Hadjáratokkal, háborúkkal köztudomásúan együtt járnak a rablások, fosztogatások. Egy-egy műremek (festmény, szobor, étkészlet) kalandos utakat járhat be, amíg visszajut tulajdonosához.
Kovács Ágnes műtörténész évtizedek óta kutatja a sokszor államilag vezérelt műkincsrablásokat, amelyeknek klasszikus példáját a napóleoni háborúk teremtették meg. A franciák elsősorban Egyiptomot választották ki célpontul, de Bajorországra is szemet vetettek, majd az oroszországi hadjárat idején ékszereket, koronákat, vallási kegytárgyakat vittek magukkal, hogy azután a Louvre-ban kiállítva őket ámulatba ejtsék a látogatókat. Napóleon nem saját zsebre „dolgozott”, hanem Párizst akarta az európai kultúra központjává megtenni; a náci „kultúrpolitika” alapelvvé tette a szervezett műkincsrablást.
A Noran Kiadó gondozásában megjelent könyvben (A hajlított kalap) részletesen áttekinti Adolf Hitler műgyűjtő tevékenységét, a náci műkincsrabló szervezetek tevékenységét szerte Európában. A címben jelzett magyar korona hányatott sorsáról csak a kiadvány közepétől kezdődően olvashatunk (akkor derül fény arra, hogy a „hajlított kalap” valójában a Szent Korona korabeli kódszava volt), de az olvasó nem bánja meg a terjedelmes kitérőt.
Főként azoknak érdekes alaposan végiglapozniuk Ribbentrop, Rosenberg, Himmler és Speer pályafutását, akik e könyvből kívánják tökéletesíteni hézagos történelmi ismereteiket. A szerző ugyanis részletesen kitér a Német Birodalom kultúrpolitikai elveire, Adolf Hitler dédelgetett tervére, a linzi „világmúzeum” felépítésére. Ugyancsak a történelmi összefüggésekbe beágyazottan taglalja Kovács Ágnes azt a sorsot, amely a magyar tulajdonban lévő műtárgyakra várt az 1944-i német megszállást követően.
Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott és emberei aprólékosan kidolgozott listákkal érkeztek, hogy elsősorban zsidó tulajdonban lévő ingatlanokat, ingóságokat, gyűjteményeket foglaljanak le. A Szálasi-puccs úgyszólván hab volt a tortán; a „nemzetvezető” menekülés közben teherautó számra vitte magával, „mentette” a szajrét. Miközben last minute lagziján Ferenc József étkészletével parádézott, hű alattvalói a „hajlított kalap” elásásával foglalatoskodtak.
Kovács Ágnes műve elegyes alkotás. Egyfelől a huszadik századi műkincsrablásokhoz vezető történelmi események számbavételét, náci kulcsvezetők jellemrajzát kínálja, másfelől áttekintést kapunk az elrabolt műremekek további sorsáról. Beleértve a rejtekhelyek (bányák, raktárak) felderítését, a műkincsek beszállítását és feldolgozását – elsősorban Münchenben. Az amerikai hadsereg védelmét élvező magyar műtárgyak (egyebek mellett Raffaello, Manet, Szinyei-Merse, Székely Bertalan, Benczúr Gyula remekei), a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét, amely az új forint megteremtéséhez adott fedezetet, közvetlenül a háború után, vonatszerelvényeken érkeztek haza. Kivételt képezett a Szent Korona, amelyet Washington először a Vatikánnak ajánlotta fel, majd a Carter-adminisztráció éppen negyven éve visszaszolgáltatta Magyarországnak.
Különösen értékesek és informatívak a könyvnek azok a fejezetei, amelyek gazdag dokumentációval alátámasztva a restitúciós eljárásokkal foglalkoznak. Kovács Éva csak szűkszavúan emlékezik meg a Szovjetunióba elhurcolt, hadizsákmánynak tekintett magyar műkincsekről, pedig ezek sorsa is „megérne egy misét”.