Amatőr pacifista felfedező és kulcskereső

Egy kisfiú naplószerű összeállításának a címe: „Rém hangosan és irtó közel”. Apa–fiú történet a lényege. Egy 2011. évi mozifilm: romantikus dráma címe is. Sikerkönyv nyomán Oscar-díjra jelölt, megható mozi készült arról: hogyan éli meg és dolgozza fel egy kis srác édesapja elvesztését a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás nyomán. A filmben Oskar Schell önmagát tartja amatőr pacifistának; útja pedig egy kulcs rejtélyének a felfejtése.

A minap jelent meg az üzletekben cd-n az erős, szentimentális történet kópiája. Az IMDb-én 6,9 ponttal áll jelenleg: ér is ennyit a mű. Főként a színészi játék emeli igazán magasra. Tom Hanks, Sandra Bullock, Max von Sidow … és nagy felfedezésre, az ifjú Thomas Horn teszi az alkotást jelentőssé.

A Jonathan Safran Foer regénye alapján készült forgatókönyvet Eric Roth jegyzi, a rendező pedig Stephen Daldry.

A promócióból: „…keresés története: miután a csodabogár Oskar Schell egy kulcsra bukkan az apja – aki 2001. szeptember 11-én életét vesztette a World Trade Centerben – a 11 éves New York-i fiú kétségbeesett kutatásban kezd holmijai között, hogy kiderítse, mibe való lehet a kulcs. Miközben Oskar a várost járja, a legkülönfélébb emberekkel találkozik, akik a maguk módján mindannyian túlélők, és akik segítenek a fiúnak megfejteni az életfontosságú rejtélyt, és megőrizni annak a férfinak az emlékét, aki annyit tett azért, hogy Oskar képes legyen legyőzni a félelmét az őt körülvevő zajos és veszedelmes világban.”

Vannak, akik nem szeretik az érzelmes, sőt érzelgős amerikai filmeket. Nem fog mindenkinek tetszeni ez a mű sem. Nem is hibátlan alkotás: talán kicsit túl hosszú; itt-ott túl emocionális, didaktikus is. A gyermekábrázolás szabadabb, felszabadultabb, mint ami Közép-Kelet Európában, és tán’ ez idő tájt itthon hivatalosan elvárt. Az, hogy egy kiskorú legény megszállott következetességgel, hazugságok és fóbiák révén is szabadon jár-kel; kutat az apja hagyatéka nyomán; itthon némelyeknek lehet elfogadhatatlan. Pedig így tesz: a bizonyosságának, s a biztonságának a hiánya fogva tartja.

Oskar számolja is a saját lódításait. Nem elveszett, csak zavarodott. Ő maga mondja: Apa sose bánt velem úgy, mint egy gyerekkel. (Értsd: emberszámba vette.) Útja végén a kisfiú megértően közli az anyjával: „Megígérem, hogy normális leszek”. Mire a mama: „Azt a legkevésbé sem szeretném. Tudom, hogy apa nagyon büszke lenne rád, amiért nem adtad fel a keresést”.

Gyerekesnek, tömény naivitásnak vélhetik – negatív értelmezésben – a történet előre haladását akárkik. Ilyesféle infantilis mondat szolgálhat nekik mentségül a moziból: „Csak az ember könnyezik; az elefánt nem”.

Így volna? Számít? Másutt a lényeg.

Szerintem nem kell ahhoz Asperger-szindrómásnak lenni, hogy egy legényke hihetetlen elszántsággal járja végi a saját útját. Igaz; amerikai trauma amerikai feldolgozása a film; de éppen Tom Hanks-ék mély humanizmusa teszi mindezt mégis hitelessé.

A majdnem teljes szabadság kiélése taszító lehet a poroszos nevelés megszállottjainak. Az pedig, hogy vajon miként érdemes feldolgozni egy közösséget ért traumát: ez idő tájt Magyarországon ismeretlen. Magyarország nem Belarusz; Budapest nem Minszk. Ne is legyen!

Nem kell lélekgyógyásznak lenni ahhoz, hogy megértsük a fiú helyzetét, motivációit, kitöréseit, veszteségét, makacs próbálkozásait és mindebben édesanyjának diszkrét támogatását.

Meglehet: a film utolsó negyedórája csöpögősre, erősen szentimentálisra sikerült. Ám (rossz) szülő legyen a talpán, aki nem a fia mellett áll ki a közös veszteségük lelki megemésztésében; úgy ahogy kell, s amiképpen lehet.

Oskar kezdetben, dühében ezt vágja az anyja szemébe: „Miért nem te voltál, neked kellett volna ott lenned a toronyban!” Édesanyja nem leszidja ezért, sőt kiböki: „Szerintem is!” Oskar hárít: „Nem így gondoltam!” Anya: „Dehogynem! No, feküdj le!” (Megjegyzésem: mindenki más között ez a vita megbocsáthatatlan lenne. Ők azonban értik és lassan, idővel feloldják ezt.)

Van még egy bizarr csavar a filmben. Akit az apja nyomán keres Oskar: egy Black nevű egyén. Igen ám, de van egy Black nevű slágerénekes, akinek a legnépszerűbb dala, mely mindannyiunk fülében cseng, ez: Wonderful Life. Mi más lehetne itt a pozitív ellenpont?!

Ki nem állhatom az erőszakolt aktualizálást. Mégis, találtam valamit. Magyarországon, 2020 szeptember elején a SZFE-es szolidaritás kulcsfontosságú. Erre ad asszociációt a film egyik bizarr megoldása. A Max von Sidow által megformált, néma bérlő, voltaképpen a nagypapa trauma okozta némaságban kommunikál.

A tenyerébe van írva egy „igen” és egy „nem” jel. Bal kezében az igen, jobb markában a nem. Nahát; ráadásul sokkal több az igen a sztoriban.

Itthon meg a mi tenyerünkben az SZFE szignója van. Tudjuk, mire és hogy kell használni. Elhangzik a filmben: „Megpróbáltam a te fejeddel gondolkodni, meg akarlak érteni!” Többes számot alapul véve itthon sem volna-lenne szükség ennél többre. Nem igaz?!

Lenne még egy utalás. A kissrác a megtalált delikvenstől kérdezi: „Ne öleljem meg?” „Nem” a meglepett válasz. Később, más összefüggésben előjön: egy másik Black imádott ölelkezni. Oskar mondja: „Engem tizenhétszer ölelt át”. Honi egyetemista közegükben, annak, akit igazán megillet, a fele is elég. Remélem.

Rém hangosan és irtó közel (Extremely Loud and Incredibly Close): 2011-ben készült, 129 perces, amerikai dráma; jó magyar felirattal és szinkron-hangokkal. Megvásárolható lemezen. Írta: Jonathan Safran Foer regénye nyomán Eric Roth. Rendezte: Stephen Daldry. A kulcsszerepekben: Tom Hanks, Sandra Bullock, Max von Sidow, John Goodman, és főként az ifjú Thomas Horn.