egyszer-kétszer) „hasogatták a szőrszálakat”.
Nyugat-berlini útjaimat múzeum-, városnézésre, mozizásra, hangverseny-látogatásra használtam a legtöbbször, továbbá olyan árucikkek beszerzésére, amiket a keleti oldalon nemigen lehetett megvásárolni, legföljebb a diplomataboltban, persze, nyugatnémet márkáért. Gyakorta dugtak a zsebembe kollégáim (odaáti rokonaiktól levélborítékban kapott) nyugatnémet márkát (még az NDK újságíró-szövetségének egyik vezető munkatársnője is), hogy vegyek és hozzak át nekik jófajta szemes kávét vagy teát, váltsak ki olyan gyógyszert, amelyhez a keleti oldalon nem lehetett hozzáférni. Tekintettel arra, hogy szolgálati útlevéllel a kezemben a keletnémet vámosnak legföljebb kedélyesen köszöntem, ő viszont nem egyszer fogcsikorgatva mondott egy „’n’Tag”-ot, a csomagom átvizsgálására nem volt jogosult. Így jól jártak munkatársaim, akik titokban bizonyára rettenetesen irigyelték a világútleveles magyart.
A német egység ünnepségeire kiadott sajtóigazolovány (jobb oldalt).
A keletnémet hatósággal örökre emlékezetes afférom is támadt. Már jó ideje itthon dolgoztam, amikor lapom, az akkor tekintélyes és nagy példányszámú Magyar Hírlap megkért: készítsek interjút Poul Schlüter (konzervatív néppárti) dán miniszterelnökkel, II. Margit dán királynő 1987-i magyarországi útját előkészítendő. Azért, hogy minél többet lássak, ha tehettem, vonattal utaztam külföldön. Ez alkalommal is ekként történt, Berlinből kora hajnaltájt értem Warnemündébe. Útlevelemet, szokás szerint, kiraktam a fülke asztalkájára, és elaludtam. Arra riadtam, hogy valaki fölrántja a kupé ajtaját. Nem tudtam, álom-e vagy valóság: legalább kétméteres, egyenruhás fickó, mellén keresztben géppisztollyal, harsányan az útlevelemet követelte. (Emlékezetes, hogy az NDK fegyveres erőinek az uniformisa ijesztő módon hasonlított a hitleri Wehrmachtban használt egyenruhákra…) Az óriás bőrkesztyűs kezében az útlevelemmel, kikérdezett a személyi adataimról, végül megkérdezte, hogy hová megyek. Tekintettel arra, hogy a vonat már a koppenhágai kompra gurulóban volt, a kérdés abszolút fölöslegesnek tetszett, ekként a válaszom is ebben a stílusban fogalmazódott: „Oda, ahová ön sosem fog eljutni!”
Azt hittem, hogy az egyenruhás ott kap agyvérzést. Előbb vörös, aztán falfehér lett, útlevelemet úgy hajította felém, hogy éppen csak el tudtam kapni, becsapta maga után a fülke ajtaját, és farkaskutyás társával együtt elviharzott. A vonaton rajtam kívül talán még egy-két utas lézengett – állapíthattam meg kora reggel, amikor a szerelvény begördült a koppenhágai főpályaudvarra.
Csak jó két évvel később jöttem rá: tévedtem a határőrnek adott válaszomban. Amire akkor még senki sem számított, egyesült a két német országrész, és valamennyi állampolgára az egész világra szóló útlevelet kapott – alanyi jogon.
Az ám, az interjú kitűnően sikerült a Christiansborg palotában, de arról majd egy másik alkalommal írok.
(A jobb oldali képen: a német egység ünnepsége alkalmából váltott berlini tömegközlekedési jegyek maradéka; a megváltottakat egyébként kutya sem kérte, Kelet- és Nyugat-Berlin között addigra megszüntették a határt, lerombolták a falat.)