Az újságíró emlék-archívumából – ma kilencven éve született a „nehéz ember”

Lehet, sőt kell vitázni arról, mikor és mit tett, s arról is, hogy amikor azt tette, amit tett, miért éppen azt tette Horn Gyula. Hozzáteszem – már érett, megfontoltan gondolkodó férfi létére sem röstellte kimondani egy együtt töltött belgrádi estén, az 1960-as évek végén, beosztottdiplomata-korában –, hogy „örök háborúságban állok önmagammal”. Ma sincs okom kételkednem a szavaiban. (A nyitó képen: ahogy a világ Horn Gyulát ismeri: vasfüggönyvágás Alois Mock osztrák külügyminiszterrel 1989. június 27-én.)

Horn Gyula 2022. július 5-én lehetett volna 90 éves, de már 2013. június 19-én meghalt, a rendszerváltozást követő korszak pesti, Róbert Károly körúti kórházának „döblingi betegeként”. 

Az ünnepség részvevői nem szamítottak arra, hogy Jean Claude Juncker is részt vesz, sőt, beszédet is mond Horn Gyula brüsszeli szobrának az avatóján; az Európai Bizottság elnöke a többi között fölszólította a magyarokat: legyenek büszkék a volt kormányfőre. (Forrás: origo.hu/2015. szeptember 15.; a Horn-portrészobor Kocsis András Sándor alkotása.)

Ismertségét illetően igazán nem panaszkodhatott. A rendszerváltozást követően regnáló kormányfők közül – 1994–98-ban-ban töltötte be (Orbán Viktortól kölcsönzött bon mot-val) az „ország első közhivatalnokának” tisztét – legfeljebb éppen fideszes utódjáról terjedt és terjed szóban, képben és írásban annyi valóságos és hamis történet, mint róla.

De ellenfelei, sőt ellenségei sem vitathatják, hogy Horn Gyula neve és személye kiírhatatlan a legújabb kor magyar és európai történeleméből. Az viszont jellegzetesen magyar kór, hogy ezt többször és többen ismerték és ismerik el szóban, megszámlálhatatlan kitüntetéssel, és a kort elemző tanulmányokban határainkon kívül, mint itthon. Elég az 1989-i nyugati határnyitásra és Helmut Kohl egykori német kancellárral ápolt kapcsolatára emlékeztetnem…

Lezsák Sándort idézem 2020-ból; arra az időszakra emlékezett, amikor az 1990-i parlamenti választást követően Antall Józsefet bízták meg kormányalakítással: 

„Az MDF elnökségi ülésén vártuk Antallt, aki nem jött, pedig mindig pontos volt… Mondták, hogy Antall Helmut Kohl kancellár telefonját várja. Ottmaradtam és vártam. Megcsörrent a telefon, jókedvűen indult a tolmáccsal folytatott beszélgetés, majd hirtelen azt mondja Kohl kancellár, hogy »Nagyon örülök, hogy kormányt alakítasz, de remélem a külügyminisztered Horn Gyula lesz!«

Ledermedtem, de a döbbenet ült ki Antall arcára is. Antall nem értette, ezért Kohl ismét elmondta, hogy Horn Gyulát elfogadnák külügyminiszternek. Antall elmondta, hogy ne haragudjon, de Horn a kampányban ellenfelünk volt, szó sem lehet róla, hogy ilyen megbízást kapjon. Akkor Kohl nyomatékosan azt mondta, hogy »Nagyon határozottan kérlek, hogy Horn Gyula legyen a külügyminiszter!«. Antall erre elmondta, hogy ha ezt megteszi, akkor megbukik, mint politikus – és tömegek lesznek az utcán. Kohl erre csak annyit mondott, hogy »kezelni kell az ilyen helyzetet…

Antall kijelentette, hogy ő ezt nem vállalja, nem lesz a külügyminiszter Horn Gyula. Utána igen fagyos hangulatban zajlott a beszélgetés. Amikor véget ért a hívás, Antall odajött hozzám és mondta, hogy erről senkinek se beszéljek

Magam is tapasztaltam, Horn Gyula „nehéz emberként” járta végig a nem akármilyen próbatételekkel teletűzdelt pályáját, egy nem akármilyen korban, minden poszton, a kezdetektől a végéig, az ilyen ember minden tulajdonságával. Gyakran azok számára is önuralmat követelően lehetett csak vele dolgozni, akikkel egy cél vezérelte, sőt barátoknak tekintették egymást.

Horn Gyula portréjához csak néhány ecsetvonással tudok hozzájárulni, azzal az előnnyel, hogy egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben kezdhették gyűjtögetni róla az ismereteket, amikről jó ideig még csak nem is sejthettem, hogy valamikor hírértékűek lehetnek.

1967 nyarán úgy kezdtem MTI-tudósítói pályafutásomat Belgrádban, hogy azonnal ketten keserítették meg – ma hozzáteszem és elismerem, hogy a szó jó értelmében – az életemet. A második – Marjai József nagykövet mellett – Horn Gyula volt, akkor egy ideig még csak követségi titkári rangban. Ahogyan a főnöke, ő is már érkezésem napját alkalmasnak találta arra, hogy kipróbálja a tűrőképességemet. Marjai megérkezésem után azonnal, bármennyire éhes voltam és fáradt az éjszakai Budapest–Belgrád vonatzötyögés után – magához vitetett a pályaudvarról. Amikor pedig kiléptem Marjai irodájából, Horn elkapott és becipelt a saját szobájába.

„Dolgozni jöttél vagy a lábadat lógatni?” – ez volt az első kérdése. S én rögtön elkönyvelhettem azt az azóta is érvényes tapasztalatomat, hogy Horn Gyulának nem tartozott a legjellemzőbb tulajdonságai közé a szívélyesség és a türelem. Az sem vigasztal, hogy e jellemzést azóta nagyon sokan megerősíthették. Mint ahogyan azt is, hogy munkaőrült volt, ha valamit fontosnak tartott; s ilyenkor talán észre sem vette, mennyire nem volt tekintettel a másik, mások éppen időszerű teherbíró-képességére.

Még nem töltöttem el 24 órát Belgrádban, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – sok ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” tömjem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, ami úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg rá, ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelyiknek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árut és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt.

Az önigazgató vállalatot valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

Horn Gyula Helmuth Kohl német kancellárral Budapesten, 1989. december 18-án az Országházában. (Kép: Soós Lajos/MTI)

– Mindig a horvát INA-kutaknál vegyél benzint, és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. És a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol németben találják. Ez a verseny – foglalta Horn közgazdasági és politikai egységbe a hétköznapi helyzetet.

Az általa ott és akkor levont elvi következtetés pedig mindebből logikusan következett. „Jugoszlávia is azt bizonyítja, hogy a félmegoldás nem megoldás” – mondta Horn nekem 1967-ben. De azonnal hozzáteszem: ebből ma sem jut eszembe, hogy valami olyat gondolt és (nem) mondott, amiből logikusan kellett következnie annak, amit 1989–90-ben vallott és tett akkor és utána, amíg módja volt rá. De Marjai József – szerintem – ilyen és ehhez hasonló „eretnekségei” tudatában indította őt útnak azon a pályán, ami végül a politikusság élvonalába torkollott.

Eszembe jut néhány későbbi közös munkánk. Ma már én is tudom (annakidején, persze, fogalmam sem volt róla), hogy Horn egyike lett ott és akkor azoknak a keveseknek, akiknek erősíteniük kellett a bizalmat Nyugaton, s főként a szociáldemokraták között Kádár János és politikája iránt. Jómagam csak annyit tanúsíthatok, hogy az elénk került szövegtervezetekben szorgalmasan igazította át az „SZKP vezető szerepét” a „Szovjetunió megkülönböztetett felelősségére” vagy javította „szükségszerű nemzetközi kötelezettségekre”; máskor pedig – el ne felejtsem! – például „európaiságra” az „internacionalizmust”; vagy éppen „marxi gondolatokra” az oly gyakran emlegetett „marxizmust”.

Munkaügyben utoljára 1989. szeptember 10-én találkoztunk a budai Bem rakparton, Kovács László külügyi államtitkár szobájában. Én kértem a beszélgetést, mert másnap Berlinbe kellett utaznom, az NDK Külügyminisztériumának meghívására, a Képes 7 főszerkesztőjeként, miközben Budapest és Kelet-Berlin között javában állt a cirkusz a Magyarországon lévő NDK-menekültekkel, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Öt perccel az érkezésem után belépett az irodába Horn, aki akkor – ezt gyorsan megtanulta a fél világ – a Németh Miklós által vezetett, váratlan, meglepő nemzetközi és hazai kihívásokkal szembekerült kormányban külügyminiszter volt. Azonnal a lényegre tért.

– Persze, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled, amit mondok. Tulajdonképpen én sem tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz: mire holnap Berlinbe érsz, kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot, most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – mondta. És nem kételkedtem, hogy az utolsó mondatát is komolyan gondolta.

Így teljes és hamisítatlan a magam Horn Gyula-portréja. Azzal a ma is érvényes következtetéssel, hogy a tény örökre tény marad: egyike volt hazánkfiai közül azoknak, akik a rendszerfordítás mindmáig tartó korszakában bátran és valóban magyar, európai, sőt világtörténelmet alakítottak.

A képen: a németországi Wertheimben utcát neveztek el Horn Gyuláról.