A múlt század második felének Kelet-Németországa általában híres, sőt hírhedt volt fegyelméről – kulturális területen is. A nyolcvanas években azonban mind gyakrabban érkezett hír eme „NDK- merevség” lazulásáról. Ilyen jelenségről számolt be szerzőnk, a Népszabadság akkori berlini tudósítója, közel négy évvel a két német állam egyesülése előtt… Cikke a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1986. december 9-én jelent meg. (A nyitó képen: a Goethe–Schiller-emlékmű a weimari színház előtt.)
A weimari Német Nemzeti Színházban éppúgy dicsőség fellépni egy vendégművésznek, mint ahogy megtiszteltetésszámba megy, ha itt, Goethe és Schiller közös emlékművének tőszomszédságában külföldi szerző darabját műsorra tűzik. Várkonyi Mátyás Farkasok című rockfantáziáját a weimari balett-társulat előadásában megtekintendő, a fenti körülmények tudatában foglaltam helyet a színház zsúfolásig megtelt nézőterén.
A darabról – amit otthon, Magyarországon a Rockszínház társulata 1983-ban vitt sikerre – tudni kell, hogy az egy jövőbeni, ám remélhetőleg soha be nem következő nukleáris világégés után játszódó Rómeó és Júlia-történet – rockzenére, táncban elbeszélve. A koreográfiát is vendég alkotta: Udo Wandtke, az NDK-beli Schwerinből. A zene magnószalagról kelt életre: a budapesti felvételre táncolták a kar kitűnő fiatal tagjai és az akrobatikus képességekkel is bőségesen megáldott szólisták – a bandavezért megjelenítő Michael Dassler, a szerelmeseket alakító Andrea Römer és Gerd Hermann, valamint a (shakespeare-i etalon Lőrinc barátjának megfelelő) vénember szerepében Andreas Behrens.
Giselher Pilz színpadképe már az első pillanatban megdöbbenti a nézőt: az atomrobbanás szcenikai megformálásában a művészi fantázia és a technikai lehetőségek ötvöződnek – elsőrangúan. Az ezt követő történet, a maradék embersereg hordává züllése, elállatiasodása, majd pedig az ebből a szörnyeteg közegből váratlanul kibontakozó szerelem nagyszerű lehetőséget nyújt a tánc művészeinek mesterségbeli tudósuk mellett drámai tehetségük csillogtatására is.
A Farkasok másfél éve szerepel már a weimari színház repertoárján, és változatlanul telt házak előtt játsszák. A sikerre, amely a bemutató óta a darabot elkísérte, nemcsak az NDK-beli szaksajtó figyelt fel, elismerő szavakkal méltatta mind a művet, mind pedig annak megjelenítőit a nyugat-berlini Der Tagesspiegel kritikusa is.
Brita Schmallowsky, a színház zenei dramaturgja – aki a Farkasok színpadra állításánál is „bábáskodott” – beszélgetésünk során érdekes körülményre hívta fel a figyelmet. Elmondta, hogy a weimariakat NDK-szerte a kortárs zene színpadra vitelének úttörőiként tartják számon (egyik magas állami kitüntetésüket is ezért kapták), s különös, örömükre szolgál, ha egy-egy külföldi szerző darabját éppen ők „fedeztethetik fel” városuk és – messze kisugárzó hatásuk révén – az ország színház- és zenebarátaival.
„Trófeagyűjteményüket” több magyar mű is gazdagítja. Így itt, a Német Nemzeti Színházban mutatták be például elsőként a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról-t, és ugyancsak ezen a színpadon hangzott fel először az NDK-ban Szokolay Sándor Sámson című operája, amelynek premierjére 1983-ban a szerző is eljött Weimarba. A Sámsonnak előbb csupán egy zongorakivonatát tekinthették át, de a színház zenei „agytrösztje” már annak alapján is dönteni tudott: ez kell! A Farkasok felfedezése más módon történt: a weimari balettmester Budapesten járván látta a Rockszínház előadását, s felvillanyozva, kész javaslatokkal érkezett haza, amelyeket próbák sora, majd a premier és az azóta is tartó sikersorozat követett.
Az előadás egyébként két részből tevődik össze. A Farkasok után Orff zenéje: a Carmina Burana lírai dallamai töltik be a nézőteret – a nukleáris infernó, az emberi elkorcsosulás veszélye mintegy szembesül az életöröm, a felhőtlen szerelem, a derű – napjainkban is gyakran hiánycikknek számító – pillanataival. A párhuzam nem véletlen – mondta Brita Schmallowsky –, a figyelmeztetés a béke fenyegetettségére és az élet harsány igenlése: ugyanazon érem két oldala. A Farkasok és a Carmina Burana ellenpontozza, s egyúttal kitűnően kiegészíti egymást. Hasonló „párba állítást” terveznek következő bemutatójukra is, amelynek előkészületei most folynak, s amelyet január 30-án láthat először a publikum: Sztravinszkij Pulcinella című balettje társaságában „színpadra lép” Weimarban Bartók Csodálatos mandarinja…
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)