Sok, legalább négy-öt évtizeddel ezelőtt gyakorta, havonta egyszer-kétszer megfordultam a „császárvárosban”. Nem magánemberként, az akkor rangos napilapként elismert Magyar Hírlap újságírójaként. Előfordult, hogy reggel mentem, elkészítettem az előre egyeztetett interjú(ka)t, háttérbeszélgetéseket mindenekelőtt politikusokkal, gazdasági szakemberekkel, és délután már itthon is voltam. (A nyitó képen: k.u.k. – Kreisky és Kádár; foto: Profil.)
A történelemből ismert k.u.k. rövidítés egyre inkább divattá vált magyar–osztrák viszonylatban; a keleti tömb országai közül hazánk kapcsolatai egyszer szerteágazóbbá és szorosabbá váltak Béccsel, Ausztriával. Írhatnám, és miért ne, Magyarország (akkor: Magyar Népköztársaság) ebben a tekintetben is „bezzegországgá” lépett elő, különösen jó érzés volt ezt a „bezzegséget” krónikásként megélni és megörökíteni. Az ám: k.u.k – eredetileg „kaiserlich und königlich”, magyarul cs. és kir., császári és királyi – amikor a két országnak (a Habsburg Birodalom fő alkotóinak) még egy uralkodója volt. Aztán nagyon szellemesen mindkét ország sajtója is átvette/használta (modernizálta!) a hárombetűs rövidítést, csak nagybetűkkel: K.u.K., mely jelentése: Kreisky und Kádár, illetve Kádár und Kreisky – ezzel is bizonyítván az eltérő társadalmi rendszerű, szomszédos országok kiemelkedően, példásan jó, sokoldalú kapcsolatát. Miként ez az alábbi archív írásokból is kicseng.
«Ahogy fogytak a naptár lapjai, akként gyarapodtak az összegzések az 1984. esztendő gazdasági eredményeiről, illetve az előrejelzések az 1985. év kilátásairól. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) éves jelentésében így ír Ausztriáról: „A legfontosabb gazdaságpolitikai célok elérésével 1984-ben is sikerült megtartania kedvező nemzetközi pozícióját.” A WIFO (Osztrák Gazdaságkutató Intézet) december közepén hozta nyilvánosságra jelentését, amely szerint 1985-ben háromszázalékos bruttó hazai termelésnövekedéssel lehet számolni. A fogyasztói árak csak négy (tavaly 5,7) százalékkal emelkednek, a munkanélküliség valamelyest csökken a múlt évihez mérten, 4.,6 százalék körül valószínűsíthető; az ország fizetési mérlegének hiánya 4,6 milliárd schillinggel lesz kevesebb.
Harminchárom vezető gazdasági szakember nyilatkozott a bécsi Die Presse egyik december végi számában. A Siemens Rt. osztrák vezérigazgatója: „1985: Ausztria gazdasága a próbapadon”; a Munkáskamara elnöke: „A gazdaság megfontolt támogatásával és okos jövedelempolitikával sikerült életben tartanunk a konjunktúrát, a föllendülést”; a Commondore Számítógép Kft. ügyvezető igazgatója: „A lehetőségek adottak – ki kell használni őket.” Természetes törekvése a teljesítőképes osztrák iparnak, hogy „levezesse fölös energiáit”, azaz: ahol csak lehet, megrendelést szerezzen, üzletet kössön. Megbízottai jóformán valamennyi fontos gazdasági tárgyaláson ott vannak, és versenyképes ajánlataik jó része érett szerződéssé, kulcsátadásos beruházássá a múlt években. A VOEST–Alpine Rt. állami óriás konszern már rég nem csupán kohó- és hengermű, hanem számottevő elektronikai vállalat is! Ezt bizonyítja, hogy az IBM és a Hewlett–Packard együttesen 4,5 milliárd schillinges megrendelést adott nemrég a linzi központú rt.-nek.
Különösen a keleti üzletek bizonyultak ígéretesnek Ausztria állami és magánvállalatai számára. Milliárdos megrendeléseket nyert el és teljesített tavaly a már többször is példaként említett VOEST–Alpine az NDK-ban és a Szovjetunióban. Novemberben Sinowatz kancellár avatta föl Eisenhüttenstadtban az „osztrák” konverter-acélművet. Pár héttel később Minszk közelében vett részt az osztrák kormányfő a zslobini kompakt-acélmű ünnepélyes átadásán. Szovjetunióbeli hivatalos útjára egyébként 38 vezető osztrák cég képviselői kísérték el.
A hivatalos osztrák statisztika szerint Magyarország előkelő helyet foglal el nyugati szomszédunk kereskedelmi partnereinek a sorában. A KGST (=Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, az egykori szocialista országok közös piaca – a szerk.)-országokat tekintve harmadik: kölcsönös szállításaink értéke meghaladja az évi 12 milliárd schillinget. (A szerk. megj. fiatal olvasók számára: Ausztria nemzeti valutája az euró előtt a schilling volt.) A jelek szerint tavaly sikerült ledolgoznunk a kereskedelmi mérlegben hosszú időn át Ausztria számára mutatkozott többletet.
Miként értékelik osztrák hivatalos körökben az együttműködést Magyarországgal? Két hónappal ezelőtt került sor Bécsben az osztrák–magyar áruforgalmi vegyes bizottság legutóbbi ülésére. Az osztrák minisztertanács előtt dr. Norbert Steger ipari és kereskedelmi miniszter, alkancellár egyebek között elmondta: a vegyes bizottság szorgalmazta a két ország harmadik piacokon való együttműködését; szélesíthető a kooperáció az erőmű-építésben, az energia-, a vízgazdálkodásban, a cellulóz- és a papír-, az élelmiszer- és az építőiparban. Bécsi beszélgető partnereim – dr. Erich Wittmann, a kancellári hivatal szekcióvezetője, valamint dr. Bodo Beelitz miniszteri tanácsos, ugyancsak a gazdasági koordinációval foglalkozó szekció egyik osztályvezetője – leszögezték:
– Számunkra politikai kérdés is a gazdasági kapcsolatok ápolása, erősítése, sokoldalú bővítése. Ebben a nagyon is kiéleződött nemzetközi légkörben szeretnénk példát adni az eltérő társadalmi berendezkedésű országok gyümölcsöző együtt munkálkodására.
Az osztrák–magyar politikai és kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok – meggyőződésünk – hozzájárulnak a térség stabilitásának az erősítéséhez, annál is inkább, mert a kölcsönös jóakarat és a bizalom az éltetője. Az annegassei bájos barokk palotában folytatott beszélgetés a kényes kérdéseket se kerülte el. Éppen előző nap fogadta el az osztrák parlament a technológia-transzferrel kapcsolatos állásfoglalást:
– Ausztriát az utóbbi időben többször is azzal a kritikával illették, hogy az amerikai technológia átjáróháza – mondták beszélgető partnereim. – Nem titok, hogy érdekünk a legfejlettebb technológiák, módszerek átvétele, hisz’ ez fejlődésünk alapja. Az is tény, hogy a legkorszerűbb technológia a tengerentúlról jön. Abba nincs beleszólásunk, hogy mit tartalmazzon az amerikai szállító és az osztrák vásárló fél magánjogi szerződése. Az osztrák eredetű technológiák továbbadása – akár Keletre, akár Nyugatra – viszont szuverén jogunk. Mindenesetre nagyon bízunk abban, hogy éppen a nemzetközi helyzet előbb-utóbb bekövetkező újabb enyhülése után a kelet–nyugati technológiai-tudományos együttműködés is visszanyeri egykori intenzitását.
Régi ismerője, mi több, apostola az osztrák–magyar gazdasági együttműködésnek dr. Alfred Mayer, a Szövetségi Kereskedelmi és Iparkamara kelet-európai osztályvezetője. – Egymás potenciális partnerei vagyunk – mondja dr. Mayer –, amit az is bizonyít, hogy száznál több kooperációs megállapodást kötött egymással Bécs és Budapest. Ez látszólag soknak tűnik, hisz’ vannak olyan KGST-országok, amelyekkel az ilyen jellegű megállapodások a harmincat sem érik el. Mi mégis kevésnek tartjuk, és ebben a magyar fél is egyetért velünk. Annak ellenére, hogy rendszeres és gyakori a két ország vezető szakembereinek a tapasztalatcseréje, és főként: mindkét félben megvan a szándék az előbbre lépésre, haladásunk nem olyan ütemű, mint amilyen lehetne. Bármennyire dicséretes is a magyar külkereskedelmi cégek önállósága, ez mind kevés; a termelő vállalatoknak kellene az eddiginél több javaslatot tenni a közvetlen együtt munkálkodásra az osztrák cégekkel. És főként: korszerűsíteni a már meglevő kooperációs szerződéseket, keresni az együttműködés lehetőségeit olyan közös gondjaink megoldásában, mint például a környezetvédelem vagy az alternatív energiaforrások. Nekünk megvannak a magunk elgondolásai – elő is terjesztettük őket Magyarországon – egyebek között harmadik piacokon való együttes föllépésre, fogyasztási és iparcikkek közös gyártására. Készek vagyunk ebből a célból közös cégek alapítására. Ez év elején egyébként gazdasági misszió látogat Magyarországra, hogy újabb lendületet adjon a közös érdeket szolgáló együttműködésünknek.»
Egy héttel később, egy újabb bécsi villámlátogatás eredményeként jelent meg a Magyar Hírlap 1985. január 17-i számában egy másik bécsi beszélgetés összefoglalója:
«Délután Pestre utazom – mondja dr. J. Fathy Zaki, a Simmering–Graz–Pauker Rt. kereskedelmi igazgatója, amikor a 4500 dolgozót foglalkoztató állami vállalat bécsi központjában, a 21. kerületi Siemens Strassén magasodó irodaházban az SGP magyarországi kapcsolatairól érdeklődöm.
– Munkatársaimmal együtt gyakran megfordulunk önöknél, elsősorban a Transelektro Villamossági Külkereskedelmi Vállalatnál. Profilunk ugyanis részben azonos: 60 megawattosnál nagyobb gőzturbinákat, komplett erőműveket is előállítunk, miként a Transelektro által képviselt néhány vállalat, összefűz bennünket az együttműködés lehetősége a harmadik országok piacain, például Törökországban, Egyiptomban, Szíriában… A dr. Zaki által elmondottakat erősítette meg néhány nappal később itthon dr. Lindner István, a Transelektro energetikai főosztályvezető-helyettese:
– Természetes partnerei vagyunk egymásnak. Az SPG ugyanis elkészíti a kazánokat, mi pedig a gőzturbinákat és a villamos berendezéseket adjuk az erőművi blokkokhoz. A 100–200 millió dolláros beruházási költséggel készülő erőműveket sem ők, sem mi nem tudnánk egyedül finanszírozni a kulcsátadásig, kénytelenek vagyunk közösen hitelezni. Ily módon partnerek vagyunk.
Bécsben viszont az is kiderült, hogy nem csupán együttműködő társak, hanem egymás vetélytársai is. Nézzük, halljuk csak! A tanácsterem elsötétül, multivíziós előadás kezdődik, hogy a vendég gyorsan, rokonszenvet keltő módon megismerkedhessen az SGP múltjával, jelenével – és talán egy kicsit a jövőjével is. A múltról csak annyit, hogy az SGP az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb gépipari üzemét, az Első Brünni Gépgyárat mondhatja ősének, miképpen a mi Április 4. Gépgyárunk is rokoni kapcsolatban állt vele. A történelem viharainak elmúltával egyesült a brünni cég ausztriai három gyára, amelyet az államszerződés megkötése után (éppen harminc esztendővel ezelőtt) államosítottak. Mindegyre korszerűsödő, vegyes profilú üzemeiben nehézgépek, mozdonyok, vasúti gördülőanyag, kazánok, atomerőművi és környezetvédelmi berendezések készülnek. Csupán érdekességként érdemes megemlíteni, hogy az SGP készítette földrészünk talán legnagyobb, „mindenevő”, fluidágyas szemétégető-művét; Ausztriában működik.
– Létfontosságú Kelet és Nyugat vállalatai számára a készség és hajlandóság az örök megújulásra – mondja dr. Peter L. Nesvadba, az SPG exportrészlegének az igazgatója. – A már évek óta tartó (föllendülésbe csak igen lassan átváltó) nemzetközi gazdasági recesszióban mi is elvéreztünk volna, ha nem dolgozunk ki idejében megfelelő stratégiát, és ha nem alakítjuk a mindenkori helyzethez és követelményekhez. Úgy vélem, hogy egyik erősségünk a korszerűség és a pontosság, amely persze nem önmagától való. Nagyszerű kutató és tervező gárdánknak nem csupán jelszava a testre szabott problémamegoldás. Saját fejlesztéseink kiegészítésére – mert nem kell okvetlenül újra föltalálni a meleg vizet! – bátran vásárol(t)unk licenceket azért a pénzért, amelyet a munkatársaink által kidolgozott és szükség szerint áruba bocsátott szellemi termékekért kapunk. Napjainkban – sajnos! – nagy piaca van a környezetvédelmi berendezéseknek. Alighanem idejében kapcsoltunk, amikor elhatároztuk: erőfeszítéseinket ennek a piacnak a meghódítására fordítjuk. Véleményem szerint az eddiginél nagyobb mértékben kapcsolódhatnának be ebbe az innovációs, struktúraváltoztató folyamatba magyar partnereink is. A konkurencia-nyomásnak együttes erővel eredményesebben ellenállhatnánk…
Ahol csak jártam osztrák vállalatoknál, főhatóságoknál, mindenütt a magyar féllel való együttműködési készséget hangoztatták. Arra hivatkoztak, hogy ők előterjesztették kooperációs ötleteiket, most a magyarokon a lépés sora. Ugyanakkor ide kívánkozik a Die Pressében megjelent cikk (szerzője Hammer József, bécsi nagykövetségünk kereskedelmi tanácsosa) megállapítása is: még mindig nem sikerült fölszámolni azt a tetemes vámhátrányt, amely az Ausztriába bevitt magyar termékeket sújtja. E beviteli vám számottevően csökkenti a Made in Hungary feliratú cikkek versenyképességét. Hasonló akadály az ún. láttamoztatási kötelezettség is, amely a legtöbb esetben csupán vámadminisztrációs eljárás, de visszariasztja a közepes és kisvállalatok jó részét attól, hogy Magyarországról importáljanak. Mindezeket az akadályokat célszerű lenne egyszer s mindenkorra megszüntetni. Az utóbbi néhány évtizedben végbement fejlődés bizonyítja: ennél súlyosabb problémákat is megoldottak Budapesten és Bécsben.
Szerkezetátalakítás, gvártmányösszetétel-változtatás, túlélési stratégia, innováció – bécsi és linzi beszélgetéseim alkalmával minduntalan visszatérő fogalmak, kifejezések. Mintha csak itthon lettem volna! Keményen megkínozta, és kínozza még ma is a nemzetközi gazdasági válság az osztrák vállalatok jórészét. Az acélipari krízis különösen súlyosan érintette az államosított nagyvállalatokat, mint például a VEW-t, az Egyesült Nemesacél Művek Rt.-t. Kiheverte-e a recesszió megpróbáltatásait a világ egyik legnagyobb nemesacél-előállítója? Alexander Martinowsky kereskedelmi tanácsos, a VEW vezérigazgató-helyettese válaszol:
– Korai lenne a felhők elvonulásáról szólni. Éppen egy évvel ezelőtt fogadta el a felügyelő tanács és az elnökség a „VEW 2000” elnevezésű jövőkoncepciót, amely közép- és hosszú távon határozza meg – nemegyszer meglehetős keménységgel! – a teendőinket. Racionalizációs intézkedések, a kutatási és fejlesztési alapok rendkívül körültekintő fölhasználása, új termékek kidolgozása, bizonyos üzemek, gyárak termelésének teljes átszervezése, és ami számunkra különösen fájó: néhány ezer munkatársunk elbocsátása is szerepel e koncepcióban. Üzleti jelentéseinkből is kitűnik, hogy évek óta veszteségesek vagyunk. Az állami támogatást azonban senki sem élvezheti az idők végezetéig. Ezért kellett cselekednünk: bizonyos termelőegységek kiváltak a VEW-ből, mások gépeit, eszközeit a legcélszerűbb helyre csoportosítottuk. Így például már csak a kupfenbergi gyárunkban állítunk elő nyersacélt. Minden intézkedésünk – és a saját erőből megvalósítandó 3,6 milliárd schillinges beruházásunk is – azt a célt szolgálja, hogy javítsuk a költség–ár arányt, és mielőbb nyereségessé váljunk. Külföldi kereskedelmi kirendeltségeink és képviseleteink nagy része – ekként a budapesti is – a Főnix fantázianevet viseli.
Nos, mi is éppen úgy szeretnénk megújulni, miként a tűzből újjáéledő főnixmadár. Azzal a különbséggel, hogy nem 500 év múlva, ahogy a mesében áll.»