Aján és Schmitt: a jelenség

(Serényi Péter / Újnépszabadság) Ha most kitalálnék egy játékot – esküszöm, hogy nem unalmamban, arról ugyanis szó sincs, hanem, mert ez (is) trendi lett itt, a fb-on! –, akkor azt játszanánk: mondj 5 magyar sportvezetőt az elmúlt fél évszázadból! (A nyitó képen: Schmitt Pál és Aján Tamás.)

Bármilyen összegben lefogadnám, hogy az 5 között tutira ott lennének hárman, nálam legalábbis 1000%-ra: Gallov Rezső, Schmitt Pál és Aján Tamás…

Gallov – külön kategória! Nem én mondtam, hanem Kovács Tamás, hogy ő volt az utolsó igazi, hiteles sportvezető kis hazánkban, pedig neki aztán jócskán van összehasonlítási alapja!
De egyébként is, most a másik kettővel kapcsolatban akad némi elmélkedni valóm, nem véletlenül persze: egyrészt temérdek az időm, meg az energiám, másrészt ugye jócskán van aktualitása… Bő három hónapos kínos hercehurca, piaci kofákéra emlékeztető kisstílű alkudozások után ugyanis tegnap este érkezett a hír: Aján – felfüggesztése, háttérbe vonulása, tök mindegy, mit követően – lemondott a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség elnöki posztjáról.

Mielőtt róla, meg Schmittről – abszolút szubjektíven – véleményt mondanék, sietek előrebocsátani: mindkettőjükkel, inkább többé, mint kevésbé, mindig jóban voltam! És mégis meg kell állapítanom: túl azon, hogy az általuk uralt, egyértelműen a befolyásuk alatt tartott időszakban (mondjuk a múlt század ’80-as éveinek második felétől kb. 2010-ig, tehát bő 2 évtizeden keresztül) elég nehezen lehetett volna helyettük mást találni a honi élsport, konkrétabban a MOB irányítására, valahol valahogyan kódolva volt a bukásuk! És most mindegy, hogy emberileg, vagy (sport)szakmailag…

Nagyívű, a csillogást-villogást, a látványos sikereket és a rossz irányú kanyarokat, kilengéseket egyformán magába foglaló karrierjük a nagy egészhez képest egyértelműen méltatlanul ért véget!

Bár hosszú ideig hétágra sütő napjuk leáldozásának oka között jelentős a differencia, hajlok inkább holmi párhuzamok emlegetésére, mert – szigorúan szerintem! – egyszerűen nem ismertek határt, józan mértéket, azt hitték, hogy nekik mindent szabad, nekik mindig minden sikerül!

Hogy miért hitték így, arra is van egy privát, külön bejáratú magyarázatom: mindketten, ugye, egy letűnt rendszer, a szocializmus „gyermekei”. A rendszerváltás után pedig, a hirtelen ránk szakad „szabadságban” voltak, mondjuk, az olajszőkítők, mert a privatizáció szerencselovagjai, akik röpke néhány hónap/év alatt akartak feltörni (=meggazdagodni), s voltak mások, akik – például Schmitt is, Aján is – picit türelmesebben kamatoztatták az eszüket, az eleve kényelmes beágyazottságukat, s „életfogytiglanra” terveztek.

Aztán/közben a fene nagy jó dolgukban, mohóságukban, feneketlen étvágyukban beleestek a saját csapdájukba…

Nem voltak persze ezzel egyedül, sőt, napestig lehetne sorolni az övékéhez hasonlító sorsokat! Viszont számomra, mert amióta az eszemet tudom, a sportban, a sportért és a sportból élek, ők az érdekesek, mi több: csak ők az érdekesek!