Ha egy órával ezelőtt valaki azt kérdi tőlem, a Mosoni-Duna meg a Rába partján felnőtt embertől, hogy jártam-e könnyűbúvár-felszerelésben víz alatt, azonnal és határozottam rávágom: „Nem!” Egyszerűen elfeledtem, miközben jól emlékszem alpesi harci helikopterezésre, toronydaru- meg templomtorony-mászásra, vitorlázásra és vitorlázó- meg sportrepülőgép-kiruccanásokra, csaknem „fejreállásokra”, ördög-szigeti kirándulásra nem messze az Egyenlítőtől, megtekintendő Pillangó/Papillon, a világhírűvé vált, két filmben is megörökített, tévedésből és rosszindulatból elítélt párizsi alvilági fickó francia-guyanai zárkáját… És még ezeregy hivatalos meg „csak úgy, beesett”, akár valódi háborús élményre nem is egyszer. No, de békaember, az aligha voltam – mondtam volna mostanáig bárki kérdezőnek, miközben nem is sejtettem, hogy a Kisalföld 1964. július 7-i számában (köszönet az Arcanum digitális tudománytárának!) megjelent élménybeszámolóm fölébreszt egy rég elszunnyadt emléket:
«Nagyszerű érzés fog el abban a pillanatban, amikor hátamon a könnyűbúvár-felszereléssel kicsusszanok az imbolygó ladikból. A Duna menti kis nádas tavacska vize kristálytiszta. Két-három méter mélyről is tisztán látszanak a felhőbodrok; mint valami csodás álomképben, körüllebegik a forrón tűző nap koronáját. Egy lehullott falevél a másodperc töredékére eltakarja a napot, de rögtön tovább hajókázik a víz tükrén. A fénysugár áttűz a vizen, és feledteti a lenti hideget.
A lábamra csatolt hártyás uszonyt alig mozgatom, mégis gyorsan haladok előre, lefelé. Fogy a fény, de még jól megkülönböztetem egymástól a vízinövényeket.
Megriasztott kis csuka menekül a hínárkötegből. Társai – lehetnek vagy hatan – a másik oldalon igyekeznek biztosabb helyre. A légzőkészülék buborékjai felverik a mély tavacska víz alatti világát. Bóbitás zsurlók rosszallóan csóválják fejüket, amint elsuhanok mellettük…
Egy kis homokpadkára telepszem, megpróbálok mozdulatlanul ülni, várom a tófenék lakóinak látogatását. Álmos harcsa bajusza villan az alattomosan integető hínárerdőben… Kíváncsi sügérfióka merészkedik a közelembe, és csak a légzőautomatából feltörő buborék ugrasztja el a tófenék incselkedő ifját.
Lábammal az iszapba túrok. Mint tintahal fekete álcázó felhője, sűrű és átláthatatlan sötétség vesz körül. Ijesztő a látásomat zsibbasztó homály, igyekszem tovább. Jobbra hínár, arra nem mehetek. Balról a homokpad „támlája” akadályoz. Vagy hátra, vagy előre. Hátrafelé indulok. És egyre lejjebb. A vízen erőlködve áttörő napsugarak késő alkonyi fényt árasztanak. A tófenéken rég elsüllyedt, elkorhadt farönkök fekszenek egymás mellett sorban, akár egy római kori tömegsírban nyugvó vitézek… A halott farönkök a víz mozgására ezeregy darabra mállanak, és fekete pernyeként előbb felemelkednek, majd megnyugodva terülnek szét az iszapon.
Fogaim összekoccannak. Hideg van. Elbúcsúzom hát a víz alatti világtól. Áldás most a gumiuszony a lábamon! Hármat-négyet rugaszkodom vele, és máris felbukkanok a víz színén. Elvakít a napfény, és újra hangokat hallok, megelevenedik körülöttem megszokott világom. A napfényt köszöntő madarak vidám csipogása, és bágyadt béka brekegése valahonnan a nád közül, a tavacska széléről. És emberek, fiatalok. A „hivatásos” könnyűbúvárok kérdő tekintettel mosolyognak rám. Pados Zoltán, a csónak farán állva kérdi:
– Ugye, nem boszorkányság a békaemberség?
– Nem.
Míg Zoli és a bátyja lesegíti rólam a békaember (hivatalosan: könnyűbúvár) -felszerelést, egy másik, barnára sült fiatalemberrel, Novák Ferivel beszélgetek; ő ugyanis az MHS (=Magyar Honvédelmi Sportszövetség, alakult 1957 nyarán) győri könnyűbúvár-szakosztályának a vezetője.
– Egy baj van csupán, hogy az MHS jóformán csak nevet ad nekünk és biztatást. Ennél többre lenne szükségünk. Felszerelésre, egy csónakra és szervezett támogatásra. Egyetlen felszerelésünk van csupán, az is a Pados Árpié…
Szeretnénk felhívni az MHS és néhány „vizes” sportkör figyelmét, a nyolc lelkes fiatalemberből álló kis csoportra. Három éve várnak már, hogy észrevegyék őket!»