Az őszinteség ilyen foka megzavarta más nemzetek, történetesen az európaiak nyugalmát, akik szeretnének továbbra is hinni egy demokratikus „atlanti közösség” létezésében, melyet a kölcsönösen előnyös megállapodások irányítanak. Donald Trump azonban levetette az álarcot. Egy szerinte nulla összegű játékban, Amerika nyerni akar, ráadásul annyira, „mint még soha”: a piaci részesedést, a diplomáciát és a környezetvédelmet illetően is. Jaj, a legyőzötteknek, vagyis a bolygó összes többi lakójának!

És elköszönhetünk a multilaterális egyezményektől is, különösen a kereskedelmi megállapodásoktól. A Fehér Ház új lakója már évtizedek óta hisz abban a még iskoláskorában, vagyis az ’50-es években rögződött meggyőződésében, miszerint Amerika mindig jólelkű szamaritánusként viselkedett, és 1945 után idegen országokat tett gazdaggá. Ezek azután lépésről lépésre a „mi termékeinket kezdték gyártani, ellopták a vállalatainkat, és lerombolták a munkahelyeinket”.[1] Mindenesetre az amerikai nagy vagyonok, így az övé és a kormány néhány más tagjáé is, láthatóan túlélték ezt a véráldozatot.

De a mi kis játszadozásunk a szavakkal nem sokat nyom a latban a jól látható ideológiai váltáshoz képest: az Egyesült Államok elnökének meggyőződése – és ebben a szakszervezetek támogatják –, hogy a protekcionizmus „nagy jólétet és nagy erőt hoz majd”. Ráadásul mindezt épp akkor jelenti ki, amikor Davosban, a Gazdasági Fórumon, a Kínai Kommunista Párt vezetője felajánlotta, hogy Amerika helyébe lép, és átveszi a kapitalista globalizáció motorjának szerepét…[2]

És mit mond minderre Európa? A szétesés veszélye fenyegette már a washingtoni csapás előtt is, ezért csak elhűlve figyeli, hogy robognak az események, és megrökönyödve fogadja a „keresztapa” fenyegetéseit. Trump feltételezi (és ebben nem nagyon téved) hogy Európát a német gazdasági döntések uralják, örül, hogy az Egyesült Királyság a kilépés mellett döntött, és kineveti a lengyelek meg a baltiak oroszellenes rögeszméit. Vagyis az európai vezetők, akik már hosszú évek óta lemondtak azokról a céljaikról amelyek nem voltak kedvére hűbéruruknak, most félhetnek, hogy zárva találják az amerikai nagykövetség kapuit, ahova el szoktak látogatni, hogy kifejezhessék elkötelezettségüket.[3]

Nem biztos, hogy Trump egyoldalú döntései kikényszerítik az Atlanti-óceánt átívelő köldökzsinór elvágását. Pedig ideje lenne, hogy Európa a saját lábára álljon, és végre elkezdődhessen a szabadkereskedelem korszaka utáni új fejezet. Mindez megérdemelné, hogy az ez évi francia és német választások központi kérdése legyen. (Fordította: Morva Judit)

[1] Harminc évvel ezelőtt, 1987. szeptember 2-án, Donald Trump a keleti part három nagy napilapjában megvett egy egész oldalas hirdetési felületet, és publikált egy nyílt levelet a következő címmel: „Miért kellene felhagynia Amerikának azzal, hogy fizesse olyan országok katonai védelmét, amelyeknek minden lehetőségük megvan, hogy megvédjék magukat”.

[2] „China says it is willing to take the lead” (Kína bejelentette, hogy kész átvenni a vezetést), The Wall Street Journal Europe, 2017. január 24.

[3] Mint azt a WikiLeaks 2010 decemberében több ezer diplomáciai távirat alapján feltárta.