A halhatatlanság lépcsői | Pilinszky János: Önéletrajzaim

Irodalomtörténeti léptékkel mérve rövid idővel a halála után jelent meg egy gyűjteményes kötet, melyben a költő néhány, nem széles körben ismert prózai írását, továbbá egyáltalán nem ismert töredékeit, fogalmazványait, leveleit, a vele-róla készült interjúk részleteit találhatjuk. Első látásra azt hihetnénk, hogy legfeljebb csak irodalomkutatók és Pilinszky-rajongók érdeklődésére számíthat. Nem így van. (A nyitó képen:Pilinszky János; fotó: Szebeni András.)

A közreadott szövegeiket gondozó, az utószót és a jegyzeteket író Bende József imponáló alapossággal végzett kutató, illetve feltáró munkáját, amit a véletlen „megkoronázott”: szinte a megjelentetés előtti pillanatban került elő Pilinszky utolsó, székesfehérvári lakásában írt jegyzetfüzete. Még vonzóbbá, érdekesebbé teszik e könyvet az ebből közölt fogalmazványrészek, de ez már csak váratlan értékgyarapító mozzanat, mert Szegő János szerkesztői koncepciójának eredményeként egyébként is három funkció teljesülését vélem felfedezni. A könyvnek jól érzékelhetően tudományos, szépirodalmi és ismeretterjesztő rétege van.

A szöveggondozás valamennyi tudományos feltétele és követelménye érvényesül, a forrásmegjelölésektől az alkalmazott rövidítések és jelek ismertetéséig, a közölt írásokhoz készített jegyzetektől, a Függelék és a Névmutató összeállításáig.

A szépirodalmi tartalmat a költő három prózája jelenti, a Hármasoltár, a Szabadesés és a Három etűd a bűnről. Egyik sem itt kerül először a nyilvánosság elé – folyóiratközléstől a rádiós felolvasásig –, több útjuk is vezetett a nyilvánossághoz, de a kötet szerkesztője meggyőz arról, hogy talán itt vannak a legméltóbb helyen. Itt, ahol a későbbi prózai kezdemények, a költő alkotói és életállapotának kontextusában még inkább felfénylenek ennek az eredeti látásmódú és hangú írónak az értékei. És itt csatlakoztathatjuk az ismeretterjesztés funkcióját, amit a legjelentősebbnek, sőt példaadónak gondolok.

A könyv sokoldalú és következetes betekintést nyújt az író életébe. Megmutatja, hogy írónak lenni nem a szabadidő értelmes eltöltését jelenti, hanem József Attilával szólva, bizony „pokolra kell annak menni”. De ezt megmutatni nem szánakozva, nem ájult zsenitisztelettel és főként nem bulvárkukucskálással kell, hanem a lehető legerőteljesebben: a tények pontos felmutatásával. Teheti részint azért, mert Pilinszky is szinte érzelmek nélküli tárgyilagossággal írt a terveiről, vágyairól, pillanatnyi közérzetéről, lelkiállapotáról. Arról is, ha csak a felkelő nap sugaránál döbbent rá, hogy előző délután óta ír, és arról is, ha „nem megy”. Akik őt csak költőként ismerik, tehát nem találkoztak például az Új Ember című katolikus lapba sok éven át írt publicisztikáival s néhány korábbi prózai, sőt drámai írásával, azoknak is sokszínű képet nyújt ez a könyv arról, hogyan fordul élete utolsó éveiben Pilinszky egyértelműen a próza felé. Az a bizonyos nagy regénye sohasem született meg, de amit az ő regényéről vagy általában a líra és a próza különbségéről gondol és ír, az nagyon is szerves és színvonalas része az életműnek.

Látni a kéziratának fakszimiléjét, s rajta azt, hogy az eredeti szavak, sorok szinte már nem is láthatók a rengeteg áthúzástól, betoldástól, kihúzástól. Végigkövethető, ahogyan egy mondatot különféle formában – sőt helyeken! – megváltoztatva megismétel, tanúi lehetünk a folyamatnak, amelyben egy-egy gondolatát újra és újra előveszi, „megrágja”, értelmezi, szövegkörnyezetbe helyezi – és mindez nagy élmény. Olyan élmény, amely az úgynevezett irodalomfogyasztót közelebb viheti az alkotóhoz, az alkotáshoz.

Engedtessék meg itt elmondanom, hogy néhány éve még megjelent olyan könyv is, amely Pilinszkyről azt tartotta fontosnak elmondani, hogy a férfiakhoz vonzódott, hogy a házassága nem sikerült, hogy kit vett még feleségül, és kit nem, akit pedig talán szeretett volna, és hogy kávé- és cigarettafogyasztásban rekordokat döntött. Semmi kifogásom e nyilvánvaló üzleti érdekeket szolgáló vállalkozás ellen mindaddig, amíg nem minősíti önmagát irodalmi ismeretterjesztésnek. Kételkedem abban, hogy a költői alkotásokhoz vezető érdeklődés útja a költő ágyának ismeretén át vezet. Alig hiszem, hogyha valakivel az úgynevezett komoly zenét akarjuk megismertetni és megszerettetni, Kálmán Imrével kellene kezdeni.

Ez a könyv az alkotó küzdelmét, a felelőssége letehetetlenségét, a szóról szóra, mondatról mondatra végzett munkáját ábrázolja, a gondolataival, a mondandójával való belső tisztázás felelősségét és módszereit. Igen, ezzel hozhatja közelebb, ahhoz is, aki még nem ismeri és ahhoz is, akihez már eddig is közel volt. Pontosabban ahhoz, amit ránk hagyott, még pontosabban ahhoz, amiért ez a nagy költő a világra jött. Pilinszky egy helyen azt írta: „az állandó írás lesz a légköröm”. Ebből a légkörből juthat nekünk is egy mély lélegzet, hála e könyvnek.

Pilinszky János: Önéletrajzaim / Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021. / 144 oldal. ISBN 978 963 143 3467 (papír); ISBN 978 963 144 0997 (e-könyv).