Először is, Pál Jóska nem áruló. És másodszor sem az. Pál Jóska egyetemi tanár, az MTA doktora, mellesleg helyettes államtitkár, a Szegedi Fidesz alelnöke, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének birtokosa, de nem áruló. (Görgey Artúr sírja a budapesti, Kerepesi úti temetőben.)

Tizenkét év mondatja ezt velem, ennyi idő bőségesen elég a másik megismeréséhez. Szegeden fociztunk előbb a Ságvári, később a Deák Gimnázium tornatermében minden szombaton. Engem a középiskolás tanárok csapata fogadott be, Jóska az egyetemi oktatóknál játszott, mi kékben, ők pirosban. Olykor előfordult, hogy valamelyik csapatnál szűkös lett a létszám, ilyenkor az ellenfél kölcsönjátékossal segített. Mindenki jött zokszó nélkül a másikhoz, csak Pál Jóska nem. Piros a szerelésem, mondta, nincs más.

Megértettük, elképzelni sem tudtuk, hogy gólt lőjön a sajátjainak. A csapata egyébként sem nélkülözhette. Nem ő volt a legjobb, de a leghasznosabb igen. A számítástechnika hajnalán, egy robotgép.

Tizenkét éven át néztünk farkasszemet egymással, ennyi idő telt el durvaság, szitkozódás nélkül, ma is szeretettel gondolok azokra a szombatokra. A meccsek után gyakran söröztünk, a családról, a sportról beszélgettünk. A Ságvári-tanárok akkoriban egy-egy leendő minisztert és helyettes államtitkárt oktattak, utólag is helyes, értelmes diákkánt emlékeztek rájuk, és véleményük akkor sem változott, amikor a politika elvette a Ságvári nevet az intézménytől, és az egykori, helyes, értelmes diákok támogatták a változást.

Egyébként Pál Jóskával szinte egyidőben kerültünk el Szegedről, ő az első Orbán-kormány kinevezettjeként Rómában kapott állást, én visszatértem Budapestre, olykor azért összefutottunk, talán meg is öleltük egymást, a politika nem törölhette, a szombati találkozók emlékeit.

Nemrég hallottam, hogy a Szegedi Tudományegyetem közgyűlésén, a bölcsészek képviselőjeként, megbízóinak ellentmondva, a kormánnyal szavazott az intézmény alapítványi átszervezéséről.

Az áruló címkét viselve, lelkiismeretére hivatkozva, azonnal lemondott küldötti státuszáról. Döntését az átszervezés előnyeivel magyarázta. Nem emlegetett igazságot, tisztességet, csak magát az észszerűséget.

Akkor jutott eszembe egy másik szegedi, Görgey Gábor. A helyi Nemzeti Színház előcsarnokában esetleg találkozhattak, beszélgethettek, a nyolcvanas években egy városban éltek, Görgey Gábor író, később miniszter, a legendás tábornok dédunokájaként, az operaénekesnő Iván Ildikó férjeként, Pál József friss diplomás egyetemi oktatóként, irodalmárként az olasz nyelv és kultúra szerelmeseként. Volt köztük korkülönbség, nem kevés, de két igazi európai, ráadásul közös érdeklődési körrel, könnyen szót érthetett egymással. Ha igen, akkor Görgey elmondhatta, hogy 1849-ben a világosi fegyverletétel nem árulás volt, hanem egy észszerű döntés, emberi életek mentése, az ország feldúlásának elkerülése, azaz a lehetőségek pontos számbavétele. Mert az erő, főként, ha gonoszsággal párosul, szörnyű dolgokra képes.

Ma sem tudom, hogy volt-e Görgey Gábor–Pál József elmélkedés. Jóska focistaként sosem adta fel, de politikusként testközelből észlelte a közintézmények, a közhivatalok elfoglalását, a művészet, a tudomány foglyul ejtését. Ha valaki, akkor ő pontosan tudta, mi a teendő, ha jön a lövés. Hátvédként bele-, most félreállt. Visszavágó?