„Az mindenesetre nagyon valószínű, hogy jelentős fordulóponthoz közeledünk az európai, nyugati civilizáció történetében. (A nyitó kép forrása: youtube.com/atv)
Nem lesz könnyű megtalálni a kiutat. De nem először fordul elő a történelemben. Nehéz válságok után eddig még mindig megújulások, reneszánszok és reformációk következtek.” Hankiss Elemér most már a felhőkön csücsülve (mint egykor tévésorozatában) figyelheti, mit kezdünk most a jelenlegi válságunkkal. Őt ismerve, nyilván optimista most is. (Az alábbi interjú 1995. január 28-án jelent meg az akkor még rangos napilapként ismert, jeles szerzőket foglalkoztató Magyar Hírlapban.)
Hankiss Elemér jelenleg egy bécsi kutatóintézetben dolgozik könyvein.
Hogyan látja világunkat és kalandozásainak azt a korszakát, amikor az MTV elnöke volt? Miért küldte vissza az elnöki helikoptert és miként látja visszatérését a civil értelmiségi életbe?
– Manapság nagy divatja van a katasztrófa-forgatókönyveknek. Úgy tudom, hogy most Becsben párhuzamosan két könyvön is dolgozik. Ezek is balsejtelmek a jövőről?
– Is? Mikor foglalkoztam én balsejtelmekkel? Inkább jobbsejtelmek gyártásával bajlódom. Ámbár az igaz, hogy az egyik, a rövidebbik könyv, amelyen most dolgozom, baljós hipotézist jár körül. Azt vizsgálja ugyanis, hogy valóban megrendültek-e az európai civilizáció alapjai, alapvető meggyőződései és értékei. S ha igen, milyen jellegű válság várható, illetve milyen kiutak kínálkozhatnak majd a válságból. Az mindenesetre nagyon valószínű, hogy jelentős fordulóponthoz közeledünk az európai, nyugati civilizáció történetében. Nem lesz könnyű megtalálni a kiutat. De nem először fordul elő a történelemben. Nehéz válságok után eddig még mindig megújulások, reneszánszok és reformációk következtek. Nincs különösebb okunk feltételezni azt, hogy most már itt van, már ha nem is a világ, de legalábbis a hagyományos európai civilizáció vége.
– Kulturális cikluselméletekben gondolkodik, mint a közgazdász Bródy András?
– Korszakokban. De a jelenkorra összpontosította a figyelmemet.
– Alapvetően úgy gondolja, hogy korszakhatáron élünk?
– Széles mezsgye ez a határ. Az európai civilizáció kezdetektől fogva s folyton folyvást átalakulóban volt. Épp e változás egyik lényege és meghatározó jegye, szemben más civilizációkkal. Ezen belül a nagy átalakulások évszázadokig eltartottak. A ma kibontakozó átrendeződés – és esetleges válság – gyökerei is visszanyúlnak a 18. századba.
– Melyek azok a tartóoszlopok, amelyek ezt a recsegő-ropogó szerkezetet mégis összetartják?
– Történelmének legnagyobb részében, annak kilencvenkilenc százalékában – attól függően, hogy mikortól számítjuk az ember megjelenését a Földön – az ember a világ peremén élő törékeny lény volt. Nem tudjuk, milyennek látta s élte meg a maga világát, de amennyire rekonstruálható a dolog, abból az valószínűsíthető, hogy nagyon védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Feltehetőleg több százezer évbe tellett, míg sikerült a világ pereméről bekapaszkodnia a közepére, sikerült meggyőznie magát arról – mítoszok és vallások, eszmék és tudások, ceremóniák és szorgalmas munka segítségével -, hogy ő a világ közepe, értelme, célja. Ez igazán csak az utóbbi néhány ezer évben, a monoteizmusok megjelenésével következett be.
– Milyen bizonyítéka van arra, hogy az európai civilizáció önképe átalakult, és megingott erről a központi helyzetéről alkotott hite?
– Azzal nem mondok semmi újat, ha azt mondom, hogy az európai vagy nyugati civilizáció legnagyobb gondolkodói és legérzékenyebb szellemei mindenkor nagyon is tudatában voltak ennek a veszélynek és problémának. Ott van ez a félelem, a világ ürességének, embertelenségének, abszurditásának az élménye Szophoklész tragédiáiban és a Jób Könyvében, Szókratész és Szent Ágoston gondolataiban, Villon és Pascal, Shakespeare és Cervantes, Schopenhauer és Nietzsche, Kafka és Beckett, Heidegger és Camus világában. Háborúk, járványok és vízözönök idején ez a szorongás a társadalom széles köreiben hatalmába kerítette az embereket. De igazán általánossá mintha most, a mi évezredünk végén válna, két világháború után, Auschwitz és a gulág, Ruanda és Kambodzsa után, meg ama temérdek emberi szenvedésnek a láttán, ami a televízió képernyőjén, az újságok lapjain nap mint nap felvillan előttünk. Ha valóban ilyen borzalmas ez a világ, ha valóban ilyen parttalan, az emberi értelem számára felfoghatatlan és vérlázító a szenvedés, akkor feltételezhető, hogy egyre kevesebben tudnak igazán abban hinni, hogy az ember a világ közepe, célja, értelme. Lehet, hogy tévedünk, lehet, hogy hibát követünk el akkor, amikor lemondunk erről a hittől és meggyőződésről. De nagyon nehéz manapság megőrizni ezt a hitet, ami pedig alapeleme volt a nyugat-európai civilizációnak.
– Hogy a világban létezni tudjunk valahogy, ahhoz van néhány alapvető dolog, ami számomra ezt lehetővé teszi. A szenvedély, a titok, a kaland, a hűség és a stílus. Utóbbi azért izgat önnel kapcsolatban, mert pályáját ilyen-olyan vonatkozásban végigkísérte. Még megboldogult irodalomtörténész korában a verstan és stilisztikai bizottság elnöke, tagja volt, és módszertani problémákat dolgozott ki stíluselemzésre. Majd amikor átment szociológusba, akkor is az életstílus, az érték, az életminőség izgatta. Politikusként pedig már nemcsak a struktúra érdekelte, amiként az előző kettőnél is, hanem az egésznek a stílusa. Többször szólt a demokrácia stílusáról…
– Lehet. Nem gondoltam rá, és nem gondoltam, hogy ez valamiféle vezérfogalom lenne az én életpályámon. Magamhoz inkább a kalandot érezném közelebb.
– Miért?
– Mert mindig belebotlottam, belefogtam valami újba. Vagyis ebből a szempontból éretlenül viselkedtem egész életemben.
– Mit jelent éretten viselkedni?
– A bölcs és érett emberek vagy a korán érők kiválasztanak maguknak egy foglalkozást, egy életpályát és azt szépen végigjárják.
Igaz, ezek az életek belefuthatnak a borzasztó unalomba, élőhalott, korhadt rutinba. De létrehozhatnak egy-egy nagy életművet is, mint ahogy, mondjuk, Mozart vagy Kant esetében történt.
– Az új könyve is újabb váltást jelent?
– Nagyon is. De már volt néhány ilyen váltás az életemben. Veszélyes és balga dolog.
Mármint a váltogatás. Egy emberben egy életpálya van, pontosabban egy karrierlehetőség. Aki tizenhat éves korában elhatározza, hogy mondjuk, a neutronokkal foglalkozik, s még hetvenéves korában is – tehetségesen – a neutronokkal teszi azt, abban benne van egy Nobel-díj lehetősége. Aki öt-tízévente átugrál más és más területekre, az ne számítson efféle díjakra. S még azzal sem föltétien nyugtathatja magát, hogy sokoldalúbb, gazdagabb, bölcsebb lett.
– Miért ne érné be azzal, hogy egy öt-tízéves periódusnak a terméke mondjuk három könyv?
– Csakugyan nem tartozom a díjvadászok közé. Öt-tízévente három könyv? Az már nem rossz, bár attól függ, hogy milyenek azok a könyvek.
– Miért is lenne érdekes egy díj, ha még az elnöki helikopter sem izgatta fel, amelyet magáért küldtek.
– Igen, ezért hálás vagyok a sorsnak. Nem mindenkinek adatott meg, hogy csak úgy, ukmukfokk visszaküldjön egy elnöki helikoptert.
– Hogy is volt ez?
– Talán emlékszik rá, hogy valamikor nyáron a köztársasági elnök úr és az új kormány magas kitüntetésben részesített többek között engem is. Valami zavar lehetett a dolog körül, mert a kitüntetés átadásának napján, úgy fél tizenegy tájban talált meg valahol a Balaton mellett egy rendőrségi autó, benne egy magas rangú s igen udvarias rendőrtiszttel, aki közölte, hogy máris jön értem egy helikopter, mert 12-kor a Parlamentben át kell vennem a kitüntetést – amiről én addig még csak nem is hallottam. Mondtam neki, hogy köszönöm szépen a fáradságát, de nem megyek, mert egyrészt még be kell vásárolnom a családnak, másrészt nem hiszem, hogy ennyi pénzt szabadna költeni egy ilyen ceremóniára, harmadrészt, mert még nem is tudom, hogy elfogadom-e a kitüntetést.
– S végül elfogadta?
– Nem.
– Miért?
– Levélben köszöntem meg a köztársasági elnök úrnak, s rajta keresztül a magyar kormánynak, hogy rám is gondoltak, és leírtam, hogy miért kell elhárítanom e megtiszteltetést.
Egyrészt mindig hangsúlyoztam, hogy politikailag semleges vagyok és az úgynevezett médiumháborúban nem egyik vagy másik párt érdekeit, hanem – a magam módján – a magyar társadalom érdekeit és a demokratikus politikai közélet egy fontos értékét képviselem. Ha tehát elfogadom a kitüntetést, sokak szemében ez úgy festene, mintha a volt ellenzék most, kormányra kerülvén, megjutalmazna azért, mert az akkori kormány tekintélyelvű törekvéseivel szembeszegültem. Nem tudtam elfogadni a kitüntetést azért sem, mert ami keveset tettem a televízióban, az nem az én munkám, hanem egy csapat, sok száz ember munkája volt. Ők, legalábbis akkor még, semmiféle nyilvános elismerésben vagy rehabilitálásban nem részesültek. Az az eljárásmód s huzavona pedig, amellyel a kormánykoalíció a televízión és rádión belüli átmenet bizonyos kérdéseit kezelte, már felvillantotta bennem azt a félelmet, hogy az ország – a remények és várakozások ellenére – a legjobb, illetve a legrosszabb úton halad afelé, hogy csöbörből vödörbe essék. Hogy az ország érdekei helyett silány kis (vagy nagy) személyi, csoport– és pártérdekek döntsék el a kérdéseket. Nem akartam ebbe a morálisan veszélyes zónába bekerülni, még úgy sem, hogy a ruhatárban függő kabátomra ráakasztanak egy érdemrendet. Lehet, hogy túl óvatos voltam, ámbár az eltelt hat hónap inkább csak megerősítette félelmeimet. Hát ilyen és ehhez hasonló okokból nem szálltam fel arra a bizonyos helikopterre.
– Pedig jó kis kaland lett volna…
– A kalandokból is megárt a sok. A társadalomnak olyan polgárokra (is) szüksége van, akikről tíz évre előre lehet tudni, hogy adott helyzetben mit fognak csinálni. Akiknek a döntéseit, tetteit ki lehet számítani. A kalandorok viszont megbízhatatlanok és kiszámíthatatlanok. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehetnek hasznos tagjai a társadalomnak. Épp a napokban hallgattam meg egy kitűnő orosz kutató, Strojev előadását a nagy 18. századi kalandorokról. Könyvet ír Casanováról s társairól. Azt mutatta be, hogy milyen sok és milyen fontos szerepe volt a kalandoroknak akkoriban. Hírhozók voltak s titkos tanácsadók, államcsínyek ösztönzői s leleplezői, felfedezők és reformerek, megbotránkoztatók (s melyik társadalomnak nincs szüksége megbotránkoztatásra?) és felszabadítók (s kinek nincs szüksége felszabadításra?).
– Eddigi kalandozásaiban egyetlen stílustörést láttam, és ez éppen a tévéelnökség volt. Mármint az, hogy elvállalta.
– Pályájának egy-egy pontján a nagy kalandorok többsége is vállalt közéleti szerepet. Kiből miniszter, kiből királyi tanácsadó lett, s volt még olyan is, akiből király (igaz, csak ideig-óráig). Úgy látszik, az is beletartozott a kalandorságba, hogy kipróbálják: tudnak-e komolyan is viselkedni. Én ugyan nem vagyok kalandor, de egy ilyen kaland azért rám fért.
– Most már, túl az egészen… egyáltalán jó volt?
– A politikai játék nagyon érdekes volt.
És jó próbatétel is. Kiderül az emberről, hogy mi lakozik benne és mennyi munkát meg feszültséget bír el. Ajánlom mindenkinek, hogy vállaljon tévéelnökséget nehéz, átmeneti időkben. Nem a hatalommal való küzdelem az igazán nehéz. Könnyű a nyilvánosság előtt szerepelni, a hatalmat megtáncoltatni; ez hálás szerep. Ami igazán nehéz, az a társadalommal és a barátokkal, az eszmetársakkal való kapcsolat. Gyakran hónapokig nem lehet elmondani, mit miért csinál az ember, s ezekben a korszakokban nehéz elviselni a gyanakvást, a szemrehányást, a megfogalmazódó vagy meg sem fogalmazódó vádakat.
– És milyen érzés újra civilnek lenni?
– Annak lehet nehéz ilyen pozícióból kilépnie, aki szereti a hatalmat, vagy akinek nincs „másik élete”, nincs igazán hová visszavagy elmennie. A hatalom persze kellemes dolog, felfújja az ember egóját, ha szüksége van erre, és hellyel-közzel még okos embereket is meghülyít. Én remélem, még idejekorán kibújtam belőle. Persze könnyű dolgom volt, mert kezdettől fogva vártam a percet, hogy visszamehessek régi szakmámba. S most, visszatérvén, meg kell mondanom, bármennyire is nem divatos és nem elegáns ilyeneket mondani manapság Magyarországon: boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretek csinálni. Ülni az írógép előtt és zakatolni a billentyűkön. S ráadásul még azzal is hitegetem magamat, hogy az a másfél év jó tűzkeresztség volt. Kipróbálhattam, hogy mire megyek azokkal a gondolatokkal s eszmékkel, amelyekről évtizedeken át írogattam. Segített megszabadulni egy bizonyos rossz érzéstől, az értelmiségi „lebegéstől”, a könnyűségtől és a felelőtlenségtől, attól, hogy mindenről minden szépet le lehet írni, de vajon mi köze van mindennek a valóságos élethez. Most már legalább tudom, hogy volt.