(Írta: Szakonyi Péter) Szétverték a Keleti pályaudvar közösségi zongoráját – írja az egyik hírportál – ezért azt el kellett szállítani. Nem egy megszállottan vad dzsessz-zenész, hanem „tudatos” rongálók tették. Nem bízták a dolgot a véletlenre: a hangszer jó néhány billentyűjét kitörték, a húrokat megszólaltató kalapácsok egy részét kiszedték, ellopták. Végül teledobálták pianínót pedig csikkekkel, sört öntöttek bele, és biztos, ami biztos alapon a zongoraszéket is kettévágták.
Eddig a rövid soros hír, ami – tudtommal – nem keltett ugyan közfelháborodást, engem mégis szíven ütött. Mert az egész érthetetlen. Még akkor is, ha a rombolás és pusztítás manapság éppolyan hétköznapi cselekedet, mint a reggeli kávéfőzés, vagy az esti fogmosás. Csakhogy a pusztításnak ilyen formája azonban megrázó, ugyanis sem oka, sem magyarázata nincs.
Aki ilyet elkövet, az csupán egyet akar: megsemmisíteni valamit.
Nem ez az első eset (és valószínűleg is nem is az utolsó), és korántsem új jelenségről van szó. Ehhez hasonló példát naponta tucatnyit találhatunk. Például: ha valaki, úgymond, játékból betontömböt rak a vonatsínre, eltávolít egy életveszélyt jelző táblát, mérget, csigaszöget kever a kutyatápba… és még sorolhatnám szinte vég nélkül. A „kreativitás” szinte kifogyhatatlan – ha ártani akarnak valakinek vagy valaminek. És sajnos, az ilyen és hasonló pusztító-romboló tetteket már-már megszoktuk, együtt élünk a hétköznapi brutalitással, mondhatnók, mindennapjaink része lett az újkori barbárság. Értetlenül állunk, és szavakat keresünk ezek láttán, mert magyarázat ezekre nincs – talán egy pszichológus dolga lehetne, felderítendő a motivációt.
De azt szerintem ő sem tudná kideríteni, hogy valaki(k)nek miért szúrta a szemét a pályaudvaron elhelyezett zeneszerszám. Az a szegény pianínó, amit azért helyeztek el a váróteremben, hogy ha netán valakinek kedve szottyan, leülhessen eléje és az ujjait végig futtathassa a billentyűkön, ismert vagy kevésbé ismert dallamokat játsszék önmaga és mások szórakoztatására.
A Nyugat-Európából „importált” ötlet, amúgy itthon is sikert aratott. Sok helyen hatott a csábítás és alkalmi koncertek születtek a fővárosban és vidéken is. A budai, Fény utcai piacon például Presser Gábor ült le a versenyzongora elé és rögtönzött koncerttel lepte meg a cekkeres alkalmi publikumot. A közismert dallamok és a legendás muzsikus éppen úgy örömet és kellemes perceket szerzett, mint a más köztéren fellépő, egykori zenekari zongorista vagy az idős bárzenész.
A Keleti pályaudvaron egy darabig aligha lesz matiné-koncert, hiszen ki fizetné meg a rommá roncsolt pianínó helyreállítását!?
Mementóként, az emberi hitványság és brutalitás mementójaként viszont érdemes lenne kiállítani a szétvert zeneszerszámot ott, ahol sokan látják – és talán a mellé helyezett persely is megtelnék egy pianínóra való pénzzel. Feltéve, ha azt meg el nem lopják…