Az újságíró archívumából – királynők sorozatban

Csak emlékeimre támaszkodhatom: kicsit furcsállottam világra csodálkozó gyermekéveimben, hogy Hollandiában (is) királynő uralkodik, akárcsak Angliában…  akkor már tudtam, hogy közvetlen környékünkön már nincsenek mesébe illeszthető királyok – elvégre a 2. világháború után járunk –, és már előtte Magyarország is évtizedekig király nélküli királyságként szerepelt az országok sorában. (A nyitó képen: Juliana királynő és férje, Bernát herceg Harry Truman amerikai elnöknél; foto: Wikipedia.)

Később (még gyermekként) hallomásból értesültem, hogy vannak piciny és nagyobb európai országok, ahol még hercegek (Luxemburg, Andorra, Liechtenstein, San Marino), valamint a titokzatos észak, Norvégia, Svédország, Dánia élén királyok „ülnek”, és persze Belgiumban is, csakhogy az nem keltette föl a figyelmemet. A holland–angol uralkodói sztori is mindenekelőtt a háború okán vált érdekessé, amikor valahol azt olvastam, hogy Vilma királynő (aki egyébként kislányként lett névleg uralkodó) a háború elől elmenekült ugyan a hazájából, Hollandiából, ám onnan minden tőle telhetőt megtett, hogy a megszálló németek ellen buzdítsa népét. Nem sokkal a háború után átadta a trónját lányának, Julianának, visszavonult, 1962-ben hunyt el. Az alábbi cikkem az idő tájt (1980. április 23-án) jelent meg a Magyar Hírlapban, amikor Vilma királynő lánya köreiből elterjedt a hír: visszavonul, lemond a trónról, és átadja az uralkodói jogokat és kötelességeket lányának, Beatrix hercegnőnek. Érdekesség, hogy majd Beatrix királynővel szakad meg a holland női uralkodók 1890-ben kezdődött időszaka. Az 1890-ben elhunyt III. Vilmos (egyben Luxemburg nagyhercege is) után felesége, Emma régensnőként állt a Holland Királyság élén egészen a haláláig, 1898-ig; ő volt Vilma édesanyja, aki kislányként lett királynő. A legendás emlékezetű Vilma királynőt követő Juliana királynő (uralkodott: 1948–80) is a lánya, Beatrix (uralkodott: 1980–2013) javára mondott le a trónról, aki aztán már újra férfinak, a fiának, az idén 53 esztendős Vilmos Sándornak adta át az ország legfőbb tisztségét…

De „most”, 1980-ban még csak a Juliana/Beatrix-váltásnál tartunk…

Fölkészületlenül érte a hír a hollandokat királynőjük azon bejelentése, hogy legidősebb lánya, Beatrix trónörökös hercegnő javára lemond a koronáról. „Bennfentes” képeslapocskák évek óta fáradhatatlanul arról fecsegtek, hogy…uralkodásának ezüstjubileumán…a királynő 65. születésnap ján…70…születésnapján…Beatrix 40. születésnapján távozik a Soestdijk-kastélyból, a Hágától húsz percnyi autóútra levő családi fészekből, a németalföldi monarchia egyik szimbólumából. Juliana királynő minden spekulációt megcáfolva, és mintegy megfricskázva az okoskodókat is, egy kevésbé emlékezetes napot, lánya 42., önmaga 71. születésnapját, (azaz 1980. április 30-át) választotta a hollandok számára minden bizonnyal nosztalgiát keltő búcsú napjául.

Juliana királynő a Németalföld egységének és örökkévalóságának nagyon népszerű jelképe: népszerűségéhez az ország állam polgárainak. osztatlan szeretete is hozzájárul. Mondhatni: nem intézmény, mint a nála tizennyolc esztendővel fiatalabb „kolléganője, II. Erzsébet angol királynő. A hollandok nyugdíjba vonuló királynője cselekvő, politikus egyéniség (ha kikiáltanák a köztársaságot, elnöknek is őt választanák – írta egy hágai lap), ami egyébként az Orániai–Nassaui-ház uralko­dó tagjaira jellemző is. Egymaga 14 kormány megalakítását irányította. Juliana anyja, a világtörténelembe évtizedekkel ezelőtt bevonult Vilhelmina/Vilma királynő, aki ötven esztendei uralkodás után mutatott helyet trónján a lányának, a legnehezebb években, a fasiszta német megszállás idején nőtől nemigen várható bátorsággal buzdította népét az ellenállásra és kitartásra. Róla mondta akkoriban Churchill: „Az egyetlen holland férfi Londonban.” Vilhelmina jellegzetes szobra az amszterdami kereskedelmi kamara előcsarnokában áll. Beszélik, hogy az április 30-án trónra lépő Beatrix nagyon hasonlít a nagyanyjára.

Nem hasonlít viszont az akkori, Vilhelmina-korabeli Hollandiára a mostani Németalföld! Kétségtelen, él az emberben egy idilli kép erről az Északi-tenger menti kis országról. Nyugat-Európának ebben a kicsiny államában áltálában rend és tisztaság uralkodik: a tárgyilagos, szavatartó, szorgalmas hollandusok nyugodtan végzik teendőiket; hazájuk határain belül szolid jólét honol. Igen, ez a kemény: kitartással (mintha csak az Orániai-ház jelmondata valósult volna meg) épített gátak, komótosan forgó lapátú szélmalmok és a fapapucsos lányok, asszonyok Hollandiája. Hubert és Jan van Eyck, az öregebbik Pieter Brueghel festett egykoron ilyen képeket…

Van azonban egy merőben más, az emlékeinkben élő képtől alapvetően elütő másik, napról napra erősebb kontúrokkal kirajzolódó is! Alakjai közt a második világháború utáni társadalmi és kulturális változásokból kinőtt új nemzedék lányait, fiait találjuk a legnagyobb számban. Elsősorban azokat, akiket a valamikori mezőgazdasági és kereskedőország alapjaira fölépült modern ipari állam nevelt föl. A mai Hollandia gazdasági bázisát a Philips óriáskonszern üzemei, a tengeri kikötők mellett dübörgő hajógyárak és az Europort finomítói alkotják. Rotterdam napjainkban földrészünk legnagyobb kőolajkikötője: onnan áramlik szét az ipar számára létfontosságú kőolaj számos szomszédos országba. És ott vannak Friesland hatalmas gázmezői…

Mindezek ellenére Hollandia gazdasági növekedése az idén csupán harmada lesz a tavalyinak – állapította meg nemrég az OECD, a párizsi székhelyű Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet előrejelzése. Hollandia fizetési mérleghiánya nem egészen tíz év alatt megkétszereződött, ez évben 1,5 milliárd dollár lesz. Az infláció a tavalyi 4,8 százalékról az idén 7 százalékra emelkedik, és aligha valószínű, hogy a munkanélküliek, arányát sikerül öt százalékra leszorítani. Az OECD egyszázalékos reálbércsökkenést valószínűsít; az amszterdami és a rotterdami kikötőket, ipari üzemek sorát sztrájkok bénítják meg, miután kudarcot vallottak azok a tárgyalások, amelyeken a kormány négyhónapos, önkéntes bérpolitikai „önmegtartóztatásra” akarta rábírni a szakszervezeteket és a munkáltatókat. Végül is: a kormány két hónapra befagyasztotta a béreket.

A nemrég lemondott pénzügyminiszter, Frans Andriessen majdnem magával rántotta Dries van Agt kormányát is, miután javaslata (a mostaninál hosszabb időre legyen érvényes a bérstop, ezáltal a költségvetés a fizelésimérleg-hiánnyal fölérő összeget takaríthatna meg) hasadást idézett elő a kabinetben és a Kereszténydemokrata Tömörülésen belül. Ha viszont buknék a kormány, idő előtti választásokat kellene kiírni Hollandiában, ami a Joop den Uyl vezette Munkapárt előretöréséhez, következésképpen a végrehajtó hatalomba való kényszerű bevonásához is vezetne. Van Agték ezt semmiképpen sem akarják, gondjuk van száz más, nagyon súlyos.

A dagadó gazdasági válság csak az egyik azon Demoklesz-kardok közül, amelyek a kabinet feje fölött függenek. A középjobb kormány állhatatossági próbája csak most kezdődött egy igen fontos, életbevágó nemzetközi katonai kérdésben. NATO-tagország lévén súlyos csaták zajlottak a hágai parlamentben a közép-hatótávolságú atomrakéták telepítéséről. És nem csupán a törvényhozásban kerekedett fölül a józan többség: a Pershing–2 és a cirkáló rakéták gyártási és telepítési tervei ellen talán a legszervezettebb társadalmi tömegmozgalom a Németalföldön bontakozott ki.

Beatrix holland királynő (jobbról balra 3.) átadta a trónt fiának, Vilmos Sándornak (balról jobbra a 4.). Kép: www.mult-kor.hu.

Washington minden erővel azon volt, hogy Hágát az atomrakétaterv mellé állítsa. Willem Schollen holland hadügyminiszter már az atlanti blokk nukleáris tervező csoportjának ülésén leszögezte: értelmetlen és veszélyes koncepciót ajánl az USA és a NATO elfogadásra a tagállamoknak. Olyan tervet, amely fölborítaná a Nyugat és a Kelet között meglévő viszonylagos katonai erőegyensúlyt, ráadásul a fegyverkezési verseny újabb szakaszát indítaná el, célponttá tenné a többi között az igen sűrűn lakott Hollandiát is.

A holland állásfoglalás tehát úgy alakult, hogy legalább két esztendőre föl kell függeszteni a rakétagyártási és -telepítési programot, és haladéktalanul tárgyalásokat kell kezdeni a Szovjetunióval, a Varsói Szerződés Szervezete tagállamaival a leszerelésről – a politikai enyhülés eredményeinek megvédése, a katonai szembenállás csökkentése céljából.

Az örökség tehát nem irigylésre méltó sem az ország bel-, sem kül-, sem katonapolitikai gondjait tekintve. Ha Beatrix elődeihez hasonló államfő akar lenni, bizonyosan többre van szüksége, mint amennyit eminens diákként a leideni egyetem jogi, közgazdasági és államtudományi előadásain megszerzett.