Volt egyszer egy Magyar Hírlap; egy olvasható, szerethető napilap, amit újságírói, szerkesztői a lehető legnagyobb figyelemmel, odaadással igyekeztek elkészíteni-átnyújtani a hiteles-érdekes információk iránt érdeklődő sok ezres olvasótábornak. Tudható: legalább húsz évig meglehetősen mostoha körülmények között készült az újság, tekintettel a lapnyomdaipar akkori adottságaira, vagy inkább hiányosságaira. Ezt igyekeztek feledtetni a tartalomkészítők. Különösen a hétvégi lapszámokat igyekeztünk egyedülálló tartalommal, különleges témákkal, írásokkal megtölteni. Sokunk számára vonzó volt – a hétvégi melléklettel együtt – a Magyar Hírlap vasárnapi 7. oldala. Rendszeresen vittem szerkesztőjének olyan témákat, amelyek egyediségük okán másutt nem jelentek meg. Mint például ez is, a (valóságban nem létező) kincsek titkával házaló figaró sztorija, ami a lap 1980. március 2-i számában jelent meg. (A nyitó képen a valamikor8 Führerbunker a második világháború után.)
«Mesés náci kincsekről regélt hiszékeny (vagy inkább: kapzsi?) embertársainak a választékosán öltözködő, 350-es Mercedesszel közlekedő, apró termetű, ősz hajú férfi, Wilhelm Härtner. A stuttgarti úriember (eredeti szakmája fodrász) éveken át ámította áldozatait, miközben sok százezer márkát emelt ki a zsebükből – előlegként, kölcsön formájában.
A történet persze rendkívül naiv és átlátszó mesére alapozódik. Ismeretes, hogy a második világháború végnapjaiban a hitleri Németország vezető rétege (náci pártfunkcionáriusok, SS-tisztek) azon mesterkedett, hogy az Európa országaiból összerabolt műkincseket, aranyat, ezüstöt, drágakövet és egyéb értéktárgyakat megpróbálja biztonságba helyezni. Azaz: a bukás utáni időkre átmenteni; ily módon terjedtek el legendák a tavakba, berobbantott bányarészekbe, erdők mélyére stb. elrejtett hatalmas értékekről.
A meggyőző szövegeléséről híres-hírhedt figaró, Härtner is költött egy történetet. A sztori dióhéjban: a vezéri főhadiszállásról származó, fölbecsülhetetlen értékű kincset rejtettek el 1945 elején a Majna-Frankfurthoz közeli Ziegenberg kastélyának parkiában. Härtner a „titkot” egy volt SS-től tudta meg. aki a halálos ágyán mondta el neki, fölesketvén őt, hogy a führeri végakarat szerint használja föl az értékeket. Állítólag a német fasiszta vezér ebből a tőkéből kívánta segélyezni leghűségesebb embereinek az utódait…
Härtner természetesen ennél jóval színesebben, szívhez szólóbban, meggyőzőbben adagolta a történetet, és sikerült is egész sor honfitársát elkábítania. Ahhoz, hogy hozzájussunk a kincsekhez – duruzsolta újdonsült ismerőseinek a pályát változtatott fodrász – először meg kell vennünk a ziegenbergi kastélyt. Csak így dolgozhatunk senkitől sem zavartana. Az ingatlan viszont nem olcsó, néhány milliócskát kóstál.
A kapzsiság – úgy látszik – kitűnő segítőtársnak bizonyult, mert a haldokló SS kincses titkáról szóló mese pénztárcákat, folyószámlákat, takarékbetéteket nyitott meg a jó svádájú exfigaró számára. Härtner egyik „aranyhala” a Bad Neuheim-i patikus (és jogász!), dr. Alfred Schmitz volt. Négy esztendő alatt – új és újabb mesékkel – 416 ezer nyugatnémet márkát (kb. ötmillió forintnak megfelelő összeget) emelt ki a doktor úr zsebéből. Másik „áldozatában” emberére talált a szélhámos fodrász. Kurt Pfleiderer építési vállalkozó furfangos svábnak bizonyult, és csak közvetített. Egyik legjobb üzlettársát, Helmut Maier-Schriever építészmérnököt rávette, hogy nyugodt szívvel kölcsönözzön Härtnernek, mert a befektetés busásan megtérül. A hiszékeny mérnök 255 ezer márka erejéig nyúlt a zsebébe: Härtner 60 százalékos kamattal kecsegtette.
A lényeg: a kincses tudományával sáfárkodó szélhámos fodrász – az eddig földerített tények alapján – több mint egymillió márkához jutott. Miként a tárgyalóteremben a bíró, Martin Sorg rámutatott: a Härtnernek kölcsönadott pénzek elsősorban az államot károsították meg, mert az adóhivatal előtt eltagadott, úgynevezett feketepénzről van szó. Ezeket a százezreket kölcsönzőik Härtnerhez hasonló úton-módon szerezték.
Az ügy csattanója: Härtner a bíróság előtt sem hagyott föl a kincs kereséssel. A ziegenbergi kastély tulajdonosát, a tanúkent megidézett Gerhard Wolfgang Erbet így kapacitálta: „Kössünk szerződést ügyvéd előtt, amely szerint, felezünk. Mert én jól tudom, hol a kincs!” Éppen ő ne tudná?!»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
