Október végén, november elején megélénkülnek az általában csendes temetők. Mindenszentekkor és halottak napján elhunyt szeretteinkre, barátainkra, ismerőseinkre emlékezünk. (Semmelweis Ignác síremléke.)
Járjuk a temetői parcellákat, sorra felkeressük az ismert sírokat. Elhelyezzük az emlékezés virágait, meggyújtjuk a gyertyákat és a mécseseket. Az őszi alkony óráiban messze világítanak ezek az apró fényecskék. Egy-egy elalszik, azután helyettük száz újra világítani kezd. Gyönyörűek ezek a pislákoló, egyre jobban lángoló gyertyák, mécsesek. Azokra emlékeztetnek, akik már nem lehetnek köztünk.
Sok szeretettel gondolunk rájuk, hiszen nagyon sokat kaptunk tőlük. Szeretetet, emberséget, küzdeni tudást. Arra tanítottak, hogy becsüljük az életet és tiszteljük egymást. Nem feledjük a velük eltöltött szép napokat. Nem is felejthetjük, amíg élünk. Feladatunk az emlékezés. Élet és halál: egymástól elválaszthatatlanok. A borongós őszi órákban mégis főleg az életre gondolunk.
Elhelyezzük a szebbnél szebb koszorúkat, virágokat szüleink, nagyszüleink, rokonaink, barátaink, ismerőseink sírjára. Az ő lelki üdvösségükért gyertyát, mécsest gyújtunk. A közelben megszólal a lélekharang. Arra figyelmeztet, hogy nekünk élőknek még nagyon sok feladatunk van addig, amíg majd érettünk kongatnak!
(Kulcsár László felvételei – Semmelweis Ignác, Ady Endre és Blaha Lujza síremlékéről – a budapesti, Fiumei úti temetőben készültek.)