Ardenne báró – Európa Edisonja

„Európa Edisonjaként is ismerik a nyolcadik évtizede felé ballagó világhírű német tudóst, a természet-, az orvosi és a pedagógiai tudományok tiszteletbeli doktorát, ötszáznál több szabadalom kidolgozóját, több mint 600 tudományos dolgozat és 82 tudományos könyv szerzőjét, Manfred von Ardenne professzort.” (A nyitó képen Ardenne professzor és e sorok szerzője.)

E sorok 1985. április 24-én jelentek meg az akkor itthon és külföldön egyaránt tekintélyes napilapként ismert „Magyar Hírlapban”. Ardenne professzor (Hamburg, 1907. január 20–Drezda, 1997. május 26.) akkor legalább egy évvel volt fiatalabb, mint e sorok írója – most. Kétszer volt szerencsém meglehetősen hosszú beszélgetés végett találkozni a tudóssal, mindkétszer lenyűgözött hihetetlen szerénységével, világos, a nem szakmabeli számára is jól megérthető gondolataival.

Hihetetlenül gazdag élete volt, sorsa megadta neki mindazt a lehetőséget, miáltal a legmagasabb elismerésekkel jutalmazhatták – mindenekelőtt a második világháború után. Igen nagy valószínűséggel más lenne a mai ember véleménye róla, ha például sikerül az 1940-es évek elején gyorsabban előbbre jutnia a kutatásaiban, és elkészítenie a Harmadik Birodalom számára az igazi „csodafegyvert”, az atombombát. Szakértők szerint nem járt messze tőle, ezért is siettek a szovjet-oroszok (megelőzendő az amerikaiakat) összepakolni Ardenne minden ingóságát, és különvonattal kimenekíteni a még ostromlott Berlinből – a békés Krim-félszigetre. Ott aztán nyugodtan megalkothatta az atombombát szovjet tudóstársaival együtt – azután, hogy az amerikaiak 1945 nyarán kettőt is robbantottak a szörnyű fegyverből Japánban…

„Ardenne báró a Német Demokratikus Köztársaság állampolgára – írtam akkor, 1985 tavaszán a Magyar Hírlapban. – Vezetője a saját tulajdonát képező és a nevét viselő drezdai intézetnek, ahol mintegy hatszáz tudományos munkatársával, mindenekelőtt fizikusokkal és orvosokkal, az embert, az életet szolgáló kutatásokat folytat, új eljárásokat, találmányokat, szabadalmakat dolgoz ki. Nevéhez fűződik – csak a különösen fontosakat említve! – a több kamrás, elektronsugaras olvasztókemence, a finomplazma-sugaras vágóégő, a lenyelhető intesztinális rádióadó, egy sor környezetbarát-technológia, gyógyászati készülék, a több lépcsős oxigén- és rákterápia-koncepció.

Nemrég, Drezdában járván, fölmentem a helyi Rózsadombra, a Weißer Hirschre – egy kis nosztalgiázás céljából.


Német hírességek sora lakik az Elba fölött magasodó dombon, a többi között Gunther Emmerlich, a valamikor keletnémet (NDK), 1990 óta a német show-élet sztárja...

Századunk egyik legtermékenyebb tudósa; tanítómesterének és példaképének mondhatja Max Planckot, Albert Einsteint, Otto Warburgot, munkatársának Gustav Hertzet, Max Steenbecket és Peter Adolf Thiessent, barátjának a magyar Selye Jánost és Szigeti Györgyöt. Még nem volt húszesztendős, amikor megalkotta a néprádiót, pár évvel később a teljesen elektronikus elemekből épített televíziót és kamerát, az elektron-rasztermikroszkópot, a radart. Részecskegyorsítót épít, atomkutatásba kezd, amit a második világháború után – a szovjet kormány fölkérésére – kitűnő körülmények között és tudós munkatársakkal együtt, a Szuhumi melletti atommagkutató intézetben folytathatott. (sic! mert odavitték családostul – malenkaja rabótára)

Drezdai dolgozószobájában mondta von Ardenne, a többszörös nagyapa, tudós, egy hosszúra nyúlt beszélgetésünk alkalmával; tulajdonképpen büszke arra, hogy a szuhumi intézet megszervezésével és az ott végzett munkájával hozzájárulhatott a kelet–nyugati nukleáris egyensúly megteremtéséhez. „Meggyőződésem, hogy miután aránylag rövid idő alatt létrejött az egyensúly, ez a béke megőrzésére is döntő hatással volt.” – Akadémiák, világhírű tudóstársaságok, nemzetközi tudományos szervezetek és szövetségek tagja, elnöke, alapítója Manfred von Ardenne professzor, a szovjet Állami és Lenin-díj, ezenkívül a legmagasabb NDK-kitüntetések tulajdonosa. Soha, semmiféle pártnak nem volt tagja (ezt ő állította e sorok írójának – a szerző), mégis elkötelezett, meggyőződéséért, világnézetéért minden körülmények között kiálló férfi, aki egy hosszú – és saját szavai szerint – nagyon boldog életet tölthetett az ember érdekében végzett tudományos kutatással és alkotómunkával, mindenkor szem előtt tartva az egyén és a közösség jogát a boldogságra és a békére. „Nem tudok takaréklángon égni – hallom még ma is a professzor vallomásnak beillő nyilatkozatát. – Humanista meggyőződésem, hogy kötelességem küzdeni a kóros folyamatok, elsősorban a fegyverkezési hajsza ellen – a leszerelésért, bolygónk és a világűr békéjéért…”

Emmerlich villájától nem messze található az immár világhírű Ardenne-intézet központi épülete…

(Itt megint csak közbe kell szólnia a szerzőnek: ebbéli nyilatkozata minden bizonnyal némi megbánást is tartalmaz, elvégre részese volt az 1940-es évek vége, az 50-esek eleje hidegháborús őrületében a tömegpusztító szovjet fegyverarzenál megteremtésének, hogy valamiféle egyensúly jöjjön létre a két szuperhatalom között.)

…és persze ma is látogatható…
…a tudós által berendezett csillagvizsgáló.

„…Ahol csak tehetem, elmondom: az általános leszerelés egyik legfőbb eredménye – létünk biztonságának abszolút megnövekedése mellett – a világ egészségügyének forradalmi előrehaladása lehetne és kellene hogy legyen. A fegyverkezési iparok rendkívül fejlett elektronikai és műszeripari ágát már rég az orvosi elektronika és az orvos-élettani technika kiépítésének az előkészítésére kellene használni. A hadiipar számtalan vegyészeti gyárát át lehetne állítani magas értékű élelmiszerek, takarmány, de főként modern gyógyszerek ipari gyártására – Földünk minden lakójának érdekében.

Lobogj, tudós fantázia, nem utópia ez! Érvekkel s gyakorlattal bizonyítható tétele fennmaradásunknak, emberi jövőnknek! Az átlagembernél sokszorta szélesebb. alaposabb és a következményeket is pontosan ismerő tudással fölvértezett tudós – két szörnyű világégés keserű, fájdalmas, örökre intő tapasztalataival emlékezetében – abszolút joggal szállhat szembe az öldöklés, elrettentés mindennemű tervével és gyakorlatával. Még ha oly tudományosnak minősített álcában jelenik is meg, mint az amerikai imperializmus csillagháborús programja. Ardenne professzor és a világ tudósainak igen nagy többsége – a népek jogainak és érdekeinek a szem előtt tartásával – nemet mond az ilyen programokra, amelyek az eget a pokol tornácává akarják változtatni. „Az az elképzelés, amely szerint a nukleáris fegyverek, ballisztikus rakéták vagy a kozmoszból földi parancsra működésbe hozható pusztító eszközök a tudomány és a technika haladása folytán ártalmatlanná tehetők, végzetes tévedés, mi több: a tömegek félrevezetése, megtévesztése” – szögezte le minapi cikkében az NDK-beli tudós.

A következményekkel, a „fejlődés” irányával idejekorán tisztában levő tudós elme, Ardenne professzor már 1964-ben kijelentette: „A nukleáris háború legszörnyűbb változata akkor következik be, ha bizonyos magasságban és egymástól bizonyos távolságra, tehát ha pontrács-geometriaszerűen egyszerre gyújtanak be sok nukleáris szuperbombát. Az egyidejű begyújtás megsokszorozná a Föld felszínén a maximális energiasűrűséget, és az egyszerre becsapódó szuperbombák nagy száma miatt leállna a navigációs és elhárító rendszer.” Azaz: menthetetlenül elpusztulna minden élet a Földön.

Negyven esztendővel a hitleri fasizmus fölött aratott győzelem és a német népnek a náci barbárság béklyójából való kiszabadítása után nem csupán mi, németek, hanem az egész emberiség, a világ békéje került ismét a legnagyobb veszélybe – mutat rá a német tudós a minden rációt nélkülöző, embertelen, ezért elvetendő amerikai csillagháborús elképzelések tarthatatlanságára. Tanítómestere, Albert Einstein szavaival figyelmeztet – bízunk benne: még idejében! –, hogy olyan fegyverek ellen, amelyek képesek az egész emberi civilizációt elpusztítani, a természettudomány nem ismer védelmet.

Éppen ezért, ha az emberiség életben akar maradni és a mostaninál magasabb színvonalra kíván fejlődni, minden eddiginél fontosabb, hogy kialakítsa a gondolkodás új formáját, amely egyszer s mindenkorra kiiktatja fogalmai közül a pusztítást, és az építést, az alkotást, a gyarapodást teszi egyéni és közösségi céljai vezérlő elvéül” – zárul a 35 esztendővel ezelőtt a „Magyar Hírlapban” megjelent egyik Ardenne-írásom.