(Sorozatunk első része itt jelent meg.) 1939. szeptember 1-jén a német csapatok átlépték a lengyel határt. Ribbentrop német külügyminiszter szeptember 3-án, majd szeptember 9-én két ízben is sürgette a meg nem támadási szerződésben előirányzott szovjet katonai akciót. Erre szeptember 17-én került sor. (A nyitó képen: német és szovjet tisztek üdvözlik egymást a német és szovjet megszállási övezet határvonalán fekvő Breszt-Litovszk városában.)
A szovjet kormány egyúttal jegyzéket intézett a moszkvai lengyel nagykövetséghez, melyben kifejti: a német–lengyel háború megmutatta a lengyel állam belső viszonyainak csődjét, Varsó, mint a lengyel állam fővárosa, többé nem létezik, a lengyel állam és kormánya gyakorlatilag megszűnt, így a Szovjetunió és Lengyelország között megkötött szerződések hatályukat vesztették.
A jegyzék szerint Lengyelország mindenfajta váratlan és véletlen esemény táptalajává vált, amely veszélyeztetheti a Szovjetuniót. Ezért a szovjet kormány, ha eddig semleges maradt, a továbbiakban a tényeket figyelembe véve nem tud semleges magatartást tanúsítani. Ugyancsak nem maradhat közömbös azzal kapcsolatban, hogy vérrokonait, a lengyel területeken élő ukránokat és beloruszokat sorsukra hagyták, védelem nélkül maradtak.
Szeptember 18-án közös szovjet–német közlemény jelent meg: „Annak érdekében, hogy elkerüljenek mindenfajta megalapozatlan híresztelést a Lengyelországban tevékenykedő német és szovjet erők céljaival kapcsolatban, a Német Birodalom kormánya és a Szovjetunió kormánya kijelenti, hogy ezeknek az erőknek a tevékenysége semmilyen olyan célt nem követ, amely ellentétes volna Németország és a Szovjetunió érdekeivel vagy a Németország és a Szovjetunió között megkötött meg nem támadási szerződés szellemével vagy betűjével. Ellenkezőleg, ezeknek az erőknek az a célja, hogy helyreállítsák Lengyelországban a békét és a rendet, amelyet a lengyel állam széthullása lerombolt, és segítsék a lengyel lakosságot politikai léte új feltételeinek létrehozásában.”
A szovjet csapatok Lengyelország keleti felének megszállásakor azokat a területeket foglalták el, amelyeket az 1921. évi rigai egyezmény Oroszországtól vett el és a lengyel állam részévé tett. E területeken 12 millió ember élt, köztük 6 millió ukrán és 3 millió belorusz. A meg nem támadási szerződéshez tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyv előirányozta tisztán lengyel területek szovjet csapatok általi elfoglalását is, de később Moszkva olyan megoldás mellett döntött, amely e kifejezetten lengyel lakosságú területeket német ellenőrzés alá helyezi, ugyanakkor az egész balti térséget a szovjet befolyási övezet részévé teszi. E kérdések rendezésére szeptember 27–29. között Ribbentrop ismét Moszkvába látogatott. Szeptember 28-án szovjet–német határkijelölési és barátsági szerződést írtak alá, amely szerint a két kormány a béke és a rend helyreállítása végett saját nemzeti érdekei határaként a szerződéshez mellékelt térképen kijelölt vonalat állapítja meg, e határt véglegesnek ismeri el és visszautasítja harmadik hatalmak bármiféle beavatkozását e rendezésbe.
A szerződés szerint a közigazgatás szükségessé vált átszervezését a határvonaltól nyugatra a német, attól keletre pedig a szovjet kormány hajtja végre. A dokumentum leszögezi, hogy a két kormány e rendezést a népeik közötti baráti kapcsolatok fokozatos fejlődése szilárd alapjának tekinti.
Ugyanezen alkalommal több más okmány is született. Köztük volt egy titkos kiegészítő jegyzőkönyv, amely szerint a szeptemberi 23-i „titkos kiegészítő jegyzőkönyv” 1. pontja úgy módosul, hogy a litván állam területe a Szovjetunió befolyási övezetébe, Lublin tartomány és Varsó tartomány részei viszont Németország befolyási övezetébe kerülnek. Egy másik titkos kiegészítő jegyzőkönyv szerint a két fél nem fog tűrni területén olyan lengyel tevékenységet, amely a másik fél területeit érinti. Területeiken elnyomják minden ilyen tevékenység kezdeteit és tájékoztatják egymást az e célból megteendő megfelelő intézkedésekről.
A két kormány egy nyilatkozatot is közzé tett: „Azt követően, hogy a Német Birodalmi Kormány és a Szovjetunió Kormánya a ma aláírt szerződés révén véglegesen rendezte a lengyel állam összeomlásából fakadó problémákat és így Kelet-Európában megteremtette a tartós béke biztos alapját, kölcsönösen azon meggyőződésüket fejezik ki, hogy valamennyi nép valódi érdekeit szolgálná a háborús állapot megszüntetése, amely egyrészről Németország, másrészről Anglia és Franciaország között áll fenn. Ezért mindkét kormány, ha erre alkalom nyílik, közös erőfeszítéseit, más baráti hatalmakkal együttesen, e cél mielőbbi elérése érdekében fogja kifejteni. Ha azonban a két kormány erőfeszítései eredménytelenek maradnak, ez azt a tényt bizonyítja, hogy a háború folytatásáért Anglia és Franciaország a felelős, aminek következtében a háború folytatódása esetén Németország és a Szovjetunió kormánya kölcsönös tanácskozásokat fog tartani a szükséges intézkedésekről.”
A legnagyobb egyetértésben.
Szeptember 28-án kiszélesítették az augusztus 19-én megkötött kétoldalú kereskedelmi megállapodást. Molotov Ribbentropnak küldött levelében megerősíti, hogy a Szovjetunió minden eszközzel kész fejleszteni a kereskedelmi kapcsolatokat és az árucserét a két ország között, melynek értelmében a Szovjetunió nyersanyagokat szállít Németországnak német ipari termékekért cserébe. Továbbá Moszkva azon lesz, hogy a Felső-Szilézián és Lvovon keresztül Romániába irányuló és onnan származó német vasúti tranzitforgalom minden tekintetben zavartalan legyen, s ugyanez vonatkozik az Iránnal, Afganisztánnal és a Távol-Kelet országaival bonyolódó német tranzitforgalomra is.
Molotov a legfelső tanács 5. rendkívüli ülésszakán kijelentette, hogy «Lengyelország uralkodó körei nem keveset kérkedtek államuk „szilárdságával” és hadseregük „erejével”. Elegendőnek bizonyult először a német hadsereg, azután a Vörös Hadsereg gyors csapása Lengyelországra, hogy a versailles-i szerződés e szörnyszülöttéből, amely a nem lengyel nemzetiségek elnyomásából állt, ne maradjon meg semmi… Jelenleg, ha az európai nagyhatalmakról beszélünk, akkor Németország az az állam, amely a háború gyors befejezésére, a békére törekszik, viszont Anglia és Franciaország, amely még tegnap az agresszió ellen harcolt, a háború folytatását akarja, a békekötés ellen van… Anglia és Franciaország kormányzó körei az utóbbi időben megkísérlik, hogy úgy tüntessék fel magukat, mint akik a népek demokratikus jogaiért, a hitlerizmus ellen harcolnak… A hitlerizmus ideológiáját, mint minden más ideológiát, lehet elismerni vagy lehet tagadni, ez – politikai nézet dolga. De mindenki megérti, hogy ideológiát nem lehet erőszakkal megsemmisíteni, nem lehet háborúval elpusztítani, ezért nemcsak esztelen, de bűnös dolog is olyan háborút viselni, mint a „hitlerizmus megsemmisítésére” indított háború, mely a „demokráciáért való harc” hamis cégére alatt folyik.»
Nem sok idő elteltével halálos ellenségekké válnak.
Október 4-én szovjet–német kiegészítő jegyzőkönyv aláírására került sor, amely kijelölte a két fél „nemzeti érdekeinek határvonalát a volt lengyel állam területén” a szeptember 28-i határszerződés alapján. Ebben a hónapban megkezdődtek azok a gazdasági jellegű tárgyalások, melyeknek célja az augusztus 19-én aláírt szovjet–német kereskedelmi megállapodás megvalósítása volt. Német részről nagymértékben érdekeltek voltak a szovjet nyersanyag-szállításokban: ipari alapanyagok (vasérc, krómérc, nyersfoszfát, gyapjú, platina, nyersbőr, ipari olajok, azbeszt stb.), élelmiszer (gabona, növényi olaj, olajos magvak stb.), épületfa, nem szovjet eredetű nyersanyagok (ón, réz, nikkel, kobalt, gumi stb.) és nyersolaj.
Október végén, november elején magas rangú szovjet katonai küldöttség járta be Németországot, hogy felmérje, milyen katonai cikkekre tart igényt a Szovjetunió e kereskedelmi megállapodás alapján.
A Pravda november 30-i számában Sztálin kijelentette, hogy „nem Németország támadta meg Angliát és Franciaországot, hanem Franciaország és Anglia támadta meg Németországot… durván elutasították Németország béketörekvéseit és a Szovjetunió erőfeszítéseit”.
December 24-én szovjet–német vasúti megállapodást, 26-án pedig légi szállítási megállapodást írtak alá. 1940. február 3-án Ribbentrop moszkvai nagykövetén keresztül üzente Sztálinnak, hogy német részről készek a Szovjetuniónak olyan hadi felszereléseket is szállítani, melyeket más országok még soha nem láttak, de kéri, hogy szovjet részről mielőbb kezdjék meg a nyersanyag-szállításokat. Február 11-én megszületett a szovjet–német gazdasági megállapodás. E szerint 1940. február 11–1941. május 11. között Németország egy megjelölt értékben hadfelszerelési cikkeket, hadihajót, hajóépítő anyagokat, haditengerészeti tüzérséget, akna- és torpedó-berendezéseket, repülőgépeket, tüzérséget, kommunikációs berendezéseket, lőszereket, páncélozott járműveket, továbbá ipari termékeket (bányaipari, olajipari, villamos erőművi és vegyipari berendezéseket, turbinákat), szenet és acélcsöveket, hajókat szállít a Szovjetunónak. A megállapodás külön leszögezi, a német ipari eljárások átadásának feltétele, hogy azokat szovjet részről titokban tartják és e területeken nem fognak a világpiacon versenyezni a németekkel. A megállapodáshoz csatolt bizalmas jegyzőkönyv szerint a Szovjetunó fémeket és más termékeket vásárol harmadik országokban és azokat eladja Németországnak.
A Pravda február 18-án így kommentálta a szovjet–német viszonyt: „A Németország és a Szovjetunió között az elmúlt három hónap során kötött valamennyi megállapodás: a meg nem támadási szerződés, a barátsági és határ-megállapítási szerződés és végül a gazdasági megállapodás a két állam közötti szívélyes politikai és gazdasági kapcsolatok fejlődésének szilárd és tartós alapját rakták le. Ez teljes mértékben megfelel a német és a szovjet nép alapvető érdekeinek, a béke érdekeinek, valamennyi ország néptömegei érdekeinek.”
Márciusban Ribbentrop közli a román külügyminiszterrel: „Az a támogatás, amelyet a szovjetek Németországnak adhatnak, jelentékeny. Sőt, döntő jelentőségű. A gazdasági megállapodást … a szovjetek a legszigorúbb pontossággal hajtják végre.”
A szovjet–német szerződések aláírását követő időszak 1940 tavaszáig a többé-kevésbé zavartalan szovjet–német politikai kapcsolatok és az intenzív gazdasági együttműködés periódusa volt. Moszkva, híven tartva magát a Berlinnel kötött szerződések betűjéhez és szelleméhez, jóindulatú semlegességet tanúsított a már háborút folytató Németország irányában. Habár joggal feltételezhető, hogy a szovjet vezetés nem bízott Hitler szándékaiban, ezt az időszakot a kétoldalú baráti viszonyt demonstrálni hivatott nyilvános megnyilatkozások és tettek jellemezték. Ezzel párhuzamosan ellenségessé vált a szovjet megnyilvánulások hangneme a Németországgal hadban álló nyugati hatalmak iránt. Sztálin első számú célkitűzése a háború időpontjának kitolása vagy elkerülése volt. A Szovjetunió egyúttal mintegy kívülről, külső szemlélőként nézte az európai háborút. Ebben az időben szovjet konzulátusok nyíltak Hamburgban, Königsbergben és Bécsben, német részről Leningrádban, Vlagyivosztoban és Batumiban állítottak fel konzulátusokat. November 16-án szovjet–német megállapodást írtak alá a német származású személyek Nyugat-Ukrajnából és Nyugat-Belorussziából német területekre, illetve az ukrán, belorusz és orosz származású személyeknek szovjet területre való áttelepítéséről.
Március 28-án Ribbentrop kérte moszkvai nagykövetét, erősítse meg Molotovnak a még 1939. szeptemberi moszkvai látogatása idején Sztálinnak és Molotovnak átadott, berlini látogatásra szóló, elvben elfogadott meghívását. Március 29-én a legfelső tanács 6. rendes ülésén Molotov kijelentette: „Ismeretes, hogy Németországnak a múlt év végén kifejezett békeszándékát az angol és a francia kormány kudarcra kárhoztatta… Azzal az ürüggyel, hogy kötelezettségeiket teljesítik Lengyelország irányában, a két ország háborút üzent Németországnak … ellenséges magatartásuk a Szovjetunióval szemben tovább fokozódott, mert a Szovjetunió elutasította, hogy segédkezzen Angliának és Franciaországnak e politika megvalósításában Németország irányában.” Hozzátette, hogy a Szovjetuniónak meg kell tartania semlegességi pozícióját és tartózkodnia kell attól, hogy részt vegyen a nagy európai hatalmak közötti háborúban.
Miután áprilisban Németország Dánia és Norvégia ellen indított támadást, melyet Berlin „saját védelme érdekében” kezdett kényszerű támadásként jellemzett, az ezt tartalmazó jegyzékre Molotov a moszkvai német nagykövetnek kijelentette, a szovjet kormány megérti a Németországra kényszerített intézkedéseket. És amikor májusban a német támadás Hollandia, Belgium és Franciaország ellen is megindult, Molotov ugyancsak megértését fejezte ki a német nagykövetnek, hogy Berlinnek meg kellett védenie magát egy angol–francia támadással szemben. A Pravda május 16-án ezt írta, Nagy-Britannia és Franciaország azon volt, hogy „Hollandia és Belgium területét ugródeszkává alakítsák át a Németország létfontosságú központjai elleni támadás céljára.”
Nyugat-Európa legnagyobb részének német ellenőrzés alá kerülése, a francia kapituláció közelebb hozta azt a lehetőséget, amellyel Moszkva mindvégig számolt: Németország Szovjetunió ellen való fordulását. Ennek ellenére, amikor a moszkvai brit nagykövet átadta Sztálinnak Churchill új miniszterelnök üzenetét, amely szerint London kész közösen megvitatni Moszkvával a német hódításokkal kapcsolatos kérdéseket, Sztálin azt válaszolta, hogy „nem lát semmi olyan veszélyt, hogy valamely ország hegemóniára törne Európában, s még kevésbé annak veszélyét, hogy Európát Németország bekebelezi”. Szerinte a német katonai sikerek nem veszélyeztetik a Szovjetuniót és Németországhoz fűződő baráti kapcsolatait.
Június 18-án Molotov tájékoztatta a moszkvai német nagykövetet a balti országot Szovjetunióhoz való csatlakozásáról, melyet azzal indokolt, hogy „szükségessé vált véget vetni mindannak az intrikának, amellyel Anglia és Franciaország széthúzást akart kelteni a balti államokban”. Június 23-án a TASZSZ hírügynökség közleményt jelentetett meg, amely szerint a szovjet jelenlét a balti országokban nem a szovjet–német kapcsolatok megzavarása, s azok, akik ezeket a híresztelések terjesztik, „képtelenek felfogni azt a nyilvánvaló tényt, hogy a Németország és a Szovjetunió közötti jószomszédi kapcsolatokat, amelyek a meg nem támadási szerződés megkötéséből fakadnak, nem tudja megingatni semmiféle híresztelés vagy kisstílű mérges propaganda, mert ezek a kapcsolatok nem átmeneti megfontolásokon, hanem a Szovjetunió és Németország alapvető érdekein nyugszanak”.
Június második felében a szovjet kormány tájékoztatta Berlint a Besszarábiával és Észak-Bukovinával kapcsolatos terveiről, melyet követően német részről a román kormányt a június 26-án hivatalosan is előterjesztett szovjet követelések teljesítésére ösztökélték. Szeptember 5-én szovjet–német megállapodást írtak alá a német származású személyek Besszarábiából és Észak-Bukovinából történő áttelepítéséről.
(A cikkünket illusztráló képek forrása: gettyimages, minelinks.com, alamy.com, historyimages.blogspot.com. A szerző köszönetével.)