Azért sikeresebb a svájci a német gazdaságnál, mert erős és független az alpesi ország fizetőeszköze. A frank – szemben a kontinens közös pénzével – biztos alapot teremt az újratermelés bővítéséhez, a jóléthez. Kár volt könnyelműen felváltani a német márkát az euróval – olvasható a Neue Zürcher Zeitung (NZZ) elemzésében. (A nyitó képen: ilyen volt egykoron a (nyugat)német márka…)
A világ egyik legstabilabb valutájának – a márkának – köszönhetően évtizedeken át virágzott Németország gazdasága. Ám 2015 januárjában a Svájci Nemzeti Bank leválasztotta a frankot az euróról: az addig érvényben lévő fix árfolyam megszűnt, helyette a piaci irányításé lett a főszerep. A svájci frank rövid idő alatt hatalmasat erősödött, a korábbi (rögzített) 1,20 helyett az euró most már 1 franknál is kevesebbet ért.
A „köldökzsinór“-átvágással Svájc nagyot nyert. Bebizonyosodott: a saját valuta számtalan előnnyel jár, például független monetáris politikát tesz lehetővé. Az is nyilvánvaló, hogy az erős nemzeti fizetőeszköz a sikeres gazdálkodás záloga lehet, míg a németországi mély válság alighanem összefügg a márka megszüntetésével és az euró bevezetésével.
Albert Steck, a NZZ cikkírója mindamellett úgy véli: a legfrissebb német recessziónak természetesen egyéb okai is lehetnek. Ezek között elsősorban a politikai körülményeket érdemes taglalni. A kormánykoalíció elégtelen működése és bukása éppúgy ludas a gyenge gazdasági teljesítményben, mint a magas energiaárak vagy a kínai árudömping.
Már a Merkel-kormány is hibás döntéseket hozott, például amikor milliárdokat pazarolt el a belsőégésű motorral hajtott autók lecserélésének támogatására, miközben ebből az elektromos járművek gyártói vajmi keveset profitáltak. Különböző ágazatok állami támogatására is rengeteget költöttek, ám a struktúra bebetonozása nem segítheti ki a német gazdaságot a kátyúból. Hiszen az egyhelyben topogás csak tovább erodálja az ipar versenyképességét, amit jól tükröznek a statisztikák is. Ma a német ipari termelés öt százalékkal alacsonyabb, mint 2011-ben. Svájcban viszont a termelés ugyanebben az időszakban negyven százalékkal nőtt, miközben a frank 25 százalékkal felértékelődött az euróval szemben.
Lehet hibáztatni az energiaárakat és Kínát, ám Németország azzal, hogy kiiktatta a kemény márkát, alighanem lábon lőtte magát – véli a NZZ kommentátora. Az egykori fizetőeszköz értéke az olasz lírához képest tízévente megduplázódott, és lépést tudott tartani a svájci frankkal is. Berlin azonban botorul lemondott az aduászáról, a márkáról, és 1999-től átigazolt a puha valuták táborába. Az euró frankkal szembeni nominális árfolyama ugyanis a bevezetése óta csaknem a felére csökkent: 1,60-ról 0,94-re esett vissza.
Akadtak ellenzők és „óvatoskodók”, ám érveiket nem vették figyelembe. Az euró mellett kardoskodók abban az illúzióban ringatták magukat, hogy a közös valuta senkinek sem árthat, sőt: az európai közösségnek kizárólag hasznot hajthat. Csakhamar kiderült azonban, hogy az olcsó hitelek, az alacsony kamatlábak veszélyekkel járnak.
Spanyolországban gigantikus ingatlanbuborék alakult ki, míg Görögországot az államcsőd fenyegette. Berlin nagyvonalú kölcsönökkel segítette a bajbajutottakat, ám e gesztus nem volt teljesen önzetlen. Mert a német exportcégeknek kedvezett az olcsó euró, hiszen ipari exportja robbanásszerűen megnőtt. A kiviteli többlet hét év alatt 60 milliárdról 200 milliárd euróra rúgott.
Az „exportvilágbajnok“ Németország azonban szemet hunyt afölött, hogy stagnált a termelékenység, miközben a svájci gazdaság kénytelen-kelletlen „fitneszprogramon“ esett át. A vállalatoknak ugyanis az erős frank miatt a magas hozzáadott értéket képviselő üzletágakra kellett összpontosítaniuk. Az exportdömping által elkényeztetett német gazdaság viszont megúszta a kiigazítási nyomást. Ám a nehézipartól és a tömegtermeléstől való túlzott függés most Németországban bumerángnak bizonyul. (Például a vegyipar, a fémfeldolgozás és a papírgyártás az ipari energiaigénynek mintegy nyolcvan százalékát adja.)
Ha a gazdaság stagnál, a kormányok és a központi bankok általában a gyengevaluta receptjéhez folyamodnak. Ami persze nem oldja meg a problémákat, legfeljebb elfedi őket. Mert a pénzromlás csökkenti a fogyasztást, hiszen csökken a fizetőeszköz vásárlóereje, és a megugró infláció aláássa a jólétet. 2020 óta az infláció Németországban elérte a 19 százalékot, Svájcban eközben az árak mindössze hét százalékkal emelkedtek. A Svájci Nemzeti Bank ugyanis szándékosan hagyta felértékelődni a frankot, hogy az import inflációját tompítsa. Így a pénzromlás megfékezése végett kevésbé meredeken kellett emelnie az irányadó kamatlábat is.
Összeségében tehát elmondható – véli a NZZ –, hogy a németek nagy árat fizettek a márka eltörléséért. Részben a gyenge eurót terheli a felelősség azért, hogy a németországi vállalatokál elmaradtak a szükséges strukturális kiigazítások.