(Írta: Somfai Péter) Sokkal jobban érdekel, hogyan lehet spórolni a karácsonyi menün, minthogy Heller Ágnesről az egyik osztrák egyetem épületet nevezett el, vagy az USA Kongresszusából kizártak egy hírhedten hazudozó képviselőt…
Olvasom az egyik internetes portálon a hírt, miszerint a mi Lőrincünknek már nemcsak parádés tengeri „ladikja” van (vagy már csak volt?), hanem a világot körberepülni is alkalmas luxusjet mellett egy másik, hasonlóan elegáns helikopter is feltűnt a környezetében. Ez volt az a pont, ahol kiléptem a tudósításból, hogy belenézzek egy másikba: miért van manapság egyforma íze minden csokimikulásnak?
Egy időben mélyen elítéltem azokat a honfitársaimat, akik sutba vágták a napilapokat és kizárólag olyan újságokat vettek a kezükbe, amelyeknek fő hírei legfeljebb a celebek szexuális kapcsolataira terjedtek ki. Most már megértőbb lettem irántuk is, úgy látszik a szervezetük így próbált védekezni a politikai hírek káros „hírvírusai”ellen.
Valami hasonlót tapasztalok magamon is. Kialakulóban van bennem egy úgynevezett „aktív immunitás” a néhány tucat hazai milliárdos luxusáról érkező hírek iránt. A biológusok szerint a szervezetünk a kórokozók elleni efféle ellenállásra akkor tesz szert, ha már valamely fertőzésen korábban átestünk. Legközelebb a megbetegedés egyáltalán nem, vagy csak kisebb mértékben jelentkezik.
Mikor eshettem át az első fertőzésen? Alighanem 2016 októberében, amikor megtudtam, hogy a mi Tónink helikopterrel utazott egy celeb esküvőjére Mándokra. Akkor a hír kiverte nálam a biztosítékot. Pedig sem a csúcskategóriás Mercedes, amivel a reptérre mentek, sem a helikopter nem volt a sajátja, mindkettőt pusztán egy aprócska korrupciós ajándékként kapta a köztisztviselő férj és családja. Akkori – éppen csak kezdőcske vállalkozó neje – már abban az időben is vonzódott a hasonló gesztusokhoz. Ma már inkább az ő számlájára írnám a történteket.
Később még fel-felment a vérnyomásom, amikor újabb kóros jelenségekkel találkoztam. Korábbi igazságügyi miniszter asszonyunkat lencsevégre kapták a piacon Cartier órával a karján a zöldségek között turkálni; „Lézer Dzsoni” Jaeger-LeCoultre órával a csuklóján szokott szemlét tartani a földjein; mások talpig Rolex Celliniben igazítottak el tanárokat, vagy emeltek szót a társadalmi igazságtalanságok ellen. Úgy emlékszem, ez volt az utolsó alkalom, amikor a képek láttán még mély levegőt kellett vennem. Engedékenyebb lettem. Az életünk színvonala emelkedett, miért ne vehetnének maguknak a felső tízezer hölgyei-urai milliós luxustárgyakat, ha mondjuk éppen a drága óra a becsípődésük?
Amikor aztán megláttam egy Adrián ringatózó, milliárdot érő jacht fedélzetén családja körében sütkérezni az egyik miniszterünk jellegzetesen felnyírt fejét, már csak megrándult a vállam. Végül is mi közöm hozzá? Nem ő vette az állami fizetéséből a hajót, hogy most mégis ott pihenheti ki világkörüli útjai fáradalmat, nem több mint egy NER-haver baráti szívessége. Ha „Ő” nem teszi neki intőn szóvá, akkor biztosan rendjén van így. Miért is szólná meg éppen „Ő”, aki egy kétszáz-valahány személyes állami utasszállítóval viszi a nejét kedvenc olasz városkájukba butikolni, máskor a világ legdrágább luxus-jetjeinek egyikével jár nyaralni?
Semmi közöm hozzá. Mi dolgom mások vagy az állam zsebében kotorászni?
Ha nincs semmi közöm azzal foglalkozni, mire költik a közös kasszánk forintjait, akkor még kevésbé zsörtölődjek azon, hogy az MNB-elnök csemetéjének garázsában miért ácsorog egy autókereskedésnyi luxus kocsi? Miért parádézik a haverja a világ egyik legdrágább Ferrarijával a pesti utcákon, vagy mi a fenének kelhet nekik egy New York-i milliárdos apartman a város legdrágább tornyainak egyikében?
Amikor még én szocializálódtam, irigynek mondták, aki szóvá merte tenni, hogy a szomszédja miért kapott Wartburgot és neki miért csak Trabantot utaltak ki? Takácsék miért mehettek szakszervezeti beutalóval a Balatonra, amikor nekik már csak hévízi üdülés jutott? Az akkori „Ő” leverte volna a felesége derekát, ha Bécsbe akart volna menni, bevásárolni, szegénynek be kellett érnie azzal, hogy a budai állami villában csirkéket nevelgethetett. Akár az állásukat is kockáztatták a magasan trónolók, ha azon kapták őket, hogy állami sofőrrel vitették magukat anyóslátogatóba.
De mindez még a letűnt, sokat átkozott világban volt.
Amikor idáig eljutottam, számot is vetettem önmagammal, a többi, hozzám hasonló ember felháborodásával. Szégyellni illene magunkat a kezdeti felhorkanásaink miatt? Igaz, lehetett abban némi irigység is, amikor azt láttuk, hogy tehetségtelen senkik lesznek egyik évről a másikra milliárdosok, a NER nagyurai úgy pancsolnak kivagyi módon a saját és az ország vagyonában, mintha a felmenőiket még István király tette volna gazdaggá.
Részemről mindez már a múlté. Az ilyen híreket egyszerűen el sem olvasom. Sokkal jobban érdekel, hogyan lehet spórolni a karácsonyi menün, minthogy Heller Ágnesről az egyik osztrák egyetem épületet nevezett el, vagy az USA Kongresszusából kizártak egy hírhedten hazudozó képviselőt…
Ez már biztosan nem irigység. Az egészséges immunitás jele.