Ha Szombathely, akkor nekem villamos… Nem csak azért, mert jeles kollegám, Hegyi Gyula írt anno egy verset róla, közös pályakezdésünk idején. Idézzünk belőle:
„e használaton kívül helyezett / folytonosságát vesztett sínpáron / többé nem utazhatunk sehová sem:/ hiába várnék veled a kitérőben / egy megkésve mégis érkező / egészen hétköznapi villamosra – / sem a messze sodródott kedvessel, / sem az idegen városban / nem utazhatunk többé semerre.”
Mi, újságírók viszont utaztunk, méghozzá Szombathelyre, amely korántsem a fenti sorok szellemében, szomorkás hangulattal várt, hanem készen arra, hogy ismét turistákat fogadjon.
De ha már szóba hoztam a villamost, tegyük hozzá, hogy a 2009-i területrendezési koncepció keretében újra felvetődött a villamospálya lefektetése. Sőt, a távlati tervekben a tram-train rendszer is szerepelt, azaz, hogy a villamos HÉV-ként is szolgálna, így Kőszegre, Felsőpulyára, Felsőőrbe, akár Rumra is villamossal lehetett volna utazni…
Mindez később, sajnos, lekerült a napirendről, pedig mostanság, amikor bízunk a fellendülő turizmusban, és amikor az utak állapota még nem mindenütt EU-szabványos, jól jönne.
A másik kedves emlékem Szombathelyről – bármily furcsa – egy különleges látvánnyal bíró OTP-fiók, amelynek üvegpadlóján sétálva római kori emlékekre tekinthetünk rá. Ez a furcsa időutazás, alighanem, az egész országban egyedi attrakció.
Szombathely Kőszeggel együtt azon városok közé tartozik, ahová bármikor szívesen ellátogatok, és nem az osztrák határ melletti közelségük miatt! Ezen városok bája, olykor feltáratlan, ma még rejtett szépsége sejtet valamit abból, milyen lehetne mindkét település, ha 30 kilométerrel arrébb építteti meg több ezer évvel ezelőtt Claudius császár az egyik kedvenc templomát.
De nekünk mindkét település így szép és így kedves. Amit még csak tetéz, hogy tudós vendéglátóink, Szabadfi Zoltán és Győrffy Gábor, akik mindent tudnak szűkebb pátriájukról, igyekezték belefoglalni a rendelkezésre álló, viszonylag szűk időbe mindazt, amit érdemes megtekinteni és főleg, ami újdonság.
A római múlt szombathelyi kiemelkedő emlékeit, közte az Iseum Savariense múzeumot, a Romkertet, a Savaria Múzeumot sokan ismerik. Hadd hívjam fel a figyelmet, hogy ez utóbbiban megtekinthető a velemi bronzkori települést és az egykori római várost bemutató kiállítás.
A belváros történelmi és egyházi emlékei, valamint a múzeumok aktuális kiállításai felől a helyi Tourinformban, illetve az egyes intézmények honlapján naprakészen tájékozódhatunk, amint arra Szabadfi Zoltán, a Tourinform vezetője felhívta a figyelmünket. Még a járvány előtt frissítették a Szombathely és környéke látnivalóinak praktikus információit tartalmazó Savaria-élménykalauzt, melyet érdemes letölteni, de kérésre szívesen el is postázzák a turistáknak.
Szombathelyen és környékén se szeri, se száma a fiatalokat is érdeklő programoknak, ilyen az ország egyik legnagyobb játszótere, a Kalandváros, ahol a mozgássérülteknek is kialakítottak játéklehetőségeket. A Csónakázó-tó – vagy miként helyben emlegetik: a csótó – a város kedvelt, szabadidő eltöltésre alkalmas zöldövezeti részén található. Nem hiányoznak a kínálatból a ma oly’ divatos szabadulószobák sem, a város szívében, a Savaria Tömlöcben.
A Szombathelytől 10 percnyi autóútra található, a Kőszegi-hegység erdeinek egyikében megbúvó hatalmas kalandpark télen is várja a csoportokat. A Víztorony, valamint a pár napja nyílt Schrammel Imre állandó kiállítás – mely a régi malomépületben kapott helyet – megtekintése kihagyhatatlan.
Üdvös dolog, hogy Szombathely és Kőszeg, e két, határ közeli város jó együttműködést mondhat magáénak. Kőszeg, azaz német nevén Güns, jól ismert nevezetességeivel fogad – a Jurisics-vár, a Patikamúzeum, a Zwinger kihagyhatatlanok, akárcsak a főtér és az ottani Ibrahim kávézó, melynek fagyija vetekszik az idei, országos fagylaltversenyben részt vett legjobb honi cukrászdák hűvös-nemes gombócaival.
Amint azt Győrffy Gábortól, a kőszegi Tourinform vezetőjétől örömmel hallottam, a város oly mértékben nem szenvedte meg a járványt, mint mondjuk az ötcsillagos budapesti szállodák. Számos kisebb új, kényelmes panzió, valamint a felújításra érdemes Aranystrucc – az ország legrégibb szállodája! – ott jártunkkor sem szenvedett hiányt vendégben.
Az Alpok alján fekvő városban és környékén nagy múltja van a szőlőtermesztésnek: már egy 1279-i oklevélben említik, mint fontos bevételi forrást.
Az évszázadok során nagyüzemi szőlőkultúra itt nem alakult ki, a szőlő és a bor mindig megmaradt családi gazdaságnak, és öröklődött apáról fiúra. A kőszegi bor elsősorban vörös, kedvelt fajták a Blauburger, a Kékfrankos, a Zweigelt, a fehérek közül a Chardonnay, és kóstolhatunk rosét is a Cáki Műemléki Pincesoron. A falucska határában lévő, műemléki védelem alatt álló pincék talpgerendás, boronafalú, zsúppal fedett épületek, melyek régen nem – vagy nem csupán – bor, hanem elsősorban gesztenye és gyümölcs tárolására szolgáltak.
Errefelé a hangulatos bortúra az igazi élmény, amelyet ezúttal a pincesoron kezdünk. Mándli Tibor, Stefanich Kornél, a Kampits család vagy Jagoditsék gondozott szőlőbirtokai és elegáns küllemű palackozott borai arra utalnak, hogy a soproni borok mellett érdemes figyelni a kőszegi borászok produkciójára is.
Kőszeg azóta az egyik kedvenc városom, amióta öt évvel ezelőtt megismerkedhettem vele, Kiss Andrásnak, a Kőszegi Sör megálmodójának és kibocsátójának jóvoltából. A lelkes fiatalember azon igyekezett és igyekszik ma is, hogy szeretett szülővárosának imázsát növelje kézműves – igaz, nem helyben főzött – sörével. Tegyük hozzá: már 1896-ban főztek itt Kőszegen sört, a kétezres évek bécsi lagere tehát afféle visszanyúlás a hagyományokhoz. Ahogy annak idején András kifejtette: az a cél, hogy élvezhessük a történelmi idők egyik ízét.
Most egy újdonsággal áll elő: sörpárlatot készít, amelynek nálunk nincs nagy múltja, de német nyelvterületen annál inkább.
A fiatal vállalkozók közé tartozik Szubi Martin is, aki Dorogi Éva ügyvezetővel egyetemben az ötvenes-hatvanas években népszerű Bambi üdítőitalt szeretné ismét kelendővé tenni. A legmodernebb dizájnt felvonultató, nyitható-visszazárható, környezetbarát üvegpalack külleme és maga az ital nem emlékeztet a gyerekkorombélire, de maga a termék kellemes, bizonyára sikere lesz.
Mindezt a helyi Tourinform irodában kóstoltuk, miközben Győrffy Gábor, aki mindent tud a városról, bemutatta a korszerű, interaktív irodát, és a kedves marketing-szlogent, az „Ölellek, Kőszeg!” létrejöttét. Jó szóval és prospektusok özönével várják itt a turistákat, akik ott létünk alatt is érkeztek, számosan. Gábor felhívta rá a figyelmet, hogy Kőszeg és az Írottkő Natúrpark minden szezonban, más és más, érdekes kalandot kínál, ráadásul kedvezményesen, az ide érkezőknek.
A városka polgármestere, Básthy Béla a település számos örömét, megoldandó problémáját vázolta fel röviden, nemcsak azt, ami a turizmust érinti. Ilyen például, hogy a helybeliek nagy része a határ túlsó oldalán találja meg boldogulását, ezért jellemző a munkaerőhiány, elsősorban az építőiparban, szolgáltatásokban, de a vendéglátásban is.
Kérdésemre – nem kellene-e jobban építeni a borturizmusra – Básthy Béla igennel felelt, hozzátéve, legalább annyira fontosak a belföldi, mint a külföldi vendégek. A pár kilométerre lakó osztrákok ugyanis ritkán járnak ide kóstolgatni-szomszédolni, sajnos. Pedig a cáki pincesor – jelen sorok szerzője szerint – sokkal autentikusabb és hangulatosabb hely, mint a Grinzing, igaz, ez utóbbi Bécs részeként már nem is a borról szól, és az utóbbi időben mintha hanyatlott is volna. Talán elkelne a mostaninál hatékonyabb külhoni marketingstratégia.
Ahogyan az ország legrégebbi és mindig is a település javát szolgáló, felújítás alatt lévő gyönyörű épületben elhangzott, a páratlan szépségű tér, ahol a Sgraffito-ház is látható és néhány más régi épület, mint kedvencem, a szépséges Patikamúzeum, akkor kap XXI. századi miliőt, ha fiatal, új vállalkozások veszik körül.
Örvendetes, hogy ilyenben sem szenved hiányt a város, ahol – ahogyan a régi mondás tartja – vagy esik, vagy fúj, vagy harangoznak.