(Szerző: Mészáros F. Sándor) Minden nagyváros állandóan változik, néhány év elteltével már nem ugyanaz a kép fogadja a látogatót. Peking, amelynek új és újabb arcait folyamatában csodálhattuk meg nagykövetségi kihelyezéseinkkor, a múlt évszázad nyolcvanas éveiben még magán viselte korábbi korszakok jegyeit, hogy aztán dübörögve elinduljon a modern megapolisszá válás útján.
Hajnalodik. Az új nap szinte észrevétlenül lopakodik a Munkás Stadion és a „sátoros” népbolt kereszteződéséhez. A felkelő nap fénye egyelőre még csak álomként dereng sokak szemhéján, amikor az utcákon már megjelennek az első kerékpárosok. Az utak felett függő lámpák vöröses derengésében tekerik a pedált, a korai kelés fáradtságával görnyednek a kormány fölé: akár egy lassított filmben. A biciklikerekek surrogása csak rövid időre marad abba, amíg a piros lámpa megállásra kényszeríti a hosszú sort. Ők egy hatalmas hadsereg felderítői, felbukkannak, majd kis patakként csörgedeznek a nagyobb utak széles medre felé.
Egyes helyeken a korai árusok hangos kiáltozása feszül neki a mindenáron maradni akaró sötétségnek. Tricikliken halomba tornyozott, frissen gőzölt bucik sejtelmes párafelhőket lehelnek vásárlóik köré.
A diplomata-lakótelep bejáratának őrei a váltást várják, posztó tutyijukban toporognak, csoszognak a kőlapokon, igyekeznek megmozgatni a hosszú állástól megmacskásodott izmaikat. A közeli építkezés felvonulási bódéjában dróton függő villanykörte fénye lobban, lavór vizet löttyintenek a járdára. Egy láthatatlan személy sokáig krákog, majd egy csökött fácska törzsére sercint.
A Changan szemközti oldalán magasodó épületeken a neonreklámok már elhalványultak ugyan, mégis azon vannak, hogy túlragyogják az erősödő napsugarakat. Legalább még egy percig. A szinte néptelen úttesten fekete luxusautó előz éppen egy bénán araszoló, kissé oldalra billent trolit.
A diplomatanegyedhez sorban érkeznek az ájik, a bejárónénik, a telep legkorábban kelő, legkésőbben fekvő munkásai. Rövid csevegésre lecövekelnek a kapunál, az őrök arca gyerekes komolysággal fordul feléjük.
A parkokban feltűnnek a tajcsi szerelmesei: ihletetten simogatják maguk körül a levegőt, és az előzékenyen befogadja testüket atomjai közé. Az arcok fehéren világítanak, ám a másik irányba fordulva, teljesen beolvadnak a szürkés derengésbe. A lebegő testek mintha egyesülnének a levegővel: az egybeolvadás azonban nem tart sokáig, néhány szívdobbanás, és a gyakorlatozók előtűnnek megint. Nem vesznek el a pillanatokra meghódított anyag útvesztőiben, visszaérkeznek az elindulási ponthoz. Egy szívdobbanás, egy áttűnés Egy villanás, egy-egy karmozdulat, hosszan kitartott lebegés. Árnyak csupán, vagy valóságos emberek?
A fény lassan átveszi a hatalmat, sugarai előtt nem marad rejtve semmi, az égbolt magasabb régióiban, mintha itatóspapír szívná fel az egyre keskenyedő tinta kék sávot. A nagykövetségi negyed utcácskáiban, hátukat a kerítés falának vetve, madársétáltatók üldögélnek. A sors egy-egy rossz fordulatával nemrégiben még a kalitkába zárt madárkák, vagy az üveggömbben úszkáló magányos aranyhalacskák is áldozatul eshettek a harsogó osztályharcban. A dolgok rendes kerékvágásba térésével újra feltűntek az embersűrűs piacokon a kalitkaárusok. Bambuszból készített remekműveiket réz kampóval akasztják fel a göcsörtös fák alacsonyra lenyúló ágaira. A kalitkákról ilyenkor leveszik a bársonyborítót: madaraik is átlépnek a sötétségből a fénybe. Amíg az idős, kapadohányuk kékes füstjében pácolódó férfiak komolyan fecsegnek mindennapi ügyeikről, kedvenceik is elcsivitelik egymásnak a legújabb híreket.
A Munkás Stadion bejáratát meccsre igyekvő tömegek helyett most alkalmi táncolók lepik el, magnóról argentin tangó lüktet, az egyszerűen öltözött táncosok komoly, szinte ünnepélyes arccal mozognak: talán egy gyönyörű, gyertyafényes bálterembe képzelik magukat, amelyben éppen ők a legszebb pár.
A hatalmas városban az úttesteken, a járdákon immáron özönként hullámzik az élet-hadsereg. A mindennapi áradás ideje. A biciklisták hangosan csilingelnek, kiabálva törnek utat maguknak, folyamatosan előzgetik egymást, újra és újra átélik a haladás illúzióját. Az úttesteken harcban állnak a buszok, trolik, személyautók, mindenki siet előre, csak előre, bármi áron. A kereszteződéseknél, kerek dobogókon rendőrök lengetik karjukat, fújják sípjukat: próbálják uralni a káoszt. A felüljárók le- és felhajtóinál hosszú sorokba kényszerülnek a járművek, a belvárosi Wangfujin utcán hamarosan emberdugóba préselődnek a járókelők.
Peking felébredt, az éjszaka visszavonhatatlanul elmúlt, átlépett egy másik lét-alakba: kezdődik az új nap – mindent elsöprő, ellenállhatatlan lendülettel. Élni, mozogni, előre törni, érezni, hinni és tudni – a történelem rárakódik népekre, emberekre, civilizációkra, ezekből idő múltával nyom is alig marad, miként a sivatagi kutakat is betemette a homokvihar. Piramisok, elnéptelenedett kegyhelyek, várak, erődök, paloták – mind elhagyatott zarándokhellyé lesznek, ahová csak a turisták visznek némi életet, nyitvatartási időben. Az egykori városfal tetején elhelyezett régi asztrológiai eszközök felragyognak a napfényben, miközben sztoikus nyugalommal és bizonyossággal néznek le városukra: ez a hely örökkévaló, mindig itt volt, nem tűnik el soha, amíg világ a világ, itt lesz, lakóival együtt…
