Latyi „sztálinitisze” – 120 éve született Latabár Kálmán

Latabár Kálmán már életében halhatatlan volt – a mindmáig alkotó Latabár művészcsalád legismertebb tagjaként. Ki hinné, hogy 120 esztendővel ezelőtt született?  (A nyitó képen: Latabár Kálmán, azaz Bóni gróf és Kerekes Ferkó, azaz id. Latabár Árpád a Csárdáskirálynőben. A kép forrása: szinhaz.org.)

Latabár Kálmán (1902–70), a fantasztikus komikus „személyes latyiságából” egyszer részesülhettem, nem éppen színpadi körülmények között. Az 1960-as évek első felében egy szobában feküdt a Sportkórházban apámmal, az ugyancsak újságíró Dernői Kocsis Lászlóval. Egy napon operálta őket a nagy tudású Klimkó Dezső professzor, akinek elévülhetetlen szerepe volt a magyar sebészeti tudomány fejlesztésében, s nem utolsó sorban az egészségügy háború okozta súlyos sebeinek gyógyításában. De a kiváló sebészprofesszor később útjába keveredett a politikai vezetésnek, így a klinikákat pesti kórházakra volt kénytelen felcserélni, és operált haláláig a Sportkórházban is.  

– Miért van kórházban, Kálmán bácsi? – kérdeztem nagy tisztelettel Latabártól, a két betegágy között ülve.

A „Kálmán bácsi”-ra az jogosított fel, hogy egy házban lakott legjobb iskolás pajtásommal, Kálmán Tamással (aki  életét a buffalói egyetem kémiaprofesszoraként tette hasznossá az emberiség számára, rákgyógyszerek kutatójaként) a pesti Dózsa György út 17. szám alatt, s így gyerekként „kezitcsókolomoztuk” a lépcsőházban, ahogyan illett (s ahogyan a kölcsönösség alapján a  Latabár gyerekek is tették a mi felmenőinkkel).

– Jókor kérded, éppen tíz perce tudom – kacagott fel, amúgy igazán „latyisan”, majd fájdalmasan fintorított egyet hozzá, és ijedtséget megjátszva a szívére tette a kezét.

– Fáj. Nem a nevetés, a bajom fáj. Mert a grófnő épp az előbb magyarázta el, mi is igazán a betegségem.

– Tehát mi is?

A Fővárosi Operettszínház – ez jól ismert része a magyar kultúratörténetnek – 1955–56 fordulóján Moszkvában, a Sztanyiszlavszkíj Színházban vendégeskedett. Az oroszok ugyanis hagyományosan megkülönböztetett hívei voltak Kálmán Imre muzsikájának, és mindenekelőtt a Csárdáskirálynőnek. A nagyoperettet Bécs (1915) és Budapest (1916) után külföldön (világháború ide, világháború oda) elsőként a frontvonal túloldalán, az akkor éppen Petrograd nevet viselő Szentpétervárott mutatták be, Szilvia címen, a nem éppen eseménytelen 1917. évben. Az oroszoknak a magyar operett-színjátszás iránti szeretete, mint kiderült, a szovjet időkben is megmaradt. Így 1945 után az Operettszínház működésének folytatásához – mások között Rákosi Mátyás személyes meghökkenésére – Vorosilov marsall személyében meglepően magas pártfogóra lelt. A politikus-katona, 1945–47-ben a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt, és szovjet részről hivatalosan ő írta alá a magyar–szovjet fegyverszüneti egyezményt is. Sztálin (1878–1953) halála után a Szovjetunió államfője lett, s ezt a tisztséget 1960-ig töltötte be – addig, amíg a mind nagyobb akarnoksággal feltörekvő Brezsnyev ki nem túrta az öregedő ősforradalmárt magas a tisztségből.

De vissza az operetthez és Latabárhoz!   

A Csárdáskirálynő Békeffi István és Kellér Dezső által átírt, a fiatal Szinetár Miklós által rendezett változata 1954-ben került újra színre Budapesten. Ebben játszotta Honthy Hanna (immár 61 évesen) az új főszerepet, Cecíliát, Latabár Kálmán pedig Bóni grófként remekelt. A Sztálin halála (1953) után regnáló legfelső szovjet vezetés hírét vette a budapesti előadásoknak, s a társulatot – nem utolsó sorban Vorosilov ösztönzésére és az első titkár, Nyikita Hruscsov egyetértésével – meghívták vendégszereplésre. A moszkvai programot a „főnökségből” is sokan megnézték, Hruscsov pedig személyes köszönetet mondott az együttesnek az előadásokért, külön és személy szerint Honthy Hannának. Latabárnak is üzent: „Magát nagyon megszerettük”.

A kórházi betegszobában erre emlékezett Latyi:

– Kérdeztem is akkor rögtön ijedten Hajnikát, nem lesz-e nekünk abból bajunk, hogy Hruscsov így szeret minket? Hát nekem lett. Pontosan emlékszem, össze-vissza verdesett a szívem, amikor megkaptam az üzenetet. Ezt nevezik aritmea nevű kórságnak. Most meg műtőasztalra kerültem, ahelyett, hogy a Nagymező utcában játszanék.

A műtét sikerült, csakhogy…

– A grófnő mondta, de komolyan, amikor elmeséltem neki a moszkvai történetet, hogy „bár Sztálin már meghalt, de a Dezső magát, művész úr sztálinitisszel operálta itt és elsőként a világon”.

Így Latabár Kálmán. S kacsintott egyet hozzá, mintha a színpadon játszanék, és megkért, segítsem felkönyökölni az ágyon, hogy bizonyítsa, akár haza is engedhetnék.

A grófnő egyébként hivatása szerint ápolónő volt, és Klimkó professzor hites felesége: leánykori nevén Andrássy Ilona. 

Kocsis Tamás több, mint 85 év magánélet és jó 7 évtized újságírói munka élményeit, tapasztalatait gyűjtötte össze abban az összeállításában, aminek a „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” címet adta. Az Infovilág gondozásában digitálisan közzétett életemlékek egyik főszereplője a feledhetetlen művész, Latabár Kálmán, aki már életében halhatatlan volt – a mindmáig alkotó Latabár művészcsalád legismertebb tagjaként.