Jó három évtizeddel ezelőtt különösen sokat, három-négy hetente is jártam Ausztriában, mindenekelőtt Bécsben, tekintettel arra, hogy a politikát mégis csak a szövetségi fővárosban csinálták, és a külpolitikával foglalkozó újságírót elsősorban az érdekelte.
Időnként a belpolitikai és pártcsatározásoknál könnyedebb témák is kínálkoztak – köszönhetően az osztrák idegenforgalom ernyőszervezete, az Österreich Werbung magyarországi irodája munkatársainak. Egy bécsi turisztikai tanulmányút eredménye volt a Magyar Hírlap 1985. június 24-i számában megjelent beszámolóm Bécs történelminek mondható szórakozónegyedéről.
KOJAKTÓL SZÁRMÁZIK (állítólag) a bölcsesség, amely szerint mindegy, mekkora a hordó, a tartalma a fontos. Akkor mondta e szavakat a világhírű amerikai–görög színész, Telly Savalas, amikor Bécs 19. kerülete, Grinzing polgárává avatták. Előtte, persze, neki is meg kellett váltania „állampolgárságát”, melynek fejében egy négyzetméter földet kapott, ahová elültethette a maga szőlővesszejét. A vessző azóta tőkévé erősödött, és Kojaket illeti a fele termés…
Húszezernél is több tagja van már a CDG-nek (Cercle de Grinzing – Grinzing Baráti Köre), közte számosan díszpolgárnak számítanak. Így például az osztrák államfő, dr. Rudolf Kirchschläger, dr. Bruno Kreisky ex- kancellár (aki e hangulatos bortermő vidék egyik utcájában lakik is!), Leopold Gratz külügyminiszter (még Bécs főpolgármestereként vették föl a CDG-be), Sophia Loren, a filmcsillag, Bud Spencer, azaz Piedone, Christian Barnard szívsebész professzor, Sylvia svéd királyné, dr. Kurt Waldheim, volt ENSZ-főtitkár, Franz-Josef Strauss bajor miniszterelnök, Ronald Reagan amerikai elnök, valamint a régiek közül Leonyid Brezsnyev, Jurij Andropov… Grinzing rendszeresen megjelenő, saját képes folyóiratában, a Grinzing News legfrissebb számában II. János Pál pápa mosolyog egy képről, kezében a grinzingi állampolgárságot bizonyító okmány. A valamikori óbudai, tabáni házakhoz hasonló épületek mögött pár lépésre kezdődik a grinzingi ENSZ-szőlőskert, a felirat alatt a szovjet és az amerikai lobogó.
Franz Hengl, a minden bizonnyal a legtehetősebb grinzingi szőlősgazda és kocsmáros szavaira ugyancsak oda kell figyelni, mert mögöttünk egy szovjet turistacsoport éppen egyik hölgytagja születésnapját ünnepli az Ócsi csornüjével, balra olaszok harsogják Modugno Volaréját, és a mi kis magyar társaságunk is elindult az Akácos úton. Szóval Hengl gazda, a CDG elnöke beszéli, hogy mióta Bécs az ENSZ egyik székhelye, Grinzing a világszervezet „titkos fővárosává” lett.
A HEURIGE, az idei, tehát legföljebb egyéves bort kimérő zöldvendéglő összehozta az embereket. A sajátos, korántsem duhajkodó, de baráti, kedélyes hangulat, a negyedliterenként kihozott, egyáltalán nem fejbeverős fehér bor, a melléje a büfépultnál választott harapnivaló, a nagy termek, a hosszú asztalok-padok valamiféle egyenlőséget teremtő demokratizmusa az a varázs, ami immár évszázadok óta vonzza az embereket Grinzingbe.
– Túlzás nélkül állíthatom, hogy Grinzing a világ leghíresebb bortermő vidéke – mondja a Hengl család negyven-egynéhány esztendős feje. – Történészek is bebizonyították, hogy már a korai kőkorban szőlőt műveltek eleink ezen a vidéken, a Bécsi-erdő hátában, a Leopoldsberg, a Bisamberg és a Kahlenberg lankáin, tehát azon a környéken, ahol a mostani Grinzing és társai: Stammersdorf, Jedlersdorf, Strebersdorf, Nussdorf, Sievering, Neustift, Hernals, Ottakring, Mauer, Oberlaa községek elterülnek. Illírek, kelták és rómaiak egyaránt szívesen borozgattak ezen a tájon, miként a későbbi II. Pius pápa is, aki ifjúkori ódáiban zengedezett Vindobona jó ízű boráról. Hadd legyek lokálpatrióta, ezért fölsorolom, hogy a nagy bécsiek is szívesen időztek az itteni zöldvendéglőkben (melyek bejárata fölött ott virított a fenyőgallyból font borkimérő cégér): Mozart, Schubert, Johann Strauss, Robert Stolz, Siegmund Freud, Albert Einstein, Hans Moser, Attila és Paul Hörbiger, Karl Böhm.
– Büszke vagyok arra, hogy például a mi családunk, a Bach–Hengl família immár 700 esztendő óta él Grinzingben, és él a szőlőből, a borkimérésből. Most harminc hektár szőlőt művelünk a fiammal, és a családnak a szőlőhöz értő tagjaival. Fehér és vörös bort egyaránt kimérünk, legnagyobbrészt negyedliterenként, és az ősi rendelkezésnek megfelelően: csakis idei, legföljebb egyéves bort. Ettől csak jókedve kerekedik a vendégnek, főként, ha falatozik is hozzá, de nem rúg be…
SOK SZÁZ ESZTENDŐS törvény szabja meg, hogy a Bécs fölötti zöldvendéglőkben csakis saját termést szabad kimérni: a kocsmáros – aki egyúttal szőlősgazda is – nem vásárolhat sem szőlőt, sem bort mástól, mi több, szőleje is csak itt, Bécs környékén lehet, más vidéken nem. A Heurige „alkotmánya” előírja: a szüretet követő Márton-nap (november 11-e) után a pincékben tárolt bor már nem számít ideinek, tehát nem szabad kimérni. Bécs környékén mintegy 700 családnak ad megélhetést a szőlő és a zöld vendéglő. A 720 hektárról évente átlagosan 50 ezer hektoliter bor jut a pincékbe; ez 12 millió „Viertel”, azaz negyed liter zamatos, frissítő, kedélyteremtő, könnyű ital.
E történelmi borvidéket sem kímélik a gazdasági nehézségek, bár egyáltalán nem látszik, hogy akármelyik Heurige-tulajdonos is csőddel, tönkremenéssel küszködne. Ennek ellenére bizonyított tény, hogy pusztán a szőlőművelés és bortermelés ráfizetéses tevékenységek. Drágák a növényvédő szerek, az eszközök, sokat kérnek a segítők, a szüretelő nép, keményén megadóztatják a gazdákat. ráadásul egyre nagyobb méreteket ölt a telekspekuláció. Az ingatlanügynökségek – zsákmányra leső pókként – állandó készenlétben várják, melyik gazda adja be a (pince)kulcsot.
GRINZING ÉS VIDÉKE beépítését megakadályozandó, bontakozott ki a CDG-mozgalom, a szőlőtőkét betongerenda helyett tájvédelmi társulás, melynek tagjai lehetnek osztrákok, külföldiek egyaránt „Szeretnénk megőrizni az utánunk jövő sok-sok nemzedéknek eredeti formájában ezt a csodálatos vidéket, a Bécset ölelő falukaréjt – mondja búcsúzóul a CDG elnöke, Franz Hengl. – Elvégre a két szó és fogalom: Bécs és bor szinte ugyanaz: Wien – Wein…”